Cigiszünet

Belényesi kezében megáll a cigi, látom az arcán, hogy rájött az ájáj.

Fantomzsenialitásroham, ez a hivatalos neve, de mi, adatfolyamatirányítók csak úgy hívjuk, ájáj. Már ha beszélünk róla egyáltalán.

Odalépek mellé, vagyis inkább mögé, ha esetleg elájulna és hanyattvágná magát, el tudjam kapni, ne verje be nagyon a tarkóját. Belényesi teste megmerevszik, a karját eltartja magától, az egész teste finoman remeg, a falat nézi, vagyis inkább mintha átnézne rajta, nyilván valami egész mást lát, valahol egész máshol van.

Maximum száznyolcvan másodperc, ritkán szokott tovább tartani, ahogy jön, úgy el is múlik, szinte nyom nélkül, vagyis marad utána egyfajta enyhe szédülésérzet, meg egy-két értelmezhetetlen, fantomfájdalom-szerű emlék, két-három napig úgy érzi az ember, mintha süppedős szőnyegen járna, meg lehet szokni.

Belényesi csuklóján a rázkódástól kocog a fém óraszíj, mindjárt el fogja ejteni a cigit. Odanyúlok, de vigyázok, hogy még véletlenül se érjek a bőréhez, a váratlan fizikai ingerek állítólag újra tudják indítani a rohamot.

Ahogy kiveszem az ujjai közül, látom, hogy mindjárt kialszik, szívok egyet rajta. Sose fogom megérteni, hogy mit lehet a mentolon szeretni. Gyorsan szívok egy slukkot a sajátomból is, klasszikus kézműves kapadohány, a legjobb torokkaparó fajtából.

Mióta nem halálos a rák, megint majdnem mindenki dohányzik, itt a számítóközpontban pedig kivétel nélkül mindenki.

Nem is a nikotin miatt, hanem, mert jó egy kicsit lecsatlakozni. Kizsilipelni három perc, kijönni ide az udvarra még kettő, egy cigi hét perc, ha szépen lassan szívod, még két perc, amíg visszamész, három perc, amíg visszazsilipelsz. Az összesen tizenhét perc szünet.

Napi két cigiszünet engedélyezett, ez azt jelenti, hogy van kicsivel több, mint fél órád, amire emlékezhetsz a műszakból.  A többit az ájjal összekapcsolva töltöd, a rendszer az agykapacitásodat majdnem száz százalékig kihasználja, ahogy intuíciósan irányítod a számítási folyamatokat. A szó klasszikus értelmében nem vagy tudatodnál, a rövid és hosszú távú memóriád redundánsnak indexelt részeit erre az időre átírják grafénra. Ez a zsilipelés. Persze vannak, akik azt mondják, erre nem lenne szükség, csak a titoktartás miatt van, hogy ne tudhasd, min is dolgoztál pontosan. Nem tudom, igazából nem is érdekel, az elején persze terveztem, hogy majd utánanézek, elolvasom a szakcikkeket meg a szakirodalmat, de aztán nem lett belőle semmi. Vicces, de a tudat, hogy a nap negyedét az ismert univerzum legokosabb entitásának részeként töltöm, valahogy elveszi a kedvem a tanulástól.

Belényesi torkából halk nyüszítés hallatszik, ez azt jelenti, hogy az ájáj mindjárt véget fog érni. Nem jó hallani, legszívesebben befognám a fülem, vagy arrébb mennék, de hát nagyon imbolyog, kicsit hátrahajlik, könnyen lehet, hogy tényleg hanyatt vágódik.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Mélyet szívok a cigimből, próbálok a kátrányra gondolni, arra, hogy lerakódik a tüdőm falán, arra, hogy majd, amíg alszom, a nanorobotok kikaparják a léghólyagocskákból a fekete mocskot.

Nekem tíz napja volt utoljára rohamom. Szerencsére nem emlékszem már egészen, hogy mire fókuszáltam, annyi maradt meg, hogy valami üstökös röppályájával voltam elfoglalva. Nem is a konkrétumok számítanak, hanem hogy mindent tudsz, és minden a helyére kerül, és minden megtörténhet, csak akarnod kell, az érzés itt van velem, olyan, mintha a világ egy löttyedt lufi volna, és egyedül te lennél képes, hogy felfújd. Erős és intenzív, azt érzed, hogy minden, ami történik, miattad történik, azért, mert akarod, hogy úgy legyen, mert úgy kell lennie, és máshogy nem lehet, mert akarod, hogy ne másképp legyen. A roham alatt az agy valahogy megpróbál újra elvégezni egypár már elvégzett folyamatot, persze az adatok nélkül az egész olyan, mint amikor hús helyett sót töltenek a darálóba, és nyikorog és kattog az egész.

Belényesi egyszerre elhallgat, olyan erővel rúgja hátra magát, mintha háttal homorítva akarna fejest ugrani egy nemlétező medencébe. Elkapom, de majdnem lesodor a lábamról, az egyik cigaretta kiesik a kezemből, bele a pocsolyába. A enyém volt, de végül is jobb így, neki nagyobb szüksége lesz a slukkra.

Átsasszézunk a pocsolyán, egyszer kicsuklik alóla a lába, aztán lábra állítom, a szeme lassan megtalálja a fókuszt. Ahogy a szájába teszem a cigit, a tenyeremen érzem, hogy az arcáról sugárzik a forróság, az ájáj ideje alatt könnyen negyven fok fölé szökhet a testhőmérséklet, ettől olyan fárasztó.

Mélyen beszívja a füstöt, úgy szólal meg, a mentol mélyén savanykás félelemszag csap az arcomba, úgy mond valamit az üstökösről, hogy három nap és ideér.

Érzem, hogy amit mondott, az fontos, nagyon fontos, a szájpadlásom csupa viszketés lesz, ugyanaz az érzés, mint amikor zsilipeléskor lefutnak az automatikus törléstesztek, odanyomom a nyelvem hegyét, az érzés elmúlik, de kicsit elkap a szédülés, megimbolyodok.

Belényesi belém karol, megtart. – Menjünk – mondja –, vár a munka.

Próbálom felidézni, hogy mit mondott, de nem jut eszembe, csak annyit tudok, hogy valami szám volt benne. Hirtelen kívülről látom magunkat, két fehér overallos, kopasz férfi egymásba kapaszkodva botorkál át egy betonudvaron a pocsolyák között a téli verőfényben, a fejbőröm bizsereg, az jut eszembe, hogy milyen jó is lesz rákenni a citromillatú transzfergélt, milyen jó is lesz újra felvenni a sisakot.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?