Mindenem

A szeretőm pupillája kitágul a gyönyörtől, és abban a pillanatban megértem, hogy miért mondta a mosolyogva nőgyógyászom, mikor az utolsó hormonkezelés után letette a fecskendőpisztolyt, hogy ne aggódjak, érezni fogom, mert tényleg érzem, mélyen bennem, a testem mélyén, a gerincem tövében dobban egyet valami, és tudom, hogy megtörtént, eszembe jut a videó, amit az orvos mutatott a hormonokkal együtt a véráramomba juttatott nanorobotokról, ahogy görgetik és viszik és segítik a megtermékenyült petesejtet, és így a beágyágyazódás nem napok, és nem is órák, és nem is percek kérdése lesz, és tudom, és érzem, hogy most bennem is ez történik, módosított teflonszálak óvó bölcsőjében görög ez drága kis teniszlabda a cél felé, és ettől forró boldogság önt el, nevetnem kell, és nevetek is, rázkódva és hangosan, és a szeretőm, ez a kedves gyönyörű buta szépfiú, lemászik rólam, és megtörli a homlokát, és azt akarja kérdezni, amit ilyenkor mindig szokott, de én úgy nevetek, ahogy még soha életemben, és akkor egyszerre megérti, mi történt, és egyáltalán nem is tud megszólalni, elsápad, az arca nem is fehér: szürke lesz az ijedtségtől, és akkor már szinte folynak a könnyeim a nevetéstől, úgy mondom neki, végtelen örömmel és gyöngédséggel a hangomban, hogy jól van, drágaságom, leütötted életed szerváját, és erre az én szegény buta drága szeretőm, aki olyan sokszor elmesélte nekem, hogy csak egy meccslabda választotta el őt attól, hogy Wimbledonban a főpályára jusson, úgy ugrik ki az ágyból, hogy leesik rólunk a selyemtakaró, és mint az őrült, belebújik a farmerébe, és felveszi a pulóverét, és már fut is kifele kapkodva.

Én akkor lustán nyújtózkodva felállok, és még arra is van időm, hogy megnézzem magam a talpig tükörben, amelyikben az előbb a szeretőm válla fölött azt nézhettem, milyen virgoncan mozog a dereka, igen, nézem magam, ott állok, még mindig nevetek, és szebb vagyok, mint valaha, szebb, mint húsz, vagy harminc, vagy negyvenéves koromban, a szőke hajam szőkénél is szőkébben lobog és ragyog, ahogy a szálak közé font mikrofonalak az érzelmeim hatására mozgatják, finom fények futnak végig a tincsek közé font hajszálnál is vékonyabb optikai szálakon, sose láttam még magam ilyen ragyogónak, ilyen szépnek, most már értem, miért mondta a fodrászlány, hogy az okosfrizurám akkor érvényesül majd igazán, ha szabadjára merem engedni az érzelmeimet, meglátod, szívem, mondta, ragyogni fogsz, mint a nap, és tényleg ragyogok, a hajam sugárzik, a bőröm sugárzik, az okossmink színváltó mikrokapszulái aranyló hullámokat varázsolnak a bőrömre, állok és nézem magam, és aztán kilépek a hálószobából.

A szeretőm épp a csizmáját rángatja fel. – Nem mehetsz el! – kiáltom, ő úgy tesz, mintha meg se hallaná, megy, mint a dúvad, átgázol a süppedős perzsán, feltépi a lakosztály ajtaját, tudom, hogy mindjárt úgy fogja bevágni maga mögött, hogy majdnem kiszakad a keretből, még egyszer rákiáltok: – Nem mehetsz el, hallod, nem mész sehova, abba belehalnál – csapódik is már mögötte az ajtó, de én tudom, hogy hiába fut, mert a pulóvere akkor is érzékelte a parancsot, láttam a gerincén végigvillódzni a kasmírba kötött optikai szálakon az aranyszínű nyugtázó ragyogást, ez azt jelenti, hogy felállt a kapcsolat.

Szegény drágám, ha itt lenne, most elmondanám neki, hogy ott rontotta el, amikor a negyedik teniszedzésen rámmosolygott, akkor döntöttem el, hogy nemcsak, hogy hagyni fogom magam elcsábítani, hanem ő lesz az ötödik férjem és az első gyerekem apja, végül is eljött az idő, elmúltam már hatvan, ideje megszülni a kislányt, aki örökli majd a vagyonomat, a szabadalmaimat, a szállodámat, mindenemet.

A szeretőm most azt hiszi, megúszhatja, hogy elmenekülhet, rohan a lift felé, minden gondolata, hogy el innen, el ebből a szállodából, el ettől a nőtől, de a pulóverében, amit természetesen tőlem kapott, már ott dolgozik a mikrohaptika, felerősíti és visszaveri a szíve dobbanásait, úgy érzi, majd kiugrik a mellkasából, a hűtőszálai meg jeges hideget varázsolnak a szegycsontja mögé, és végigborzongatják a karját, olyan, mintha pánikrohama vagy infarktusa volna, meg se tud mozdulni, a lift ajtaja kinyílik, de ő nem lép be, a pulóver megmozdítja a karjait, a szívéhez kap, úgy áll ott, mint egy szobor, aztán a falnak dől és összeroskad, a fal hidegen nyomul a hátának, sötét reménytelenség borul rá, ahogy lassan, szinte észrevehetetlenül letompulnak a folyosó fényei.

Pontosan tudom, hogy ez történik, a karperecem közvetlen kapcsolatban áll a pulóverrel, a hidegéből érzem, hogy eljött az idő, kilépek a lakosztályból, ragyogok, mint egy istennő, a folyosón végig felgyúlnak a fények, ahogy végiglejtek a szőnyegen, a pulóver nyaka felém fordítja a szeretőm fejét, akkor odalépek hozzá, megfogom, a karomba veszem és felemelem, és tudom, hogy a pulóver érzékeli az érintésem, és finoman, szinte érzékelhetetlenül masszírozni kezdi, úgyhogy szegénykém remeg, mint a nyárfalevél, és akkor szép lassan visszaviszem a lakosztályba, és azt mondom neki, hogy tudod, szívem, az a szorító forróság, amit a mellkasodban érzel, az nem más, mint maga a színtiszta szerelem, és nem kell félned, nincs mitől félned, mert vigyázok rád, és mindig velem leszel, drágám, szépségem, kedvesem, mindenem.