Kolonc

A terapeuta arcát nézem, jóindulatú, fáradt hivatalnokarca van, enyhén izzad. A válásomról kellene kérdezzen, arról, hogy mennyire viselem jól a magányt, hogy nem szorongok-e, ilyenek.

Ehelyett a gyerekkori fulladás-élményekről kezd kérdezgetni. Hogy ugye átéltem egyszer egy súlyos fulladást.

Nem akarok erről beszélni, mondom. A forró fényre gondolok.

A terapeuta őszül. A haja tövén  apró verítékcseppek ülnek, hallgat, szelíden néz, szelíden és biztatóan. Aztán azt mondja, enélkül nem hiszi, hogy sikerül túljutnunk az apámhoz fűződő viszonyom problémáján.

Nem én fuldokoltam, hazudom, apám fuldokolt.

A terapeuta bólint. Pontosan erről van szó, mondja. Próbáljam csak szépen elmesélni.

Hallgatok.

A terapeuta is hallgat.

Hát jó, sóhajtom.

A  Szent Anna-tóról kezdek mesélni neki, arról, hogy milyen jéghideg volt a vize, és hogy mégis beúsztunk a közepéig apámmal, ez persze hazugság, nem úsztunk be, apám részegen feküdt a sátorban, megígérte anyámnak, hogy nem fog inni, de aztán az állomáson elcserélte az agancsnyeles vadászkését két liter szilvapálinkára, aztán egész éjjel a tó partján nyaraló egyetemistákkal énekelt és óbégatott, én meg ezalatt a rosszul felállított sátorban feküdtem, és próbáltam befogni a fülem, hogy legalább hallanom ne kelljen.

Milyen szép emlék, mondja a terapeuta, és tényleg szépen elmeséltem neki, hogy apámmal úgy úsztunk, hogy egyszerre mozgott a karunk, mintha zsinóron húztak volna, pont felkelt már a nap, a vízen aranyhíd ragyog, mi azon siklunk a tó közepe felé.

Dragomán György: A fényes jövőGrafika: Tóth Róbert Jónás

Ez persze nem igaz, egyedül úsztam be, hajnal volt, még nem kelt fel a nap, két nagy fenyőágból a cipőfűzőmmel összebogoztam egy kicsi tutajt, és arra rátettem egy betondarabot, amit Apa hegymászókötelével a derekamra kötöttem. Azt akartam, hogy ne találjanak meg soha többé, hogy hetekig vagy hónapokig kelljen majd keresgéljenek, hogy Apa soha ne tudja meg, hogy évekig mardossa a lelkiismeret. A születésnapi bicskámat a fogam közé fogtam, úgy toltam magam előtt az ágakat, tudtam, ha majd a tó közepénél leszek, akkor elvágom a cipőfűzőt, az ágak szétcsúsznak, a betonkolonc a derekamnál fogva leránt a mélybe.

A terapeutának azt mesélem, hogy a tó közepénél apám rosszul lett, és fuldokolni kezdett, de én tudtam, hogy mit kell tenni, mögé kerültem, és hátulról megfogtam a fejét, és felfektettem a víz tetejére, nem akarta engedni, de én halántékon vágtam és attól elájult, de én meg tudtam tartani, és ki tudtam vele úszni a partra.

Mesélek, és közben arra gondolok, hogy igazából milyen volt, hogy úsztam és  úsztam és úsztam, a víz nagyon hideg volt, éreztem, hogy lassulok, mintha folyékony üvegben úsznék, és arra gondoltam, hogy ez nem lesz így jó, nem fogok azelőtt beérni a középre, hogy felkelt volna a nap, pedig azt akartam, hogy senki meg ne láthasson, és azt is, hogy pont legközépen legyek, ott, ahol a tó a legmélyebb, ott, ahol a régi kialudt vulkán krátere van, csak rúgtam és rúgtam előre magam a fekete vízben, és majdnem ott voltam már a tó közepén, amikor megláttam a fényt.

A mesterséges lélegeztetésről mesélek, arról, hogy apám mellkasát nyomkodom, arról, hogy az orrába fújom a levegőt. A terapeuta apám arcáról kérdez, hogy mit láttam akkor rajta, erre nem tudok válaszolni, nem tudom, mit vár. Félelmet, mondom végre, a terapeuta biccent.

