A posztszovjet üzleti modell felé tart a magyar foci
Egyre több jel utal arra, hogy üzletileg nem Kelet-Közép-Európához, és nem is a Balkánhoz közelít a magyar futball. Minimális jegybevétel, gyakran nem piaci alapú szponzoráció, kettészakadó bajnoki erőviszonyok, a tudatos átigazolási politika hiánya – ezek sokszor Kazahsztánra vagy Azerbajdzsánra emlékeztetnek, sőt nem ritkán a fehérorosz focival is felfedezhetők hasonlóságok. Közben a régió országai egész más utat járnak be.
A napokban jelent meg az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) éves üzleti jelentése, melyben a tagállamok első osztályú klubjainak gazdálkodását vizsgálja. Most a 2018-as üzleti év adatait elemezte a nemzetközi szervezet. A magyar klubok esetében ezek a számok többnyire már ismertek, hiszen a tavaly júniusi céges beszámolókból a fő számokat kibányászhattuk. Részben emiatt most inkább a nemzetközi összehasonlításra koncentrálunk, próbálunk néhány hasonlóságra vagy különbségre rávilágítani, és bemutatni, milyen modell alapján működnek jelenleg az NB1 klubjai.
Természetesen nem Nyugat-Európához, a Premier League, a Bundesliga vagy a La Liga csapataihoz érdemes hasonlítani a magyar klubokat, hiszen ahogy tudásban vagy eredményességben, úgy üzleti teljesítményben is hatalmas a szakadék. Így elsősorban a régiós országok jelenthetnek viszonyítási alapot.
Megugrott a nézőszám, de ez alig jelenik meg a jegybevételben
Kezdjük rögtön egy jó hírrel: 2018/19-ben a magyar NB1 átlagos nézőszáma több mint 15 százalékkal emelkedett az előző évhez képest, erre pedig rajtunk kívül csak négy ország (Szlovénia, Görögország, Oroszország és Észak-Macedónia) volt képes egész Európában. Vagyis látszólag egyre többen érdeklődnek a magyar bajnokik iránt, ami akár pozitív tendenciát is jelezhetne.
Ugyanakkor az elemzés arra is rámutat, hogy üzletileg nem jelent stabilabb működést a nézőszám ugrásszerű emelkedése, hiszen a klubok árbevételének mindössze 3 százaléka származik belépőjegyekből és bérletekből. Ennél alacsonyabb arányt egész Európában csak Kazahsztán, Ukrajna, Fehéroroszország, Azerbajdzsán, Grúzia, Macedónia, Észtország, Litvánia, Montenegró, Lettország, Örményország, San Marino és Gibraltár esetében mutatott ki az UEFA. Ez az egyik mutató, ami felrajzolja a magyar foci üzleti viszonyait a kontinens térképére. Ha a húsz legnagyobb bevétellel rendelkező bajnokságot nézzük, akkor csak Kazahsztánban alacsonyabb a jegybevétel aránya a költségvetésben. Ez az első jele annak, hogy erősen keletiessé válik a magyar foci üzleti környezete.
A régió országait vizsgálva Ausztriában ez az arány 17 százalék, Lengyelországban 14 százalék, Csehországban 10 százalék, Romániában 8 százalék, Szlovákiában 9 százalék, de még Horvátországban is 7 százalék.
De miért baj az, ha alacsony a jegybevételek aránya? Elsősorban azért, mert ezzel a klubok kevésbé vannak rákényszerítve, hogy még több nézőt vonjanak be, hiszen a növekedés számukra fillérekben mérhető a teljes büdzséjükhöz képest. Másrészt pedig azért, mert az így kieső bevételeket más forrásból kell pótolni.
Kifejezetten gazdagnak számítanak a magyar klubok
A marginális jegybevétel mellett a magyar csapatok egyébként kimondottan gazdagnak számítanak: az átlagosan 11,2 millió eurós árbevétel egész Európában a tizenötödik legmagasabb. A szűkebb régióban csak Ausztria áll előttünk ezen a téren, még az ukránoknál is csak 9,2 millió euró a fenti összeg úgy, hogy náluk a Shakhtar Donyeck, a Dinamo Kijev a magyar csapatoknál lényegesen eredményesebb.
A fenti ábrán látszik, hogy például egy átlagos cseh klub fele annyi bevételből gazdálkodott, mint egy magyar, Szlovákia esetében pedig háromszoros a különbség. Ha pedig ehhez hozzávesszük az érintett országok csapatainak eredményességét, akkor a horvátok például lényegesen kevesebb pénzből értek el jobb eredményeket az elmúlt években, vagyis nem tűnik hatékonynak a magyar foci pénzköltése.
De honnan van pénzük a magyar kluboknak, ha nem a nézőktől? A teljes árbevételen belül a legnagyobb részt az egyéb bevételek teszik ki, ezek aránya 47 százalék. Vagyis majdnem minden második forinttal nem tudnak vagy nem akarnak elszámolni a csapatok, besorolják a könnyen eltitkolható kategóriába. Persze a klubokat működtető gazdasági társaságok beszámolóiból néha kiderül, mit takarnak az egyéb bevételek, itt számolják el például az anyaegyesület támogatását vagy nem ritkán a tao-pénzeket. Egy dolog vigasztaljon minket: Kazahsztánban az ilyen „titkos” bevételek aránya 72 százalék, vagyis még van hova fejlődni. Igaz, az angol Premier League csapatai bevételüknek mindössze egy százalékát tartják titokban. A régióban ez az arány jellemzően 10-20 százalék, a magyarnál magasabb még Fehéroroszországban, Izlandon, Grúziában, Montenegróban és San Marinóban. Ez pedig a második fontos jel arról, kikkel vagyunk egy kategóriában.
A magyar klubok másik nagy bevételi forrását a szponzori- és reklámszerződések teszik ki, ezek aránya 41 százalék, amivel nem lógunk ki jelentősen a sorból, a lengyeleknél is a cseheknél nagyságrendileg ugyanekkora az arány. Ha azonban kicsit alaposabban megnézzük, kik szponzorálják a klubokat, akkor jogos lehet a gyanú, hogy ezek nem mindig piaci alapú támogatások. A Ferencváros esetében például az MVM-csoport vagy a Nemzeti Közművek profiljába nem vág erősen a sport támogatása, mindkettő állami tulajdonú cég, nemzetközileg sem gyakorlat, hogy állami közműszolgáltatók piaci alapon támogassanak futballklubokat. A másik magyar kirakatcsapat, a Mol Fehérvár esetében a Mol akár lehetne piaci szponzor is, ha nem lenne negyedrészben állami tulajdonban. Emellett főleg jelentős közbeszerzéseken is nyertes építőipari cégek (Strabag, Market, magyar Építő, WHB Group) támogatják a székesfehérvári klubot, akiknek szintén nem teljesen világos, miért éri meg akár évi több százmillió forintot beleölni ebbe.
Csapatonként 4,5 millió euró csak a szponzoroktól
És a szponzorok nem állnak le: az UEFA összesítése szerint 2018-ban egy átlagos magyar csapatnak 4,5 millió eurós bevétele származott ebből a forrásból, ami több mint 30 százalékos emelkedést jelentett az előző évhez képest. Ennél nagyobb növekedést a húsz legnagyobb ligából senki sem tudott felmutatni.
További kórkép a magyar futballról, hogy a klubok bevételének mindössze 6 százaléka volt a bruttó átigazolási bevételük. Vagyis nem a nettó egyenleg, hanem az eladott játékosok összértéke. Ennél alacsonyabb arány a húsz legjelentősebb bajnokság közül csak Kazahsztánban van. Ez pedig két dolgot jelenthet: egyrészt nincs elég tehetséges helyi fiatal, akiket el lehetne adni külföldre, de ami talán még nagyobb baj, hogy jórészt piacképtelen légiósok jönnek a magyar bajnokságba, akiket aztán sehová sem lehet továbbpasszolni, legfeljebb ingyen.
A régió országai közül a lengyeleknél a csapatok árbevételük 28 százalékát érik el az átigazolási piacon, a cseheknél ez az arány 48 százalék, Szlovákiában pedig 41 százalék. A horvátok híresen erős utánpótlás-nevelésükkel kiemelkednek egész Európában, a piaci bevételük 140 százaléka folyik be a transzferekből, vagyis gyakorlatilag ezzel duplázzák meg a költségvetésüket.
Összességében a magyar futballklubok úgy állnak a tizenötödik helyen Európában az anyagi lehetőségeiket illetően, hogy nincsenek rákényszerítve sem arra, hogy nézőket vonzzanak be, sem arra, hogy drágán játékosokat adjanak el külföldre. Ez egyrészt a bőkezű, gyakran állami szponzoroknak, másrészt az „egyéb bevételeknek” köszönhető.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: