Kavicsok

Kinga kicsit nyugtalan, a táskája aranyszínű fémrojtjait birizgálja.

Eddig még sosem hívták be rendkívüli ellenőrzésre. Eddig mindig elég volt az évi egyszeri nagy rutin. Arra gondol, hogy nem lenne jó, ha találnának valamit, nem lenne jó, ha kizárnák a rendszerből. Kicsit előbb is érkezett a kelleténél, várnia kell.

Az jut eszébe, mennyire izgult, amikor jelentkezett donornak, aztán mennyire meglepődött, amikor megtudta, hogy a összeg, amit a kihasználatlan memóriakapacitásáért kap, nemcsak a panellakás bérét és rezsijét fedezi, de még a buszbérletet is. Nagy ritkán egy enyhe fejfájás, ez igazán nem nagy ár azért, hogy ingyen lakjon az ember, ráadásul tevékeny része lehet abban is, hogy sokak számára az Alzheimer már csak egy apró kellemetlenség. Az implantátum olyan, mint egy kisebb szemöldökpirszing, több százféle rátétből lehetett kiválasztani, igazából annyira divatos, hogy csomó olyan ember is viseli, akiket fel se vettek a programba. Csórikáim még fizetnek is érte, gondolja, elmosolyodik.

Belép a vizsgálószobába, az ajtó halk szisszenéssel csukódik mögötte, a terem tágas, süppedős szőnyeg, növények, ízléses faberakás, festmények. A szoba közepén egy masszázsfotel. Ez eddig nem ilyen volt volt. Eddig mindig egy asszisztens várta, sima fehér falak, pár számítógép és egy kórházi ágy.

– Üdvözöljük, és engedje meg, hogy megköszönjük, hogy ilyen pontosan érkezett.

A testtelen hang kellemes, megnyugtató.

– Mint tudja, ez egy soron kívüli ellenőrzés. Kérem, foglaljon helyet.

A masszázsfotel oldalából külön fakk nyílik Kinga táskájának, kis hologram mutatja, hogy odahelyezheti, odahelyezi, aztán beül a fotelbe. A fotel sziszegve körülöleli, enyhe citrusos virágillat árad belőle. Kinga egyszerre megérti: ez rendelő, ahol a szolgáltatás előfizetőit szokták fogadni. A gazdag öreg Alzheimereseket. 

– Kérem, dőljön hátra, és lazuljon el.

Kinga hátradől, a fotel körbefogja, kényelmesen megtámasztja a hátát és a derekát, enyhén, szinte alig érezhetően vibrál a nyugtató masszázspontok fölött.

– Kérem, ne hunyorogjon, egy nyugtató aeroszolt fújunk  a szemgolyójára. Kellemesen mentolos érzés lesz.

A kellemesen határozott férfihang és a szék meleg érintése ellazította már annyira, hogy ne rebbenjen meg, amikor a szék támlájából előkúszó fémcsápok az arca fölé hajolnak, és halványzöld aeroszolfelhőt porlasztanak az arcába és a szemébe. Hűsen simítja a bőrét a permet, jólesik. 

– Kérem, hunyja le a szemét.

Kinga lehunyja, a fotel nagyon kényelmes, úgy érzi, régóta fekszik már benne.

– Amíg az aeroszol kifejti a hatását, kérem, ismételje utánam a következő szavakat: esernyő, obszidián, lánctalp, bélhártya, römikő.

A szavak nagyon simák a szájában, ahogy kimondja őket. Fehér kavicsok, gondolja közben, nem tudja, hogy miért, ahogy az utolsót kimondja, egyszerre azt érzi, teljes erőből tarkón vágja valaki, arccal zuhan a behajtó gránitmozaikjára, félig elájulhatott az ütéstől, mert nem tette védekezően maga elé a kezét, tompa, kemény, roppanós fájdalom dobban az arccsontjába, a mozaik nedves, nemrég moshatták fel, az orrát betölti a mosószer éles kókuszillata, „a kókuszolaj természetes fertőtlenítő erejével”, villan a tudatába valahonnan a szlogen, kellemesen határozott férfihang mondja, az arca fáj, a hideg kövön fekszik, menekülnie kell, mozdulni próbál, nem tud, kúszni próbál, nem tud, felemeli a fejét, egy virágágyást lát, tűzliliomok, rózsák, az ágyás széle szép fehérre mosott díszkavicsokkal kirakva, a földből egy kis zománcos ültetőlapát áll ki, ha odáig el tudna mászni, a kövekig, a kavicsokig, ha meg tudná fogni a lapát nyelét, nem, nem, nem, mégis a langyos fotelben van, itt a vizsgálaton, azt érzi, hogy a fotel egy nagy prés, egy hatalmas marok, ami lassan rászorul a testére, szorítja-szorítja és facsarja-facsarja, mintha egy nagy hüvelykujj nyomódna a hasának, alig kap levegőt, hörög, öklendeznie kell, előregörnyed, a fotel engedi, megtámasztja a hátát.

– Kérem, nyugodjon meg. A hányinger, amit érez, természetes reakció. Kérem, ne álljon ellen.

A fotel egy halványzöld tálat tart elé, megragadja a peremét, öklendezve hányja bele a gyomra tartalmát. A fotelből egy pohár bukkan elő, tele vízzel.

– Kérem, öblítse ki a száját.

Újra előtte van a mosdótál, tiszta, citrusillata van.

– Kérem, ide köpjön.

Kinga köp, újra iszik, újra köp. A tál eltűnik.

– Nem fog még egyszer hányni. Engedje el magát. A fejfájás, amit érez, a folyamat velejárója.

Újra a fertőtlenítős kókuszillat, a fájdalom a homloka mögött majdnem elviselhetetlen, valaki a hátán térdel, két kézzel fogja a fejét, hátrarántja, aztán a kőhöz csapja, a fájdalom szürke zselé, ott görög lötyögve a koponyája belső oldalán, fel és le, előre és hátra. Kinga teste nekifeszül a fotelnek, menekülne. A fotel körbeöleli, szorítja, tartja.

– Kérem, ne erőlködjön. Kérem, nyugodjon meg. A fejzúgás és a fájdalom is természetes, a gerincén végigfutó bizsergő viszketés is. Ezek hamarosan enyhülni fognak, a tudata is jelentősen tisztulni fog. Ön nem kapott agyvérzést, és nem álmodik, csak le kellett bontanunk a belső tűzfalat, hogy hozzáférhessünk az ön elmetárában rögzült adatokhoz. Mint bizonyára emlékszik, a szerződés záradékában szerepel az eseti rendkívüli adatvisszanyerés lehetősége. Az alany, akinek az emlékeit ideiglenesen az ön agyában is tárolta a rendszer, sajnos gyilkosság áldozata lett. Jogi okokból szükség van arra, hogy rekonstruáljuk az emlékeit.  Elnézést kérünk a kellemetlenségért, mindössze néhány másodperces folyamat lesz. Készüljön fel...

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Kinga a földön fekszik, érzi, hogy a hajától fogva felrántják a fejét, meglátja a férje öreg arcát, a kezében a kést, a hang, amit olyan régóta ismer, most máshogy szól, idegenül és ismeretlenül, mesterkélt mézesmázos hangon mond valamit, nem érti, mit, aztán mégis megérti, tisztán hallja, azt mondja…

...ez most fájni fog.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?