Jóformán csak a szemüvegmaszk maradt egyben a merülőgöncből, Szentesi nem tudta elképzelni, hogy Anita mivel vághatta miszlikbe az egészet, az erővágóra, a motoros konyhakésre, vagy a fűrészes ágvágóra tippelt, vagy lehet, hogy egyszerre mind a hármat használta, nyilván módszeres elszántsággal szabdalta cafatokra a kezeslábas fekete anyagát.

Lehajolt, felemelte a szemüvegmaszkot, a nagy, fél arcot beborító szuperprémium lencsét pókhálós fehér barázdák szabdalták darabokra, az egyik sarkából indultak, nyilván azon a ponton próbálta Anita szétverni, ahogy Szentesi kézbe fogta, szinte érezte is a mozdulatot a karjában, amivel Anita a szék fémvázát üthette a lencsével, egyszer-kétszer-ötvenszer-százszor.

Az arcához emelte a maszkot, az ismerős mentolos-vaníliás nyugtató illat olyan volt, mint máskor mindig, ahogy átnézett rajta, a szoba valósága mozaikosra töredezett, de persze így is látszott a pusztulás. Tulajdonképpen nevetni kellett volna az egészen, a megcsalt asszony dühének sztereotip sablonosságán. Szentesi egy egészen röpke pillanatra kívülről látta önmagát a szoba közepén állni, úgy, mint a merülés előtti pillanatokban, amikor a gönc rászorul a bőrére, és ő beszívja a Függőkertek Virágainak hűsnél is hűsebb, fűszeresebbnél is fűszeresebb illatát, és azt érzi, hogy a testén belül egy hideg és síkos hengerré sűrűsödik a teste, hogy aztán a feje tetején keresztüllebegve és síkosan kicsosszanva önmaga fölé emelkedjen, testtelen valósággá váljon, és egy villanásnyi ideig lássa a saját merülőgöncbe bujtatott önmagát ott állni a szoba ingatag valóságának közepén, hogy aztán egy csapásra minden átalakuljon, a szoba valósága átadja a helyét a Függőkertek valódinál valódibb igazságának, közepén a mindennél ragyogóbb és erősebb és kívánatosabb és mohóbb, sugárzó csodatesttel, amelybe aztán egy csapásra belerántja majd a hűvös mentolörvény.

Szentesi szája kiszáradt, az egész teste felbizsergett a fájdalmasan viszketős vágyakozástól, az arcára szorította a maszkot, tudta, hogy semmi sem fog történni többé, a lencse mozaikos pókhálóba vonta a szétvert berendezést, a gardrób letépett ajtaját, a felborogatott cipősszekrényeket, a falról letépett és keretükből kiszakított posztereket, a szétvágott ingeket, nadrágokat és zakókat.

Megpróbálta elképzelni a jelenetet, amikor Anita be akarja akasztani a gardróbba a frissen vasalt ingeket, és akkor megbotlik valamiben, vagy csak túl hevesen nyúl be a szekrénybe, és véletlenül megérinti a gardrób hátsó falát, és a fal akkor hátracsúszik, és Anita meglátja a titkos tárolót, és benne a lassan, elegánsan felizzó, aranyszínű szuperhősruha-típusú ledvilágításban fémesen ragyogó merülőgöncöt, és a fölötte lebegő arcmaszkot, a ruha két oldalán függő kesztyűket és csizmákat.

Legalább annyi esze lehetett volna, hogy a titkos, de megjegyezhetetlenül hosszú jelszót ne írta volna fel a gardrób ajtajának belsejére. Akkor még kitalálhatott volna valami elfogadható magyarázatot arra, hogy mire is használja ő ezt az egészet.

Az írás címe a Qubit-olvasók javaslatai és szavazatai nyomán lett az, ami, nevezetesen Bedigitalizálhatatlanságoskodásaitokért. Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.