Égkönnye

Kéklepkeszárnya kérdez valamit, hogyne, persze, válaszolom, de most nem tudok odafigyelni, Csillagemberre gondolok, az apámra, arra, hogy milyen nagyon öreg, arra, hogy holnap meg fogom ölni.

A vízesés mögött vagyunk, a titkos vasbarlangban fekszünk, a szent hordó mellett, Kéklepkeszárnya a bőrömre fúj, azt mondja, figyeljek oda, fontosat kérdezett, megölel, combjaival a combjaimat simogatja, szeret engem, az előbb párosodtunk, de megint akar engem. Azt kérdezi, akkor is szeretni fogom-e, hogyha Csillagember leszek.

Mondom, hogy hát persze, hogyne szeretném, de apám öreg arcára gondolok, arra, hogy meg kell majd öljem.

Nem lesz nehéz, segíteni fog nekem, ő is akarja, nagyon megérett már a halálra, a haja tiszta kromfekete, abból is látszik, hogy eljött az ideje.

Úgy fogom csinálni, ahogy ő is csinálta az ő apjával, befektetem a felső kőkádba, aztán a mögé térdelek, a skalpolókésemmel körbevágom a bőrt az egész haja vonalán, aztán letépem a skalpját, az egész törzs minket néz, mormognak és morognak, én magasba emelem a skalpját, a haja megifjul, újra színes lesz, aranyszínű, zöld, sárga, olyan mint most az enyém, ledobom nekik, odaakasztják majd a szent pajzsok közé, a többi kilencvenkilenc Csillagember-skalp közé.

Aztán én is befekszem majd az alsó kőkádba, a Teknikus kitép majd egy fürtöt a hajamból, ott középen, ahol az égre nyíló kapu van a koponyámban, aztán a gépkésével megnyitja a kaput.

A törzs közben előgurítja majd innen a vasbarlangból az Égkönnyével teli régi hordót, beleöntik apám medencéjébe a tartalmát, a végtelen tudásról éneklenek közben.

A Teknikus odafektet majd a tölcsér alá, nekitámasztja a fejem a kőkagylónak, de én akkor már semmit se fogok érezni, csak fekszem ott, és hallgatom, hogy a törzs énekel, és apám koponyáján körbesikít a gépész fűrésze, hallgatom, fekszem és várom, hogy lassan-lassan-lassan belecsepegjen a fejembe az Égkönnye, és vele az apám tudása, a Csillagember tudása.

Három éjjel, három nap fekszem majd ott, étlen-szomjan, csukott szemmel, cseppre csepp hullik majd, át a kapun, be az agyamba, a kőmedence megtelik Égkönnyével, az Égkönnye varázsvíz, elnyel, ott fekszem majd alatta, a hajam színesen körbelobogja a fejem, addig, amíg meg nem hallom végre én is az ég hívását.

A törzs addig elhozza majd a vaspajzsokat az alvóházból, és amikor meghallják majd a hangom, a lábuk alá teszik a vaspajzsokat, ugrálni kezdnek majd rajtuk, táncolni és ugrálni, és a tánc és az ugrálás egyetlen nagy mennydörgő dübörgés lesz, és én akkor felállok majd, az Égkönnye a térdemig se ér.

Nem én állok fel, hanem a Csillagember, apám és apám apjának az apjának az apjának az apja, mind az összes, az összes és az egy, az első első és eredeti, aki ideszállt közénk, aki várja, hogy eljöjjön az idő, és visszamehessen.

Az Égkönnyét majd a medencém alján lévő tölcséren keresztül visszaöntik a szent hordóba, csak akkor hozzák majd újra elő a vasbarlangból, ha megöregszem és eljön a halálom ideje.

Amikor a medence kiürül, kilépek belőle, rá az egyik pajzsra, akkor majd az ég felé emelnek, és én pedig szólok majd hozzájuk, a Csillagemberek titkos szent nyelvén, amit mindenki ért, aki hallja, de beszélni csak a Csillagember beszéli, az már az én nyelvem lesz, elmondom a régi történetet az érkezésről, és az elveszett égi hazáról, és arról, hogy ezért jöttem hogy…

Kéklepkeszárnya a fülcimpámba harap, a fülembe fúj, azt mondja, tudja, hogy hazudok, tudja, hogyha Csillagember leszek, akkor nem is fogom már szeretni, egyáltalán emlékezni se fogok őrá, eldobom majd magamtól.

Ránézek, a legáthatóbb nézéssel, azt mondom, ez nem igaz, magam mellé veszem, és magamévá teszem, hogy ő adjon életet a fiamnak, aki majd egyszer Csillagember lesz és a helyemre lép.

Kékelpkeszárnya azt mondja, tudja, hogy nem így lesz, lehet, hogy én most azt hiszem, hogy így lesz, de nem így lesz, az Égkönnye megváltoztat, aki kikel a kőkádból, az nem én leszek, az a Csillagember lesz, és hiába gondolom, hogy tudom, mit fog érezni, igazából az nem én leszek, valaki más lesz, és jobb lenne, ha nem tennék úgy, mintha előre mindent tudnék.

Rászólok, hogy ne emelje rám a hangját, a Csillagemberrel beszél, erre ő azt mondja, azért emelte rám a hangját, mert szeret, és még nem vagyok Csillagember, és tudja hogy én is szeretem őt, mert ha nem szeretném, akkor nem párosodtam volna vele a tilalom ellenére, a Csillagember fia nem párosodhat senkivel, csak akkor, ha már ő a Csillagember.

Rákiáltok, hogy hallgasson, erről nem szabad beszélni, ha bárki is meghallja, vége az életének.

Kéklepkeszárnya elgurul mellőlem, felül, guggolva néz, villog a szeme, úgy mondja, mit számít az nekem, úgyse szeretem igazán.

Mondom, hogy hogyne szeretném, persze, hogy szeretem, de meg se hallja, úgy beszél tovább, azt mondja, hogy tudjam meg, hogy ő annyira szeret engem, hogy nem akarja, hogy Csillagember legyek, nem akarja, hogy átalakuljak, azt akarja, hogy ugyanaz maradjak, aki eddig voltam, és éjszaka eljött ide, a titkos barlangba, és kinyitotta a hordót, és kimerte belőle az Égkönnyét, és beöntötte mind a vízesésbe, igen, egész éjjel merte és merte és aztán rendes vizet tett a helyére, úgyhogy most már csak az van a szent vashordóban.

Rákiáltok, hogy nem igaz, de abból, ahogy néz, tudom, hogy igaz.

Kéklepkeszárnya azt mondja, ne féljek, minden rendben lesz, ha majd úgy csinálok, mintha én volnék a Csillagember, akkor mindenki elhiszi a törzsből, és minden jó lesz, szerethetjük egymást tovább, ahogy eddig.

Az Égkönnyére akarok gondolni, a Csillagember elveszett tudására, arra, hogy hiába őrizték előttem százan, most szétfolyt a vízzel, be a fák gyökerei közé, apámra és apám apjának az apjának az apjának az apjára akarok gondolni, a pajzsok mennydörgésére, az égi otthonra, de Kéklepkeszárnya akkor felém vonaglik, az öle pézsmaillatú, és én már semmi másra nem akarok és nem is tudok gondolni.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő eddig a Qubiten megjelent darabjai itt olvashatók.