A Qubiten 2019. szeptember végén jelent meg Barna Ildikó szociológus és Pető Andrea történész „Így veszett el a magyar történetírás korlátlan szabadsága” című írása. Egyrészt azért csalódást keltő ez a cikk, mert szikár tényközlés helyett több ízben híreszteléseket és félelmeket tüntet fel tények gyanánt. Például: „a Deák [István történész professzor] által 1992-ben prognosztizált »kis valószínűség«, amelyet Romsics még kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt sem tekintett reális veszélynek, mára valósággá vált. 2019 elejére alapvető változás következett be a magyar történetírás intézményi szerkezetében, és »a múltat megint újraírják, ultrakonzervatív és idegengyűlölő módon«” (kiemelések tőlem – Sz. J.). Azt gondolom, ami egy publicisztikában még minden további nélkül megengedett: sejtések, vélelmek megfogalmazása, azt egyáltalán nem helyénvaló egy tudományosnak szánt írásban tényként beállítani. Jómagam egy olyan intézetben dolgozom, amely pár hete még a Magyar Tudományos Akadémiához tartozott. Így nem ismeretlen számomra sem ez az aggodalom, ám mindaddig, amíg nem történik meg a kutatói szabadság tényleges korlátozása, nem tudom másnak tekinteni, mint manipulatív hangulatkeltésnek és rémhírterjesztésnek. 

Másrészt azért is csalódás a cikk, mert nagyon egyoldalú és leegyszerűsítő néhány beállítása. „Az 2010-es évek elejétől számítható illiberális emlékezetpolitikai fordulat eredményeképpen párhuzamos profilú és állami pénzekből fizetett történelemkutató intézmények jöttek létre, így például a Veritas, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Clio Intézet, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, a Magyarságkutató Intézet, amelyek mindenféle tudományos minőségbiztosítási rendszer nélkül, azaz az általánosan elfogadott tudományos standardokat (például a nyilvános álláskiírást) nélkülözve működnek. Ezek az intézetek elsősorban a public history területén akarnak hatást elérni, következésképpen elsősorban internetes, online folyóiratokat üzemeltetnek”. Azt sugallja ez a megfogalmazás, mintha ezekben az intézetekben egytől egyig dilettánsok dolgoznának, akik messziről sem ugatják azt, hogy mi a tudomány. Teszik ezt úgy, hogy például az egyiknek a vezető kutatója egyúttal a Magyar Történelmi Társulat elnöke, akit kiemelkedő tudományos teljesítménye és emberi kvalitásai miatt emelt a történész szakma közbizalma ez utóbbi tisztségbe. Egy szuszra ezt az öt, több szempontból is különféle karakterű intézményt összemosni – enyhén szólva túlzás. Pusztán azért, mert szinte mindegyik intézet fontosnak tartja a kutatási eredményeik emészthető formában való publikálását, igazságtalannak érzem a nyilvános történelem, a public history gettójába tuszkolni ezeket. Ráadásul mindegyik egyaránt fölöttébb fontosnak tartja források közreadását és tudományos feldolgozását. Az, hogy internetes felületeken is elérhetők, ez részben korkövetelmény, részben pedig a legolcsóbb és legegyszerűbb módja a publikálásnak. Kétségtelenül szimpatikusabb az a megoldás, amikor az álláshelyeket pályázaton meghirdetik, ám aki ebben az országban él, az pontosan tudja, hogy ezt nagyrészt úgy szokták tenni, hogy már előre tudják, kit fognak majd felvenni. Pályázat kiírása önmagában még nem garancia. Az említett intézetek honlapjainak tanúsága szerint a kutatóik vagy már rendelkeznek valamilyen tudományos fokozattal, vagy még doktoranduszok. 

Úgy vélem, ha alapvetően egyenlőek a kutatási-finanszírozási feltételek, s nem lejt igazságtalanul valamerre a pálya. akkor nem baj, hogy vannak párhuzamos profilú intézetek. A különböző szempontú megközelítések egészséges rivalizálást, értelmes, a tudományt előre vivő vitákat eredményezhetnek. Azt gondolom – s ebben az akadémiai intézetek januári átvilágításának az eredménye is megerősít –, ha a minőségi teljesítmény számít, akkor nincs félnivalója a jövőtől az ex-akadémiai intézetekben dolgozóknak.

