Idén lenne 250 éves a magyarországi tisztiorvosi szolgálat, ha nem darálják be 5 évvel ezelőtt
„2015. április 1-én egy 2013-as kormányhatározat értelmében megtörtént az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) országos intézeteinek összevonása, a területi szervek a megyei és járási kormányhivatalok egy-egy osztályává váltak. A területi szervek bekerültek egy nagy közigazgatási darálóba; az elmélet és gyakorlat újra nem képez szerves egységet – írta 2016 elején az Egészségtudomány folyóiratban megjelent nekrológ, ami akkor kevés visszhangot kapott. – Mára a szolgálat szakmai feladatai jelentős részét elvesztette, nincs biztos jövőképe. Félő, hogy hosszú távon ez az elmúlt évtizedek során kialakult közegészségügyi –járványügyi biztonságot veszélyeztetheti”.
Épp ma öt éve, hogy megszakadt az a folyamat, amelyet a magyarul Birodalmi Egészségügyi Főszabályzat, németül Hauptsanitätsnormativ néven emlegetett Generale Normativum in Re Sanitati címmel 1770-ben kiadott uralkodói pátens indított el. A 250 évvel ezelőtti verdikt önálló hatósági jogkörrel felruházott tisztiorvosi hálózat felállításáról rendelkezett a járványok megelőzésére és féken tartására.
A rendelet bevezetőjében maga az uralkodó szólította meg a monarchia alattvalóit:
„Mi Mária Terézia, gondoskodásaink között, amellyel országaink és örökös tartományaink épsége fölött őrködünk, legfőbb gondunk alattvalóink egészségének megőrzése .... amiről a már felállított teendőinkben hasznosan működő hatóságok ékes bizonyosságot tettek”.
A belbátorság és a megyei physicusok
A 18. századi járványhelyzet miatt a magyarországi Helytartótanács „belbátorság, rendészet és egészségügy” nevű bizottsága már 1724-ben arra kötelezte a megyéket és jelentősebb városokat, hogy fizetett orvosokat alkalmazzanak a szegény betegek ingyenes gyógyítására és a járványügyi feladatok ellátására, írta 2007-es tanulmányában a Kádár-kori KÖJÁL, azaz a Közegészségügyi és Járványügyi Állomások hálózatán 1991-ben újra alapított ÁNTSZ-t elsőként igazgató Kertai Pál és Lun Katalin.
Mária Terézia 1752-ben kelt dekrétumában az alkalmazott orvosok kötelezettségeit a közegészségügyi állapotok megfigyelésével és a viszonyok megjavításának szorgalmazásával egészítette ki, a munka összefogására pedig „megyei physicusokat” neveztek ki. Az orvostörténeti munkák szerint ez a dekrétum a magyar tisztiorvosi szolgálat alapító okirata. Balázs Pál 2007-ben megjelent tudomány- és jogtörténeti monográfiájából tudható, hogy a rendelet az európai hírű holland orvosdoktor, Gerard van Sweeten munkája, a szövegezésben és a hálózat kialakításában pedig Skollanits Ferenc, Pozsony vármegye physicusa töltött be kulcsszerepet.
Kapronczay Károly orvostörténész 1997-es tanulmányából kiderül az is, hogy a hatósági orvosi kart központi szakmai vezetésnek alárendelő 1770-es Birodalmi Egészségügyi Főszabályzat alapelvként mondta ki, hogy
„járványveszély esetén határzárt kell elrendelni, a határállomásokon szigorú egészségügyi ellenőrzést kell tartani, mindent meg kell vizsgálni. A gyanús személyeket megfelelő ideig megfigyelés alatt kell tartani, csak annak elteltével szabad elengedni, minden gyanús szállítmányt pedig a helyszínen kell elégetni”.
1787-ben jelent meg a magyar nyelven a Tiszti oktatás a vármegyék orvosdoktorainak számára című szabályzat, amely a physicusok feladatává tette a községek egészségügyi szemléjét, a járványok elleni küzdelmet, részletesebben a betegek elkülönítését, a járványügyi zárlat elrendelését, majd később a himlőellenes oltóanyag beszerzését, tárolását és szétosztását, továbbá a füvek és gombák ismeretét, a gyógyszertárak ellenőrzését, a megye területén élő egészségügyi személyzet, azaz az orvosok, sebészek, gyógyszerészek, bábák szakmai felügyeletét, a bábák oktatását, a kuruzslók üldözését, a közkórházak ellenőrzését, és végül a törvényszéki orvosi teendőket. Az ellenőrzésekről, és általában a megyei egészségi állapotáról a physicusoknak negyedévenként kellett jelentést írniuk.
A korabeli orvostársadalom legkiválóbbjai, köztük Segner János, Kitaibel Pál, Hatvani István, Weszprémi István és Csapó József választották ezt a hivatást.
Protomedicus vs. tisztifőorvos
Mária Terézi halála után II. József 1786-ban országos főorvosi állást, akkori nevén Protomedicus Regni Hungarie státuszt létesített azzal a céllal, hogy az ellenőrzést gyakoroljon a physicusok felett. Egy év múlva ki is írták a pályázatot, amelyet Veza (Vezza?) Gábor, valószínűleg olasz származású orvos nyert el – derül ki Kertai és Lun tanulmányából. Az első tisztifőrvos halála után 1849-ig Lenhossék Mihály, Stáhly Ignác és Bugát Pál viselhette a protomedicusi címet.
A főorvos feladatait lajstromozó uralkodói utasítás, az Instructio Officiosa pro Regni Protomedico 1802-ben látott napvilágot. A szabályzat szerint pályázati úton kinevezett személy egyszerre volt a Helytartótanács orvosi előadója, a népegészségi ügyek felügyelője, a közadakozásból finanszírozott egészségügyi alapítványokat kezelő bizottság elnöke, a pestbudai kórházak felügyelője, az ország teljes egészségügyi személyzetének őrzője és nem utolsó sorban az orvosi könyvek cenzora és revizora.
Az orvostörténeti szakmunkák szerint ekkortájt kezdték a megyei és városi physicus kifejezés helyett a megyei és városi főorvos kifejezést használni, és a protomedicust is felváltotta az országos főorvosi cím. A névváltozással azonban nem mindenki értett egyet. Ekkor született kompromisszumként a tisztiorvos, illetve a tisztifőorvos elnevezés. Kertai és Lun szerint ezzel „250 évvel ezelőtt megszületett egy szervezet, amely a sír széléről hozta vissza a magyar közegészségügyet, felszámolta a pestis-járványokat és kiváló szakemberek segítségével a korszerű tudományos eredmények felhasználásával igyekezett javítani a lakosság egészségi állapotán”.
Himlő és 1848
Jellemző az első magyar tisztiorvosok tudományos naprakészségére, hogy miután a brit Edward Jenner 1796-ban megjelentette a himlőoltásról szóló sorsfordító könyvét, Bene Ferenc és Nagy Sándor megyei tisztiorvosok 1800-tól cikkeket publikáltak a vakcináció, vagyis az oltás gyakorlati alkalmazásáról, és az elméleti munkák megjelenésével párhuzamosan meg is kezdték az első himlőoltásokat, amelyekről innentől kezdve rendszeresen jelentettek a Helytartótanács egészségügyi osztályának megyei bontású statisztikákban.
1804-ben Schraud Ferenc országos tisztifőorvos olyan rendeletet adott ki, amelyben külön-külön kérte feltüntetni az oltott és nem oltott, de végül himlőfertőzésben elhunytak adatait. „Mindezt akkor, amikor Angliában még éles vita folyt az oltások hasznosságáról és további 66 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a poroszok ellen harcoló francia hadseregben végre elrendeljék a katonák himlőoltását” – írja Kertai és Lun.
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése sok éves kényszerszünetre ítélte a járványügyi fejlődést: az abszolutizmus idején az országos főorvosi státust sem töltötték be egészen 1862-ig. Az közegészségügy évtizedeket repült vissza az időben. A statisztikák szerint a század derekán félmillióan haltak meg kolerában, és évente 60 ezer volt a tüdőgümőkorban, 15 ezer pedig a diftériában elhunytak száma. Pusztított a hastífusz, a szifilisz, a malária, és nagy volt a golyvában, az angolkórban, a pellagrában, a higany-ólom és foszformérgezésben megbetegedettek száma, ráadásul rohamosan terjedt az alkoholizmus. A magyar lakosság születéskor várható átlagos élettartama 1872-ben 11 évvel volt rövidebb, mint Franciaországban, és 19 évvel rövidebb, mint Angliában.
A kiegyezés előtti pár évben a Balassa János, Markusovszky Lajos, Jendrassik Jenő és Korányi Frigyes alkotta szakorvosi bizottság olyan javaslatcsomaggal állt elő, amelyben közegészségtani egyetemi tanszék és közegészségügyi tanács felállítását, valamint önálló közegészségügyi törvény megalkotását szorgalmazták. Az ennek nyomán „1876 XIV. törvényczikk a közegészségügy rendezéséről” címen megjelent szabályozás megkérdőjelezhetetlenül kinyilvánította, hogy a „közegészségügy vezetése az állami igazgatás körébe tartozik”. Tovább tisztázta, hogy „ami a közegészség fenntartására, javítására és megromlottnak helyreállítására szolgál, hatósági felügyelet és intézkedés, a közegészség elleni kihágások pedig rendőri bíráskodás tárgyát képezik”. A jogszabály ugyanakkor azt is rögzítette, hogy a hatósági feladatok része a folyamatos ellenőrzés.
A törvény azt is részletezte, hogy a tisztiorvosoknak törekedniük kell „a levegő, a talaj, az ivóvíz, az élelmiszerek, a lakások, az iparműhelyek, az iskolák, az árvaházak, a kórházak, a tébolydák és a börtönök közegészségügyi követelményeinek megállapítására és ellenőrzésére, az orvosi, gyógyszerészi, szülésznői és halottkémi szolgálat előírásának betartatására, a gyógyfürdők és ásványvizek előállításának felügyeletére, a hajók és vasutak közegészségügyi helyzetének ellenőrzésére, a kuruzslás megakadályozására”.
Helyi szinten a hatósági feladatokat a községi a körorvosok láttak el, ők végezték az iskolák, árvaházak, szegényotthonok, gyógyszertárak közegészségügyi ellenőrzését, a himlőoltások elvégzését. Az ő munkájukat a városi és járási főorvosok felügyelték, akiknek ez volt a főfoglalkozásuk, de emellett praxist is folytattak. Munkájuk kiterjedt a közkutak, az élelmiszerpiacok felügyeletére, mintavételezésre, az iparvállalatok, az iskolák, a kórházak, a tébolydák ellenőrzésére, valamint a kuruzslás elleni küzdelemre. A városi és járási főorvosok felett állt másodfokon az immár véglegesen is megyei királyi tisztifőorvosnak nevezett hatósági orvos, aki beosztottjainak munkáját felügyelte és hangolta össze, és félévenként részletes jelentést küldött a főispánnak a megye egészségügyi helyzetéről. A törvény értelmében a Belügyminisztériumban közegészségi osztály alakult, ezt előbb miniszteri tanácsosi, később államtitkári rangban vezette az országos tisztifőorvos. Az osztály első vezetője Chyzer Kornél volt, ő vezette be a kötelező, központi tanfolyamok elvégzése után abszolválható tisztiorvosi vizsgákat.
Modern járványügy
Az I. világháború után az Egyesült Államokban Rockefeller-ösztöndíjasként a közegészségügyet, a bakteriológiai kutatásokat és az oltóanyag-termelést tanulmányozó Johan Béla patológus dolgozta ki azt a tervet, amelynek nyomán az amerikai Rockefeller-alap támogatásával létrejött egy olyan intézmény, amely magas színvonalú laboratóriumi munkával segíteni kezdte a tisztiorvosi hálózatot, tanfolyamokat szervezett a tisztiorvosoknak és a községi orvosoknak, védőnőket képzett, ráadásul gyakorlati kutatásokat is végzett. Az intézmény Országos Közegészségügyi Intézet néven 1927-ben kezdte meg működését.
1940-ben újabb jogszabályerejű rendelet született, amelynek értelmében az országot egészségvédelmi körökre osztották fel, ezek központjai lettek a gyakran még ma is álló egészségházak. A rendelettel több száz gyakorló orvost vontak be a megelőző orvosi szolgálatba, a járások területén a járási tisztiorvosok, a megyék és a törvényhatósági jogú városok egészségvédelmi köreinek legfőbb vezetői pedig a tisztifőorvosok lettek.
A második világháború ugyan ezt a rendszert is alaposan megtépázta, de a járványügy a szovjet típusú átszervezés után is kiemelt állami feladat maradt. 1951-től létrejött a megyei Közegészségügyi-Járványügyi Állomások, a KÖJÁL hálózata, amelyekben felügyelőknek nevezett orvosok hatósági jogköröket kaptak – a felügyelők leghűbb szövetségesei pedig a főiskolát végzett közegészségügyi-járványügyi ellenőrök lettek. Kertaiék cikke szerint a „közegészségügyi-járványügyi hálózat számos előnnyel rendelkezett. Rend, szigorúan meghatározott hierarchia, egységes elveken alapuló laboratóriumi rendszer, lassú, de fokozatos fejlesztés voltak előnyei”.
Az öt évvel ezelőtt beolvasztott Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat 2017-ben végképp megszűnt; jogutódja 2018-tól a kormányrendelettel létrehozott Nemzeti Népegészségügyi Központ.
Korábbi kapcsolódó cikkeink: