Gerinc

Azt szeretném, ha a fiam jobban félne.

Még félig van a vizespohár, rátöltök neki a pálinkából, azt kívánom, igya meg. Imi a poharat nézi, nem iszik. Tudom, hogy inni fog, azért mégis mondom neki, hogy nagyon szépen kérem, igyon, nincsen már sok ideje, mindjárt itt lesznek, Karvalyka azt súgta, kilencre jönnek, ha addig megissza, pont nem fog látszani rajta, hogy ivott, viszont nem fogja annyira érezni a fájdalmat.

Imi akkor rám szól, tudom, mi lesz, mondja, ne mind káráljak, mondja, húz egyet a pálinkából, leteszi a poharat, rám néz, mélyen a szemembe, az írisze higanyörvény, azt mondja, nincsen fájdalom, azt képzeljük csak.

Idő nincs, fájdalom van, ezt kéne válaszoljam, de helyette azt mondom, persze, csak képzeljük, hogyne. A gerincfűzőm alatt mintha málladozó rozsdás vasból volnának a csigolyáim, ahogy megint töltök a poharába, úgy érzem, a csontjaim egymásnak csikordulnak, érdes szemcsék dörzsölődnek le róluk, átfúrják magukat a húsomon.

A faliórát nézem, tíz perc van kilencig. Pontosak lesznek, nem kopognak, berúgják az ajtót, gyorsan, hatékonyan, sok helyre kell még ma este menniük.

Tudom, mi van, Imi hiába tudja, nem hiszi, hogy vele is megtörténhet, nem hiszi, hogy vele is meg fog történni.

Mondom, hogy igyon, nem kérem, hogy hálás legyen nekem, majd utána úgyis az lesz, de most csak annyit kérek, igyon. Nem is tudja, milyen szerencséje volt, mondom neki, ha Karvalykával nem dolgoztam volna együtt az építkezésen még ép koromban, biztos nem mondta volna el, hogy a fiam is rákerült a Liga radarjára, vagyis nem is csak a radarjára, hanem egyenesen a büntetendők közé.

Karvalyka arca jut eszembe, az, ahogy a kerekesszékem mellé guggol a fogadóirodában, mondom, hogy álljon arrébb, kitakarja képernyőt, nem látom a futamot, pénzem van a nyolcas agáron, hadd izguljam már végig, ha befizettem, Karvalyka megnyalja az ajkát, arrább lép, azt mondja, nem az agáron kéne izguljak, hanem az Imrén. A képernyőt nézem, a rohanó agarakat, Karvalyka sziszegve suttogja a fülembe, hogy tudjam meg, a kölyköm is áruló lett, utolsó korcs, aki elárulta a saját fajtáját, átmászott a kerítésen, elment a nyálkásokhoz, ivott az italukból, evett az ételükből, elfogadta az úgynevezett ajándékaikat, hagyta, hogy televartyogják a fejét a hülyeségeikkel. Nem igaz, mondom, hazudsz, mondom, tudom, hogy igaz, de hagyom, hogy Karvalyka akkor megmutassa a videót, Imi tényleg ott van a kerítésnél, mögötte a nyálkások nagy, félgömb alakú dómja, a közepén a hajójuk ormai, Imi pokrócot dob a szögesdrótra, felkúszik, átveti magát a tetején, egy pillanatra belenéz a kamerába, mintha tudná, hogy felvétel készül róla. Rendszeresen átjár, sziszegi Karvalyka, hetek óta rendszeresen. Első helyen ér be az agaram, de nem tudok örülni, a képernyőt nézem, nyertem, suttogom, Imire gondolok, tudom, mi fog történni vele. Karvalyka felnéz a képernyőre, az agaramra, az oddsra, a szeme sarkából betűlánc tetoválás ömlik végig az arcán, nagy E és T és L betűk fonódnak egymásba, az Emberi Tisztaság Ligája, ezt jelenti. Tudom, hogy hiába, de azért megkérdezem, hogy nem lehetne, hogy ne bántsák Imit, Karvalyka megrázza a fejét, aztán közelebb hajol, az arcomba bújik, azt mondja, azt nem lehet, de ha neki adom a fogadószelvényem, akkor elintézi, hogy otthon nálunk legyen az esemény, hogy fel tudjam rá készíteni szegény kis hülye gyereket.

Imi az órára néz, nagyot húz a pálinkából, azt mondja, nincs idő, itt az idő. Tudom, mondom, tudom.

Karvalyka rúgja be az ajtót, hiába van maszk rajta, megismerem a mozgását, még hárman jönnek mögötte, fekete-kék Liga köpenyeik suhognak, ahogy körbeállják az asztalt. Imre a poharat nézi, szét fog törni, látom az üvegben a törés pókhálós vonalát, a két perc múlva megszülető szilánkok hegyeit. Imre is látja, tudom, mit gondol, ami volt, az lesz, ami lesz, az volt, ezt fogja majd mondani, ez lesz a vádra a válasz.

Nem Karvalyka a sejt-főnök, ő csak egy végrehajtó, a sejt-főnök felolvassa a vádat és aztán az ítéletet, elárulta fajtársait és bolygóját, érintkezett a Kívüliekkel, belenézett a tükrükbe, hagyta, hogy teletöltsék a fejét a mocskos tudásukkal, elhitte a hazugságaikat, hogy egy baleset miatt szálltak le, és csak addig lesznek itt, amíg be nem forr a hajójukon a seb, amikor pedig azért jöttek, hogy elfoglalják az egész bolygót, ha máshogy nem, hát így, szívről szívre és agyról agyra.

Még két perc a vád, a sejtfőnök száját nézem, a maszk lyukán kikandikál a szőke bajsza, ha akarnám, tudhatnám, hogy ki az, tudom is, nem érdekel.

Mindjárt véget ér majd a felolvasás, akkor majd elhallgatnak, megkérdezik Imrét, mit hoz fel mentségére, Imre azt mondja, lesz, ami lesz, ami volt, az lesz, a szemükbe néz, abból, ahogy beszél, tudni fogom, hogy mégiscsak hatott a pálinka, nem fogja érezni a fájdalmat, nem érzi a fájdalmat.

Az ítéletet Karvalyka olvassa fel, másodfokozat-alaposságú büntető-fenyítő verés jár az ilyen mértékű megátalkodott árulásért, ünnepélyesen az asztalra teszi a Ligajelvényel hímzett fegyverzsákot, keresztbe tett boxeres öklök védik a fekete űrben lebegő kék bolygót, kinyitja, a bronzboxerek csillognak a szaténon. A smasszerek a boxerek után nyúlnak, mozdulataik erőltetetten ünnepélyesek.

Tudjuk, mi lesz, Imre feláll majd, és a feje fölé emeli a két karját, én megpróbálom felkapni és a sejtfőnök arcába vágni a poharat, a mozdulat suta lesz, a pohár a földre esik, szilánkokra törik, Karvalyka megfogja majd a két csuklóját, előrehúzza, az asztalra fekteti, a másik a lábát fogja meg, úgy tartják, a smasszerek felemelik majd a boxereket, a Liga-himnuszt fogják énekleni, az adja majd meg az ütéseik ritmusát.

A pohár szilánkjait nézem a kövön, nem vagyok itt, és Imre sincs itt, ami történik, az nem számít, ami történik, az már megtörtént, az orromban ott a hajó belsejének ózonszaga, Imrét ütik, engem ütnek, a Kívüliek tükre előtt állok, belenézek, látom, hogy mi lesz, és hogy mi volt, látom, hogy nincs idő, és a fájdalom csak azért kell, hogy mérje azt, ami nincs.

Tudom, mi lesz, majd elmennek, Imre hátát bekenem zselével, magához fog térni a zselé hűs simaságától, rám fog nézni, ózonillatot érez, egyszer majd mind elszállunk innen, mondja, már megtörtént, mondom én, csak ki kell bírni addig. A gerincem fáj, de örülni fogok neki. Örülök annak, hogy a csigolyáimon érzem, hogy folyik két irányba a nem létező idő.