Módszertani problémák

De fókuszáljunk most már csak a dolgozatra, amely célja gyanánt ezt jelöli meg: „Ez a tanulmány azt vizsgálja a legfontosabb magyar történeti folyóiratok elemzése alapján, hogy Gyáni Gábor állítása, miszerint a társadalomtörténet és az általa mainstreamnek /fősodornak nevezett politikatörténet szétvált, megmaradt-e. És ez hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy hiába volt a »korlátlan szabadság«, az intézményi pluralizáció és a globalizáció, változatlan maradt a történetírás nemzeti kerete, szerkezete és személyi állománya az 1989-2017 közötti időszakban, ami hozzájárult az illiberális történeti fordulathoz.”

Több bekezdéssel később egy újabb célkitűzés-megfogalmazást találunk: „Jelen írásunk azt vizsgálja, hogyan következik be mostanában a történetírói szubkultúrák párhuzamosságának felszámolása, hogyan találkozik egy pontban a történetírás új és régi generációjának összetétele többek között amiatt, hogy a történetírói céhben a tagok főleg férfiak.” A szerzők ehhez – átlagos tudósokat megszégyenítő váteszi előre tudással – zárójelben fontosnak tartották hozzáfűzni: „A „nőtörténeti fordulat” miatt szinte már mindegy is lenne a női-férfi arány, hiszen a külső politikai nyomás miatt a szerzők amúgy is egyre inkább belső cenzúrát alkalmaznak az egyre szűkülő állami forrásokért folytatott versenyben” (kiemelés tőlem – Sz. J.).

Egy bekezdés közbeiktatása után már olvashatjuk a közreadott dolgozat céljának egy újabb, immár harmadik megfogalmazását is: „Ebben a cikkben új, kvantitatív módszerrel elemezzük a magyar történetírás eredményeit az elmúlt időszakban a történeti folyóiratok alapján, amelyek tükrözik a magyar történészek tudományos teljesítményét, és alátámasztják, hogy az illiberális történeti fordulat eredete a történész szakma működésében is keresendő” (kiemelések tőlem –Sz. J.).

A szerzőpáros hét folyóirat – Aetas, Gesta, Korall, Múltunk, Sic Itur ad Astra, Századok és a Történeti Szemle – 1990 és 2017 között megjelent 557 számát elemzi: egyrészt a megjelent tanulmányok tematikai megoszlását, másrészt az ismertetett művek, illetve a recenziók szerzőinek nemek közötti arányát vizsgálva. 

Már itt meg kell jegyeznem: módszertani szakadék van az idézett célkitűzések és a szerzők elemzése között. Az általuk bemutatott kvantitatív módon egyszerűen nem igazolható a megfogalmazott célkitűzések zöme. Sem az, hogy „változatlan maradt a történetírás nemzeti kerete, szerkezete és személyi állománya az 1989-2017 közötti időszakban”, sem az, hogy mindez „hozzájárult az illiberális történeti fordulathoz”. Ehhez kvalitatív analízis is szükséges. A tanulmányok puszta darabszáma és tematikus megoszlása nem tájékoztat sem arról, hogy azok nemzeti vagy éppen transznacionális keretekben gondolkodva készültek, de arról sem, hogy a személyi állomány változott-e vagy netán változatlan maradt. A nemi megoszlás aránya nem hordoz ilyen minőségbeli konnotációkat. A tematikus megoszlás a történetírás szerkezetét sem tükrözi megnyugtatóan, már csak azért sem, mert rejtve marad az egyes szerzők kutatásainak tematikus sokszínűsége. Az meg enyhén szólva ingatag alapokon nyugvó vélelem, ha egyes témákhoz minőségi többletet vagy deficitet kötünk. Nyilvánvaló, ugyanazon témát egyaránt művelhetik elavult és modern módszerekkel, s horribile dictu, eltérő megközelítésű munkák egyaránt lehetnek korszerűek. Tehát jelen esetben a pusztán kvantitatív elemzésnek meglehetősen erős korlátai vannak.

Ráadásul még a tematikus megoszlás módszertani megalapozottságával is gondok vannak. A darabszám alapú megközelítés a lehető legegyszerűbb és egyúttal a legdurvább anyaggal dolgozik. Olyannal, amely jelentős torzítást eredményezhet, mivel nincs tekintettel a cikkek terjedelmére. Könnyen belátható, ugyanannyi publikációt alapul véve nem ugyanolyan egy téma feldolgozottsága, ha az egyiknél zömmel csak rövid közlemények jelentek meg, miközben a másik esetében pedig hosszú, több íves tanulmányok láttak napvilágot. S arról az adatokat, illetve azok értelmezését befolyásoló további körülményről még szó sem esett – erről a szerzőpáros írása is hallgat –, hogy vajon a hét folyóiratban közölt cikkek hányadrésze származott nem magyar, illetve nem magyarországi illetőségű szerző tollából? Jóllehet, az említett folyóiratok alapvetően a hazai kutatók publikációs fórumai, azonban rendszeresen közölnek tanulmányokat más nemzetek kiváló történészeitől, illetve a határainkon túli magyar szakemberektől. Bár az utóbbiak munkásságát bizonyos szempontból méltán említhetjük együtt az anyaországi társaik teljesítményével, jelen esetben fel kell vetni a kérdést, az ő tematikai választásaik miként hatottak az összképre, s a munkásságuk miként kapcsolódik, mi módon függhet össze a szerzőpáros által oly sokat hangoztatott illiberális történeti fordulattal?

Az elemzés adatbázisa nem alkalmas arra sem, hogy elénk tárja azt, hogy „hogyan következik be mostanában a történetírói szubkultúrák párhuzamosságának felszámolása”, illetve „hogyan találkozik egy pontban a történetírás új és régi generációjának összetétele”. Ugyanis nem tudunk meg adatokat sem arról, hogy a közreadott publikációk miként oszlanak meg a „történetírói szubkultúrák” között, sem a szerzők életkori összetételéről (amely valamelyest fogódzót jelentene, hogy a kutatók melyik nemzedékéhez tartozhatnak), sem pedig a tanulmányokban tetten érhető szemléletmódokról, s ezek történészgenerációkhoz köthető kapcsolatáról. Az önmagában elégtelen ehhez, hogy a szerzőpáros hipotéziseik alátámasztása gyanánt idézi részben más szerzők, részben egyikőjük másutt publikált dolgozatának néhány tézisét – alaposabb, meggyőző argumentáció nélkül.

Tehát a cikkben alkalmazott kvantitatív módszerrel nem lehet a magyar történészek tudományos teljesítményének a minőségére és a munkáikban megnyilvánuló szemléletmódra vonatkozóan megalapozott megállapításokat tenni, így a bemutatott módon azt a kijelentést sem lehet verifikálni, miszerint az „illiberális történeti fordulat eredete a történész szakma működésében is keresendő”. Ez ugyan nem zárható ki eleve, ám e tézis alátámasztásához más metódus alkalmazása szükséges.

Pontatlan adatok, illogikus gondolkodás

Utánaszámoltam: a közölt első diagramon csak 2989, tehát 49-cel kevesebb tanulmányt jelenít meg a szerzők által megnevezett mennyiségnél. Az elsőt összevetettem a második diagram adataival, amely három évmetszetre bontva közli a tanulmányok tematikus megoszlását. Így kiviláglott, hogy a hiba az első diagram „egyéb” rovatánál van, ahol 282 van feltüntetve 331 helyett. Ellenőriztem a szerzőpáros százalékos adatainak a helyességét is. Kiderült, hogy meglehetősen pontatlanok, és olykor fittyet hánynak a kerekítés elemi szabályaira is. A politikatörténeti témájú dolgozatok részesedése nem 26, hanem valójában csak 23%, a művelődéstörténeti tematikájúak pedig a 21%-ot is meghaladják. Érthetetlen, hogy az 1,6 százaléknyi várostörténeti tematikát miért kerekítették le 1-re, s nem pedig 2-re fel. 

A szerzőpáros három időszakaszra bontva is megvizsgálta a publikációk tematikus megoszlását. Mint írják, a „legmarkánsabb változás, hogy 2000 után jelentősen csökken a politikatörténeti témájú tanulmányok aránya. „míg az 1990 és 1999 közötti időszakban a tanulmányok valamivel több mint egyharmada (36 százalék) tartozik” a politikatörténeti tematikába, „addig a másik két időszakban már nem egészen egynegyede (mindkét időszakban 22 százalék)” (kiemelések tőlem – Sz. J.). Itt sem sikerült pontosan kiszámolniuk százalékos megoszlások eredményeit. Az első időszakban valójában 34 (pontosabban: 33,7)%, az utóbbi két időmetszetben 21, illetve 19 százalékról, vagyis a politikatörténeti témájú cikkek egyötöd körüli arányáról beszélhetünk. 

A dolgozat a továbbiakban a hét folyóiratban megjelent tanulmányok szerzőinek a nemi megoszlását vizsgálja. Itt már sem módom, sem okom nem volt ellenőrizni a közölt adatok számszaki helyességét – ugyanis lehetnek bármennyire érdekes és más szempontból tanulságosak az eredmények, egyáltalán nem kapcsolódnak, s éppen ezért nem jelentenek semmilyen érvet a szerzőpáros írása címében exponált témához. Épp úgy, mint a cikk különösen zavarba ejtő, A recenziók, azaz a nemzetközi beágyazottság kérdése című alfejezete, amely a dolgozatban újra és újra megnyilvánuló illogikus gondolkodás betetőzése. A hét hazai folyóiratban közölt, zömében hazai recenzensek tollából származó recenziók alapján ugyan miként lehet a magyar kutatók nemzetközi beágyazottságára következtetéseket levonni? A szerzőpáros erre a kérdésre nem ad választ, a továbbiakban csupán adatokat közöl az ismertetett művek szerzőinek, illetve a recenzensek nemi megoszlásáról, s egy árva szót sem ejt az alfejezet címében beígért nemzetközi beágyazottságról.

A következtetések között többek között ez olvasható: „az egyetlen téma, ahol női többség van, az a nőtörténet, ezért is érinti súlyosan a történésznőket a két korábban már említett fejlemény. Az egyik a társadalmi nemek mesterprogramjának betiltása Magyarországon 2018 őszén, ami a nőket mint a tudomány művelőit is delegitimálta”. Függetlenül attól, hogy az ember egyetért vagy sem ezzel az intézkedéssel, be kell látni: az a tény, hogy a kormány úgy döntött, nem támogatja a társadalmi nemek képzést a felsőoktatásban, az nem egyenlő azzal, hogy betiltotta e téma tudományos művelését. Csak annyit jelent, hogy nem preferálja, nem ad rá pénzt. De attól még minden további nélkül lehet kutatni és publikálni, méghozzá itt, Magyarországon is. A kormány ezzel nem a kutatás szabadságát korlátozta, hanem az oktatásét. Az pedig már a tényeken túlmutató interpretáció, ha a szerzők úgy érzik, hogy ezzel egyúttal a nők, mint a tudomány művelői delegitimálva lettek.

A kritkikus önreflexió hiánya

A cikk ezzel zárul: „Lassan eljön az ideje, hogy a magyar történész szakma is feltegye a kérdést, hogy mi a felelőssége a »korlátlan szabadság« elvesztegetésében”. A szerzőpáros korábban kifejtette, miszerint a „történetírás – mint a nemzeti történelem ideológiája, amely vak volt a saját ideológiai elfogultságaira – hozzájárult az illiberális történeti fordulathoz, amely ezeket a hibákat kihasználva a populista fordulat egyik forrása lett, valamint annak igényeinek meg tud felelni.” Tapasztalatom szerint a történetírás korlátlan szabadsága – legalábbis a jelen pillanatban, amikor e sorokat írom – még nem veszett el. Bizonyos fejlemények ugyan kelthetik azt a félelmet, hogy egyesek már ássák a sírt, az azonban biztos, hogy most még nem kell temetni. Abban, hogy a kormány a korábbi akadémiaival párhuzamos profilú, állami költségvetésből fenntartott új történelemkutató intézményeket hozott létre, kétségtelenül van felelőssége a történész szakmának. De nem úgy és nem azért, ahogy azt a szerzőpáros beállítja. Nem értek egyet azzal, hogy ez azért alakult így, mert nem transznacionális, hanem alapvetően nemzeti keretek jellemzik a hazai történetírást. A vonatkoztatási rendszerek egyenértékűségének tétele szerint ugyanis nem az alkalmazott értelmezési keretek jelentik a tudományosság kritériumait. A módszeres, analitikus, s a valamennyi ismert tényezőre kiterjedő koherens elemzés tesz egy magyarázatot tudományossá (vö. Szulovszky 2018). S nem árt minden tudományos kutatónak tisztában lennie azzal – amit a tudományfilozófia már jó ideje hangoztat –, hogy eredendő meghatározottságai miatt az ember törekedhet ugyan, s nyilván, tudósként törekednie is kell minél jobban az objektivitásra, ám a szemléletbeli korlátai miatt annak sohasem juthat maradéktalanul a birtokába. 

Idézem a történettudomány teoretikus problémái iránt talán a legfogékonyabb történészünket, Gyáni Gábort: „a történeti megismerés lehetőségei módfelett korlátozottak. Mindenekelőtt azért, mert a megismerő mindig szituált, ebből következően az adott (jelenbeli) korhoz, annak értékrendjéhez és hatalmi viszonyrendszeréhez kötött pozicionáltsága szabja meg értelmező munkáját. S persze azért is, mert a megismerés nem teljesen független a megismerő személyiségétől, az ezt a funkciót ellátó egyén szubjektumától sem” (Gyáni 2006: 262). 

Nyilvánvaló, ha valaki a kommunista rendszerben magáévá tette annak ideológiáját, világlátását, haszonélvezője volt, vagy csak úgy alakult a sorsa, hogy személyes egyenlegében abban a korszakban több volt a jó, mint a negatívum, másként értékeli azt az időszakot, mint az, aki világnézete miatt hányattatásokat (kitelepítés, üldöztetés, börtön, anyagi javaktól megfosztás, stb.) szenvedett, hátrányosan megkülönböztetetten, másodrangú állampolgárként élt akkoriban. S ne feledjük: az államszocializmus évtizedei során a hivatalos, a durva valóságot eufémizmusokkal palástoló terminológia, az évtizedek során sulykolt, milliószor hallott agitpropos szövegek mélyen beivódtak az emberek agyába, hatva szókincsre és fogalmazásmódra. Olybá tűnik, ez alól még a szakavatott történészek sem tudják teljesen kivonni magukat. Hosszan lehetne sorolni a példákat, amelyek azt mutatják, hogy az e korszakkal foglalkozó mérvadó történészek munkáiban súlyos egyoldalúságokat lehet tetten érni, egyfajta érzéketlenséget azok iránt, akik nagyon is megszenvedték a kommunista diktatúra éveit. A jeles szociológus, Tomka Ferenc atya ezt – konkrét adatokkal is alátámasztva – határozottan szóvá is tette a „Halálra szántak, mégis élünk. Egyházüldözés 1945-1990 és az ügynökkérdés” című, 2005-ben napvilágot látott könyvében: „A ma használatos egyetemi történelemkönyvek az egyház és állam kapcsolatát úgy mutatják be, mintha az 1961 után, majd 1964 után, egyre jobbá vált volna, illetve ettől kezdve hazánkban viszonylagos vallásszabadság uralkodott volna. Ez a történelem meghamisítása” (Tomka 2005: 37).

Aki a történész berkekben él, tudja, hogy a céhen belül is van határozott törekvés korábbi látásmód bizonyos egyoldalúságait magán viselő feldolgozások múlt-képének korrekciójára. A társadalomnak, illetve a politikának azonban – olybá tűnik – ez nem volt elég: nem látták biztosítottnak a történettudomány meglévő intézményein belül történelmünk kellően kiegyensúlyozott, az eddigi féloldalúságtól mentes feldolgozását. S mivel a politika már hosszú ideje nem értékelvű, hanem pragmatikus megfontolások mentén, hideg számítások alapján működik (egy-egy intézkedéssel milyen társadalmi támogatottságra lehet szert tenni?), nyilvánvaló, hogy megpróbálja az általa létrehozott intézményeket felhasználni saját céljaira. 

Sokkal egyszerűbb a történész szakmának megfeledkeznie vagy egyáltalán tudomást sem vennie a saját mulasztásos felelősségéről (nem tudta elérni a félmúltból átöröklődő féloldalas szemlélet korrekcióját), s a kritikus önreflexió helyett inkább másokat, például a létrehozott új intézetekben dolgozó kollégákat dilettánsnak minősíteni és a kormány elvtelen kiszolgálóinak beállítani. Az emlékezetpolitikai fordulatot is könnyebb hisztérikusan, a saját világképnek és politikai véleménynek hangot adva, a publicisztika eszköztárát bevetve kommentálni, mint higgadtan, prejudikációtól mentesen elemezni a történéseket. (Ráadásul az utóbbi mindig kevesebb lájkot kap ☹.)

Márpedig ha lehet valamit a történelemből megtanulni, az az, hogy a múlt – és persze a jelen – sohasem fekete-fehér, nem lehet a végletekig leegyszerűsítve jók és gonoszok harcaként lefesteni. Vagyis lehet, de akkor az már nem tudomány. Hanem például politika. 

A cikk szerzője Szulovszky János CSc, PhD, történész-etnográfus. 

Hivatkozott irodalom

Gyáni Gábor 2006 A történetírás újragondolása. Történelmi Szemle, 48. évf. 3-4 sz. 261-273.

Szulovszky János 2018 Vallás – világkép – tudomány. A keresztény tudományos értelmezési keret létjogosultsága. (Vallástudományi Könyvtár 16.) Budapest: Magyar Vallástudományi Társaság – L'Harmattan Kiadó.

Tomka Miklós 2005 Halálra szántak, mégis élünk. Egyházüldözés 1945-1990 és az ügynökkérdés. Budapest: Szent István Társulat.

Kapcsolódó cikk a Qubiten: