Papírpohár

Ha szép az idő, akkor Ferenczi minden reggel ott kávézgat a padon az angyaltelep bejárata előtt,

szürcsöli a vizes gyorséttermi kávét, várja, hogy hűljön, közben az angyalokat bámulja, ahogy jönnek-mennek, ki és be a nagy rozsdás kapun,

nézi őket, arra gondol, igazából arcról nem lehet megismerni őket, ránézésre egyáltalán nem lehetne megmondani róluk, hogy azok, amik, nem néznek ki nagyon máshogy, a szárnyukról mondjuk egyből meg lehetne, de azt sokszor kabát alá dugják, vagy köpeny alá rejtik, ha meg nem, az ember valahogy mégse veszi észre, hiába van ott, mintha nem is látná, mintha ott se lenne, valahogy nem oda visz az ember szeme, az öltönyre figyel inkább, a zakóra, a szemüvegre, a kabátra, a kosztümre, mikor mi van rajtuk,

ő is véletlenül vette csak észre, egy csőtörés után egy nagy pocsolya maradt itt a téren, annak a tükrében meglátta a szárnyukat, azóta rendesen is látja, valahogy egyből odakap a tekintete, azért is szokott ideülni, a telep elé, a térre, valahogy jólesik nézni őket,

a kávé lassan elfogy, Ferenczi leteszi maga mellé az üres papírpoharat, de nem indul, marad még pár percig, ki akarja élvezni kicsit a meleg őszi napfényt, előveszi a kabátja zsebéből a reklámújságot, amit a metrókijáratnál nyomtak a kezébe, épp széthajtaná, amikor meglebbenti a papírt a szél,

Ferenci felnéz, az egyik, akit nemrég látott bemenni a telepre, most ott áll előtte, azt mondja, ne haragudjon, hogy megzavarja, csak annyira szereti a kávé szagát, pláne ilyen hosszú, nehéz műszak után, aztán lassan, a szárnyait  komótosan maga mögé igazítva leül mellé a padra, hátradől, kérdés nélkül kézbe fogja a papírpoharat, az arcához emeli,  szimatolgatja kicsit, és mesélni kezd a munkáról,

azt meséli, hogyha kell, lyukat tudnak vágni a téren is meg az időn is, ezt nem gyakran csinálják, mert nehéz, izzasztó meló, nem is annyira kivágni, hanem utána összecsukni, a múltkor is át kellett húzni egy ilyen lyukon egy fiatal lányt, hogy rossz kijáraton menjen fel az aluljáróból, és lekésse a buszt, és elkéssen a fodrásztól, és ne tudja levágatni a haját, mert ha levágatta volna, akkor aznap délután hiába lett volna pont ott, ahol lennie kellett volna, a haja nem úgy libbent volna a metró huzatában, és ezért egy bizonyos vegyész nem tudott volna beleszeretni, és ha nem szeretett volna bele, akkor aznap este otthon kesergett volna azon, hogy sehogy se halad a doktorijához szükséges labormunkával, és a nagy önsajnálattól eszébe jutott volna egy képlet, aminek pedig nem lett volna szabad eszébe jutnia, mert abból egy olyan vegyszer lett volna amitől – mindegy, nem is akarja tovább mondani, a lényeg, hogy nagyon nehéz munka volt, napokig fájt még utána a háta, ilyesmit tényleg csak akkor, ha már nagyon muszáj, meséli, és szagolgatja közben a poharat,

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Ferenczi hallgatja, de egyszer csak lenéz a padszomszédja lábára, az kényelmesen kinyújtott lábbal ül, és akkor Ferenczi egyszerre észreveszi, hogy nincs rajta cipő, öreg, kérges, fáradt lába van, az ujjait tornáztatja, ahogy ott napoztatja a lábfejét a reggeli meleg napfényben, Ferenczi szinte hallja, hogy ropognak az ízületei, és akkor egyszerre eszébe jut, hogy tényleg, soha egyiken se látott még cipőt, és mindegyiknek ilyen volt a lába, fáradt és öreg a sok járástól, eddig fel se tűnt, ezen annyira meglepődik, hogy az a gondolat kezd el járni a fejében, hogy akkor minek van szegényeknek szárnyuk, hogyha ennyit kell gyalogoljanak, és onnan kezdve szinte alig tud odafigyelni arra, amit a padszomszédja mond, hogy most is milyen nehéz dolga volt, egész éjszaka dolgozott, valaki elől el kellett térítsen egy puskagolyót, de nem egészen, az se lett volna jó, ha szíven találják, és az se, ha nem találják el egyáltalán, úgy kellett intézni, hogy a nyakát súrolja a lövedék, épp csak annyira vérezze meg, hogy három napig benn tartsák a kórházban, azelőtt meg igazítania kellett egy zenész ujján, mert ha nem, hát fals hangot fogott volna a hegedűn, és akkor valakinek a közönségben megfájdult volna a feje, és kiment volna a koncertről, és figyelmetlenül lépett volna a zebrán, és az utolsó pillanatban tudta volna csak elkapni róla a kormányt a buszvezető, és elsodort volna egy gyereket, aki beverte volna fejét, és abból aztán nagyon-nagy baj lett volna, nem, Ferenczi nem figyel egyáltalán, egyre csak az angyal lábát nézi, és azon gondolkozik, hogy mégiscsak veszi magának a bátorságot és megkérdezi, hogy ha van szárnyuk, akkor minek kell nekik gyalog járni,

és erre ő, minthogyha kitalálta volna előre, hogy mit akar kérdezni, összehúzza magán a ballonkabátot, aztán mélyen, szinte sóhajtva beleszagol a papírpohárba, egy pontos mozdulattal visszateszi Ferenczi mellé a padra, éppen oda, ahonnan elvette, és azt mondja,

hogyha repülnének, akkor az úgy túl könnyű volna, akkor olyan dolgokba is beleszólnának, amikbe nem lenne szabad, és akkor túl szép volna minden.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?