Hamu
A síneket, ahol még megvoltak, vastagon belepte a rozsda, az elfeketedett talpfákon már rég nem érződött se a füst, se a dízelolaj szaga, a zúzalékos kavicsok között itt-ott már térden felül nyúlt a havasi gyom, a töltés oldalát felverte a hatalmasra nőtt küllőrojt meg a macskatalp.
A visói állomásból csak egy oldalsó fal állt, a falból kiszakadt ablakkeretek közül is csak egyikben volt már üveg, a táblákat feketén vonta be a korom, olyan szabályosan és egyenletesen, mintha kátránypapírral ragasztották volna be.
A megfeketedett tégla- és cseréphalmokból egy pár helyen elszenesedett tetőgerendák meredtek elő, az egyik végén egy elszürkült műtrágyás zsák lógott, abból, ahogy néha meg-megmozdult, látszott, hogy Leordina felől fúj gyengén a szél.
Az állomás körül mindent vastagon beborított a hamu, mögötte a hegyoldal is szürke volt, fel egészen a gerincig, a hamu hullámos redőinek mintáján még mindig egészen tisztán látszott, hogy merre feküdtek el a fák.
A férfi Majszin felől érkezett, a sínek között lépkedett, a védőruha szelepének ritmusos hangja egészen olyan volt, mintha fütyörészne. A bokájától a nyakáig érő áttetsző nejlonfóliából eszkábált kezeslábas szakadásait szigetelőszalaggal próbálták megragasztani, itt-ott azért ereszthetett, mert a ruhát alig fújta fel a túlnyomás. A fólia alatt térd alá érő zöld rövidnadrágot viselt, a nadrág rojtos szára és a bakancsa fölé nyúló zöld gyapjúzoknija között barnára sült vádlik látszottak, bal lábán párhuzamos, hosszú fehér forradások futottak. Ahogy lépkedett, látszott, hogy erősen biceg is arra az oldalra, néha a kövek közé szúrt a bal kezében tartott vashegyű mogyorófahusánggal.
Már majdnem elhagyta az állomás épületének maradványait, amikor megállt, igazított valamit az oldalára szerelt dobozon, a ruha ettől sziszegve leeresztett. A férfi levette a válláról a terepszínű vászon hátizsákot, az egyik sínre támasztotta, kicsatolta, egy kis kotorászás után horpadt fémkulacsot húzott ki belőle. Feltolta a sisak tetejére a plexi arcvédőt, tátott szájjal, hosszan a levegőbe szimatolt, aztán lecsavarta a kulacs kupakját, beleivott. Először mintha csak a hamu ízét öblítette volna ki a szájából, éleset köpött a gerenda végén lógó zsák irányába, aztán megint a szájához emelte a kulacsot, mozdulatlan ádámcsutkával, hosszan ivott belőle.
Fél kézzel a botra támaszkodott, a nyitott kulaccsal a kezében állt, az állomás romjait nézte, mögötte a szürke hegyoldalt.
Még egyszer beleivott a kulacsba, éppen elkezdte visszacsavarni rá a kupakot, amikor a romok között megmozdult valami.
A fekete cserép- és téglahalmok közül egy kutya mászott elő, a férfira emelte a fejét, a levegőbe szimatolt, aztán tett néhány lassú lépést a sínek irányába. A sínektől vagy öt méterre megállt, mozdulatlanul, kitágult orrlyukakkal szimatolva figyelte a férfit.
A férfi lassan visszaengedte a zsákba a kulacsot, az állatot nézte, a kutya kilógó nyelvét, gyorsan emelkedő és süllyedő horpaszát, a szürke, csupa hamu bundája alól tenyérnyi helyen kilátszó rózsaszín bőrét.
A kutya farka egyszerre megmozdult, lassan csóválni kezdte.
A férfi akkor nagyon lassan lehajolt, kiemelt egy nagy követ a töltésből, rámarkolt, vállból lendítette meg a karját, ahogy teljes erőből a kutyához vágta.
Az oldalán találta el, a kutya vonítva hörrent egyet, aztán elfordult, épp olyan lassan, ahogy előjött, visszament a téglarakások közé.
A férfi a vállára emelte a zsákját, lehúzta a sisak arcvédőjét, fogta a mogyorófabotot, megvárta, amíg a ruhát újra felfújja valamennyire az oldalára szerelt akadozó hangú kicsi kompresszor, aztán ment tovább a sínek között Leordina felé.
A novella helyszínét az Állomás, éjszaka című Bodor Ádám-novellából kölcsönöztem. Egy jóval kevésbé apokaliptikus változata megjelent az azonos című, Bodor Ádám 75. születésnapját ünneplő kötetben is.