Igazából még mindig a tó közepén vagyok, tolom magam előtt az ágtutajt, a betonkoloncot. Az arcomat beborítja a fény, először azt hiszem, hogy elkéstem, hogy hiába minden erőlködés.

Mégiscsak elkéstem, mert átbukott a nap a hegy peremén, akik hajnalban kelnek, azok most meg fognak látni, de észreveszem, hogy a fény nem fentről jön, hanem lentről, a tó vize alól, és akkor lenézek, és lent, a tiszta víz legeslegmélyén meglátom a nagy fénylő csillagot. Az volt, egy sokágú csillag, és én rögtön tudtam, hogy az egy űrhajó, fény futott a testén a közepéről a csillag ágainak hegye felé, és aztán vissza, úgy lüktetett, mintha élne, és élt is, ahogy bedugtam a fejem a víz alá, hogy jobban lássam, egyből éreztem is, és ő is érezte, hogy én is élek, a nevemen szólított, Ferike, mondta, Ferike, és akkor, ahogy válaszolni akartam, és kinyitottam a szám, a bicska egy nagy légbuborékban kihullott a számból, és szétvágta a buborékot, és pörögve lehullt a mélységbe az űrhajó felé, és akkor én utánarúgtam magam, hogy elkapjam, de csak vagy két métert úszhattam le, többet nem, mert a fenyőágak megfogtak és megtartottak, és akkor láttam, hogy a bicska a hegyével lefele az űrhajó közepének csapódik, épp annak a pontnak ment neki, ahonnan a fények indultak, de nem állt bele, csak simán lepattant róla, és akkor a hajó ott szétnyílt, és kiúszott belőle egy sokcsápú medúzaszerű lény, és felém tárta magát, mind az összes csápját, és azt mondta ott bent a fejemben, hogy ha akarom, elvisz magával, és akkor a tutaj ott fent valahogy kettéválhatott, mert éreztem, hogy a betonkolonc a vállamnak ütődik, aztán elúszott mellettem, egyenesen a felé a sokcsápú ezüstös test felé, a kötél megrántotta a derekam, és aztán húzott magával, és akkor hallottam, a fejemben legbelül, a lény hangját, hogy elvisz magával, azt akarom, az a kívánságom, eltűnök nyomtalanul.

Ahogy ezt mondja, a teste felizzik, és lyuk nyílik rajta, a betonkolonc átcsúszik a lyukon, húz magával, a csápok megérintenek, forrón és fényesen, magukhoz húznak, a lény akkor Apámról kérdez, hogy mi a baja, mert érzi, hogy baja van, és akkor én Apám betegségére gondolok, és az italra, és azt kívánom, hogy bár ne lenne a világon alkohol, bár ne tudna berúgni soha többet.

Azt kezdem magyarázni a terapeutának, hogy Apám magához tért, egyszer kinyitotta a szemét, rám nézett, a nevemet mondta, és én ennek nagyon nagyon örültem, igen, és közben a villanásra gondolok, vagyis nem gondolok rá, hanem újra ott a fejemben a forró fény, a fehér villanás, és már a sörszagú sátorban vagyok, hajnalodik, Apám ott fekszik mellettem, hörög, és én rázom, hogy ébredjen fel, mert azt hiszem, hogy szélütése van, és az villan az agyamba, hogy én vagyok az oka, mert azt kívántam, hogy ne tudjon soha többet inni, és az a sokcsápú lény csak teljesítette a kívánságom, Apám le fog bénulni, ápolhatom egész életén át, és akkor Apám kinyitja a szemét, és felül, és rám vigyorog, és azt mondja, tanuljam meg, az italnál nincsen rosszabb, és ő csak azért iszik, hogy magát büntesse, és ezen röhög, és én hiába gyűlölöm, hiába haragszom rá, mégiscsak örülök annyira, hogy majdnem vele nevetek.

A terapeuta rám néz, azt mondja, az idő lejárt, de ez most jó alkalom volt, nagyon nagyot haladtunk előre.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?