Magyar írók, költők a karanténból: Igénytelen szőrzetek kora jő!

Online, ingyenesen olvasható különszámmal jelentkezett április 25-én, szombaton az Apokrif, amelynek szerkesztői arra kértek kortárs magyar költőket, írókat, hogy „írásműveikkel fejezzék ki, miként élik meg, mit jelent számukra a bezártság, az izoláció, valamint a karantén és világjárvány időszaka.”

A különleges lapszámból ízelítőül Juhász Márió nagyszerű versét közöljük:

Utolsó utunk a szürkülő városban


Megyünk fölfelé, mennünk kell fölfelé,
hátra nem léphetünk,
mögöttünk az eddigiek üressége,
hiénaszemeinket legeltetjük.
Csorgunk öntudatlanul fölfelé,
fölfelé a Nung folyón.

Mi ez?!
A Nagymező utca?
Hol vannak a fények?
„Menj, keresd meg az istenedet!”
Ez volt az útravaló?

Ezt mondták.

A város szélén, de a legszélén,
kolompoló látnokok ordítozzák,
hogy ha innen kimegyünk,
nincsen visszaút.

Mintha őrizhetnénk bármit –
szeretteink fényképét.
Megfordulunk, és
bevesszük magunkat a városba,
ami nem a miénk,
de nekünk kell belaknunk,
sorvadó szerveinkkel,
fogyatkozó étvágyunkkal,
soványodó izmainkkal,
betarthatatlan terveinkkel.

De lakozni csak itt lehet,
itt lehet
itt lehet
itt lehet csak lakozni.

Igénytelen szőrzetek kora jő!
Lapulásé és meghunyászkodásé:
a földalatt emelt főjével.
Feltéphető szeméttárolók kora,
az utca népének térnyerése.

Nem mondok semmit, megyek haza.
Hazamegyek, és leporolom a hangom,
amelyen bármikor megszólalhatok.
     Hazaérek, és nem mondok semmit.

* * *

És egy releváns képzőművészeti alkotás szintén az Apokrif friss különszámából, Molnár Judit Lillától:

Nemzeti védőfelszerelés (Matyó edition), 2020Fotó: Molnár Judit Lilla

Jó olvasást, további kitartó karantént!