Magyar kutatók keresőkutyákkal térképezik fel az aranysakálok élőhelyeit

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A toportyán vagy nádi farkas néven is ismert aranysakál (Canis aureus) az 1990-es évek elején bukkant fel újra Magyarország déli határvidékén, miután a 19. századi jelentős élőhely-átalakítások, valamint a ragadozók kitartó üldözése miatt főként Bulgária területére szorult vissza. Újbóli megtelepedését és az azóta tartó rohamos térhódítását a faj rendkívüli alkalmazkodó képessége és üldözésének csökkenése mellett a délszláv háború, a mezőgazdasági művelés változásai, a globális klímaváltozás, valamint a nagyragadozók hiánya is elősegítette, így napjainkra országszerte elterjedt és terjed tovább hazánkból a szomszédos országok felé. 

Annak ellenére, hogy a sakál terjedése az invazív fajokra jellemző gyorsasággal történik, a fajjal kapcsolatban még mindig sok a nyitott kérdés. Nem pontosan ismert például előfordulási területük sem, a sakál ugyanis éjszaka aktív, és akkor is főként a nehezen áttörhető bozótosokat, bokorerdőket és az elnádasodott nedves területeket járja. 

Aranysakál

A rejtett életmódú ragadozókkal rendkívül ritkán lehet találkozni, így a kutatók többnyire más ismertetőjeleiket követve tudnak csak nyomukra bukkanni. 

Ezért Heltai Miklós egyetemi tanár és Szabó László, a Szent István Egyetem (SZIE) kutatói a bécsi Mezőgazdasági Egyetem és a baden-württembergi Erdőkutató Intézet szakértőivel együttműködve keresőkutyákat képeztek ki speciálisan a sakál ürülékének megkeresésére, élőhelyének felmérésére, valamint a táplálkozásvizsgálatok elősegítésére. Az eredményeikről a Mammal Research folyóiratban nemrég megjelent tanulmányukban számoltak be – adta közre a SZIE honlapja.

A felmérés során a kutatók egy 133 kilométeres útvonalat jártak végig a két kiképzett kutyával (Rigával és Molly-val) a Velencei-tó környékén, ahol két sakálcsalád jelenlétét akusztikus állományfelméréssel (azaz üvöltéseik vizsgálatával) korábban már sikerrel bizonyították. 

A vizsgálatban részt vevő kutyákat az éles bevetés előtt 12 hónapon keresztül kondicionálták, hogy felismerjék és ugatással vagy leüléssel jelezzék gazdájuk számára a sakálok ürülékét. Mivel az időjárási körülmények és a bomlási folyamatok jelentősen befolyásolják a vadon élő egyedek ürülékének állapotát, a terepi feladatokat napsütötte, esős és havas időben is gyakorolták. Riga és Molly egyébként korábban már másutt is bizonyított, ugyanis bevetették már őket farkasok ürüléknyomainak keresésekor is.

Riga és Molly aranysakál-ürülék után cserkelveFotó: Szabó László

A Mammal Research szakfolyóiratban megjelent tanulmány szerint Riga és Molly összesen 34 ürüléket azonosított, melyből 26 minta volt alkalmas a fajok azonosítására. A DNS-vizsgálatok alapján ezek közül három vörös róka (Vulpes vulpes), három kutya (Canis familiaris), egy vidra (Lutra lutra), 19 pedig aranysakál ürüléke volt – ez 73 százalékos pontosságot jelent. 

Az eredmények alapján a kutatók szerint ezzel a módszerrel legyőzhető lesz a bizonytalanság az aranysakál és a vörös róka által hagyott hasonló ürüléknyomok között, még annak ellenére is, hogy a két faj az élőhely és a táplálékbázis szempontjából is sok hasonlóságot mutat. Az ígéretes módszer tehát várhatóan pontosabb képet ad majd a sakálok előfordulásáról és viselkedéséről, territóriumuk méretéről és élőhelyhasználatuk évszakos eltéréseiről, továbbá biztosabbá teszi a táplálkozásbiológiai vizsgálatokat is.

(Via szie.hu)

Korábbi kapcsolódó cikkeink: