Csók

A bátorságpróba Ilka ötlete volt, azt mondta, másokkal már sokszor játszott ilyet. Megmutatta még azt is, hogy hol lehet átbújni a kerítés alatt, és hogy milyen ösvényeken kell úgy átmenni az erdőn, hogy a gáztó széléhez érjünk. Ő tanított meg arra is, hogyan dugjuk a régi síbotokat az iskolásnadrág bőrövénél a nadrágunkba, segített felhúzni a síbotok bőrfogóját a vállunkra, segített rászigetelőszalagozni a hegyes végüket a bokánkra.

Mielőtt elindultunk volna a gáztó széle felé, mind a ketten megpróbáltunk leguggolni, és se nekem, se Lukácsnak nem sikerült. A síbot nem engedte, hogy behajlítsuk a lábunkat. Ilka nézte, hogy próbálkozunk, azt mondta, az pont jó, ha nem guggolunk le, mert akkor nem lesz semmi bajunk, akkor ahelyett, hogy összekuporodnánk a félelemtől, és örökre ott maradnánk a gáz alatt, szépen kisétálunk majd belőle, épp, ahogy bementünk, és aki előbb kijön, az lesz a gyávább, azt majd ő szemen köpi, aki meg tovább bírja, az meg a bátrabb, azt majd szájon csókolja.

A gáztó nagyon-nagyon nagy volt, nem is tó, hanem tenger, a színe, mintha mindig változott volna, hol türkizkék volt, hol türkizzöld, Ilka azt mondta, jól nézzük meg, mert nem lesz már itt sokáig, az apjától azt hallotta, már megvan a megegyezés, még az idén eljönnek és felszivattyúzzák az egészet. Akkor majd összeszedik mind a szegény halottakat, és mindenkit eltemetnek, és a várost meg a vegyi üzemet lebontják, egy nagy szemétlerakót alakítanak ki a helyén, amit egyszer majd szépen befüvesítenek, és ötven-hatvan év múlva már egy gyönyörű szép golfpálya lesz csak itt, és senki nem is fog emlékezni se a gáztengerre, se a balesetre, se a régi városra, se egyáltalán semmire.

Ilka azt mondta, számolni fog, hogy egyszerre lépjünk, a gáz bebújik majd a ruhánk alá, csípni és bizsergetni fogja a bőrünket, nem lesz rossz érzés, addig menjünk, amíg nyakig nem ér, ott álljunk meg, és várjunk. Ő nézni fog minket, hogy milyen bátrak vagyunk.

Megálltunk egymás mellett Lukáccsal, a gázmezőt néztük, kicsit olyan volt, mint a víz, habosan örvénylett, ahogy borzolgatta a szél, néha kis felhőcskék szakadtak ki belőle, aztán lassan visszasüllyedtek bele. Ilkára gondoltam, arra, ahogy a porolón tornászott, felhúzta magát, átpördült, beakasztotta a lábát, hogy aztán fejjel lefele lógjon, és majdnem földig érjen a hosszú haja. Tudtam, hogy Lukács is ugyanerre gondolt, arra, ahogy Ilka felhúzta magát kézállásban a poroló fölé, és aztán leugrott onnan, arra, ahogy azt mondta, ezt nem fogjuk tudni utána csinálni soha, mert nem születtünk tornásznak, de ha akarjuk, azért bebizonyíthatjuk neki, hogy nem vagyunk gyávák.

Ilka közénk lépett, azt mondta, még egyszer ellenőrzi a síbot szíját. Éreztem, hogy megérinti a tarkómat, aztán szólt, hogy rendben, kész, indulhatunk.

Egyszerre indultunk el Lukáccsal, olyan érzés volt, mint begipszelt lábbal járni, csípőből döcögve kellett lendíteni, közben az jutott eszembe, hogy milyen hülyén nézhetünk ki, és hogy vajon Ilka kitől tanulta ezt, és mért akarja, hogy mi is csináljuk, aztán megéreztem a gázt a lábfejemen, úgy folyt be a cipőmbe, mint a langyos, állott pocsolyavíz.

A békanyál jutott eszembe, és a békatojások, amit Anyával szedtünk, amikor kicsi voltam, az, amikor beleléptem a mocsárba, aztán a békaporontyokra gondoltam, ahogy ott úszkáltak körbe-körbe a nagy uborkás üvegben a fenyőfa alatt, az egész lábam viszketett és bizsergett, mentem tovább, befele a gázba, a békaporontyok ott köröztek egymás körül, nőttek és nőttek, egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, arcuk lett, aztán fogaik, és kicsi lábacskáik, és Anya minden nap kiment etetni őket, és én egyszer utánalopóztam és meglestem és láttam, hogy a tápot, amit kivitt, szétszórja a fűbe, és aztán letérdel és beledugja a karját az üvegbe, és a békaporontyok körbeveszik és a karjába mélyesztik a fogukat és szívják a vérét, amikor kihúzta az üvegből a karját, csupa seb volt, mintha egész lenyúzták volna a bőrét; a gáz felkúszott a combomon, be az alsómba, aztán már a hasamnál volt, és a köldökömnél, a békaporontyok ették egymást és akik megmaradtak, azok egyre nagyobbak lettek, és az arcuk egyre emberszerűbb, néha kimentem a kertbe és néztem, hogy üldözik egymást, az egyik néha megállt és rám nézett az üvegen keresztül, nagy kék szeme volt, olyan, mint szegény bátyámnak a fényképeken, Anya hosszú pulóvereket hordott, hiába volt meleg nyár, de én meglestem zuhanyzáskor, a karja vékony volt és szürke; mentem tovább, a gáz már a mellkasomig ért, aztán már a nyakamig, láttam Anyát, ahogy az üveg mellett guggol lehunyt szemmel, és a karja eltűnik az utolsó porony szájában, mert addigra már csak egyetlen egy maradt; messziről hallottam, hogy Ilka azt kiáltja, álljunk meg, már elég mélyen vagyunk, álljunk meg és forduljunk meg, és akkor megálltam és megfordultam, és éreztem hogy a nyakam is bizsereg, és a tarkóm is, Ilka hangja éles volt, azt kiáltotta, hogy ami a fejünkbe jár, azt csak képzeljük, kitartás, kitartás, tudtam, hogy igaza van, az egészet csak képzelem, az egész csak a gáz miatt van, igazából csak megvártuk, hogy megnőjenek a kisbékák, és kivittük őket, vissza a mocsárba, de azt is tudtam, hogy nem igaz, Anya az utolsót addig etette, amíg igazi gyerekké nem változott, és a végére már Anya karja olyan volt, mint egy üszkös fekete faág, a poronty meg olyan, mint egy igazi csecsemő, összekuporodva feküdt az üvegben és nézdegélt, vagy fogcsattogtatva várta az etetést, és Anya a végén egy kővel összetörte az üveget, és behozta a porontyot a házba, és az ép karjával magához ölelte, és azt mondta, ez Lacika, az új kistestvéred, és akkor Lacika rám mosolygott, a fogai szürkék voltak és hegyesek, és akkor Anya azt mondta, ne félj tőle, nem bánt, a szép hegyes fogacskái majd kihullanak, a tiedek is megvannak egy dobozban, a karom pedig majd meggyógyul, bizony kisfiam, ez az élet rendje, és akkor egyszerre tudtam, hogy igaz, mégiscsak igaz, eszembe jutott az uborkás üveg, ahogy úszom benne, én és a többiek, eszembe jutott az éhség, az, hogy milyen jó volt a másikokat megenni, eszembe jutott Anya vérének édessége, tudtam, hogy minden igaz, igazabb, mint a valóság, igazabb is és jobb is, és azt kívántam, bárcsak megint ott lehetnék, bárcsak megint ott fekhetnék összegömbölyödve az üvegben; a vállam akkor úgy megfájdult, hogy majdnem kiszakadt a helyéből, mert tényleg össze akartam gömbölyödni, nem akartam semmi mást, csak egyedül ezt, és akkor a fájdalomtól egyszerre csak megint tudtam, hogy nem igaz, mégsem igaz, ez mind csak a gáztól van, és láttam, hogy Lukács üvöltve kiszalad a gáztóból, megáll Ilka előtt, hogy tessék, köpje szemen, ez kibírhatatlan.

Álltam és az üvegre gondoltam, Édesanya vérére, és Ilka akkor rám kiáltott, hogy menjek ki, mert győztem, és nem akartam, de mégis megmozdult a lábam, megtettem az első lépést, és aztán a másodikat, és akkor tudtam, hogy mi fog történni, lassan, nagyon lassan ki fogok botorkálni onnan, a bőröm viszketni és fájni fog, ahogy lassan kifolyik a ruhám alól a gáz, Ilka pedig meg fog ölelni, és meg fog csókolni, nem azért, mert én voltam a bátrabb, hanem azért, mert szereti a félelem ízét, szereti és kívánja, és érezni akarja az ajkamon, és én hagyni fogom, és visszacsókolom, és arra gondolok majd, hogy ha beleharapnék a nyelvébe, a vére majdnem olyan finom és édes volna, mint Anyáé.