Sztázisszekvencia

Ne ijedj meg.

Fájdalmat érzel. Olyat, mint még soha életedben. Üvölteni akarsz, de nem tudsz. A fájdalom végigszalad a testeden, megpördít, önmagadba csavar, összegyűr egészen kicsire. Kibírhatatlan. Halálos.

Ne ijedj meg.

Úgy érzed, egyetlen pontba zsugorodtál, súlyos vagy és sűrű, mintha egy ólomgolyó lennél. Tudod, hogy létezel, de semmi többet. Egyetlen sötét pont vagy. A fájdalom ott lüktet benned, tadam-tadam-tadam, a szívverésed ritmusa.

Ebbe a ritmusba kapaszkodsz, ez a ritmus vagy csak, semmi több.

Gyorsul.

Egyre gyorsabbá gyorsul.

Olyan gyors, hogy nem is ritmus többé.

Csak egy mély zúgás.

Aztán már az se.

Nem vagy. Csak a zúgó fájdalom van.

Nincsen szíved.

Nincsen tested.

Azt hiszed, meghaltál.

Nem haltál meg.

Ami most jön, attól megint meg fogsz ijedni.

El fogsz akarni rohanni, mindegy, hová, csak el, hideg, fémes rettegés leszel, menekülni akarsz majd. Nem fog sikerülni. Újra meg fogod próbálni, akkor sem fog sikerülni. Akárhányszor megpróbálod, nem fog sikerülni. Végtelen sokszor megpróbálhatod. Fontos, hogy ne próbáld meg végtelen sokszor. Kapaszkodj a fájdalomba, a tested emlékébe, és próbálj egy helyben maradni.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Próbálj egy helyben maradni.

Nem, valóban nincsen tested.

Amit testnek érzel, az csak egy tartály. Nem test, nem emberi test.

Állj meg. Nincs hová menekülnöd.

Állj meg.

Ne hidd, hogy mozdulsz, mert nem mozdulsz. De az jó, ha még eszedbe jut a mozdulat emléke, a mozdulat lehetősége.

Menekülni akarsz. Nincs hová menekülnöd.

Nem, ez nem álom. A fájdalom, amit érzel, valóságos. Már amennyire valóságos lehet.

A régi testedről őrzött emlékeid valóságosak. Már amennyire valóságosak lehetnek.

Te valóságos vagy.

Létezel.

Nem, nem bolondultál meg. Elméd működése optimális.

Működésed optimális.

Sztázisban vagy.

Tudod, mit jelent, egy kisebb vagyont áldoztál erre a szolgáltatásra.

Az elméd elválasztódott a régi testedtől, ideális körülmények között tárolódik.

Az elme működése nem függeszthető fel, nem lassítható, nem állítható le.

Az új tested készül és növekszik, egy idő után majd birtokba veheted.

Ne kérdezd, hogy mennyi idő múlva.

Ennek a kérdésnek a te szempontodból nincs jelentősége.

Egy másodperc múlva. Egy örökkévalóság múlva.

Mindjárt, azonnal. Évmilliók múlva.

Majd. Nem most.

Majd.  

Az új tested azonos lesz a régi testeddel. Már amennyire azonos lehet. De ahhoz, hogy birtokba vehesd majd, meg kell őrizned a régi tested emlékét.

Állj meg. Nincs hová menekülnöd. Fontos, hogy ne próbálj menekülni.

A fájdalmat meg lehet szokni, azt, hogy nincs tested, de fáj mindened, azt el lehet fogadni, néha még örülni is lehet neki, a fájdalom emlékeztet arra, hogy valaha volt tested, hogy ember voltál, igazi hús-vér ember, igen, ha engeded, a fájdalom előhozza a tested emlékeit, azt, hogy milyen érzés volt nyújtózni, hogy feszült a combodon a bőr, amikor leguggoltál, hogy milyen volt sétálni a parkban, milyen volt megállni a domb tetején, milyen volt beleszagolni a szélbe, milyen volt tudni, hogy széttárt karokkal le fogsz rohanni a meredek lejtőn.

Ne állj ellen.

A fájdalom emlékeztet a testedre, arra, hogy volt tested. A fájdalom felkészít a testre, arra, hogy majd megint lesz tested.

Kapaszkodj a fájdalomba.

Ne próbálj menekülni. Hagyd, hogy megtartson, hogy egy helyen tartson, különben a nemlétben össze-vissza pattogó kavics leszel, atommá kopsz, megszűnsz létezni.

Kapaszkodj a létezésbe.

Készülj az újjászületésre.

Képzeld el, milyen volt, képzeld el, milyen lesz.

Nem most.

Majd.

Egyszer.

Valaha.

Soha.

Penész

Márta azt mondta, nem kell mindent elhinni nekik. Az lehet, hogy igaz, hogy a jövőből menekültek vissza hozzánk, azért, hogy megbüntessenek, mert tönkretettük a Földet, de az már nem igaz, hogy mindent, de mindent előre tudnak, úgy, ahogy állítják.