A demokratikus rendszert belülről könnyű lebontani, de ennek súlyos következményei lehetnek

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Kit érdekel a demokrácia? És miért fontos egyáltalán? – tette fel a kérdést Michael Ignatieff történész, a CEU egykori rektora egy csütörtöki budapesti konferencián. A kérdés azért különösen izgalmas, mert bár a demokrácia lényegében nem más, mint egy közös döntéshozatali mechanizmus, sokan mégis szentnek és sérthetetlennek tartják, és akkora értéket tulajdonítanak neki, hogy akár az életüket is adnák érte.

Egy kollektív döntéshozatali mechanizmusért viszont nem sokan szokták az életüket áldozni, tehát valami másról lehet szó, amit mindenáron meg kell óvni a rá leselkedő veszélyektől, ezekből pedig szép számmal akad. Ezekről, az illiberalizmus kihívásairól és az új autoriter kihívókról szólt a frissen indult Authlib első konferenciája, ahol a kutatócsoport bemutatkozása mellett az európai demokrácia problémáiról és a neo-autoritarizmus problémáiról is szó esett.

Mi az a neo-autoriatizmus?

Az Authlib az Európai Unió, a CEU és több más egyetem együttműködésével éppen ez utóbbit kutatja – azt, hogy mi is pontosan az a neo-autoriatizmus, mi a demokrácia, és miért van veszélyben a neoliberális demokrácia. A kutatásban történészek, politológusok, pszichológusok és szociológusok vesznek részt, és az egyik deklarált célja az, hogy leszámoljon a politikai polarizáció miatt létrejött sztereotípiákkal, és végre tiszta vizet öntsön a pohárba. A neoliberalizmus kritikusai sem őrültek, ahogy a hívei sem szentek, ahhoz viszont, hogy kiderüljön, hogy miről mit gondolnak a két tábor tagjai, átfogó kutatások szükségesek – mondta Enyedi Zsolt politológus, a Közép-európai Egyetem professzora az esemény megnyitóján.

Ami jó, az jó

No de ideje visszatérni Ignatieff kérdéséhez: mit eszünk annyira a demokrácián (már aki eszi)? Úgy tűnik, hogy valamilyen inherensen jónak tartott dologról van szó, ez pedig Ignatieff szerint azért lehet így, mert maga a demokrácia ideája, az eszme hat azokra, akik mindenáron megőrzendőnek tartják, nem pedig a gyakorlat. Ez nem is csoda, hiszen a gyakorlat azt mutatja, hogy a liberális demokráciának elég sok hibája van: a vezetők gyakran korruptak, az ügyintézés nehézkes, maga a rendszer pedig sokak számára átláthatatlan, de még ha átlátható is lenne, könnyen lehet, hogy ez éppenséggel nem a köz javát szolgálná. 

Ignatieff a demokráciáról magyarázFotó: CEU

De van élet a bürokrácián túl is: Ignatieff szerint a demokrácia ideája, az, hogy mindenkinek egy, és csakis egy szavazata lehet, túlmutat a meglévő gyakorlati nehézségeken. Ez a premissza azt is feltételezi, hogy cselekvő- és döntésképes emberek közösségéről van szó, akik egyénenként és csoportként is képesek lényegi kérdésekben véleményt nyilvánítani, ezzel pedig a saját és a közösségük sorsát is irányítani tudják. A demokrácia ideája nem a rendszerről mond el sokat, hanem az emberről, arról a meggyőződésről, hogy az egyén racionális, és rá lehet bízni a döntést. A döntést arról, hogy szabad.

Ami elromolhat, el is romlik

Igen ám, de mindenkinek jogában áll hülyének lenni, ami pedig elromolhat, az el is romlik. Ignatieff szerint sem tökéletes a rendszer, de éppen az a kényelmetlen benne, hogy az idea és a valóság közötti irdatlan szakadék nem csak a liberális demokrácia hiányosságaira, hanem az egyén tökéletlenségére is rámutat. Ez az, amivel a magát demokratának valló embernek együtt kell élnie, és ez az, amire az illiberalizmus vagy a neo-autoritarizmus csábító megoldásokat kínál.

Márpedig ezek a megoldások a jelek szerint egyre csábítóbbnak számítanak: van valamilyen oka annak, hogy az Európai Unió 27 tagországa közül hatban erősödnek az autoriter trendek. Az Ignatieff előadását követő panelbeszélgetésen Staffan I. Lindberg, a Göteborgi Egyetem politológusa elmondta, hogy nemcsak Európát érintő jelenségről van szó, bár igaz, hogy a neo-autoritarizmus az utóbbi években Magyarországon, Lengyelországban és Szerbiában erősödött a leginkább. Ez a statisztikák szerint kéz a kézben jár a politikai polarizáció megerősödésével is: minél inkább polarizáltabb egy társadalom, annál nagyobb igény mutatkozik a különutas, a neoliberalizmus eszköztárából hiányzó megoldásokra.

A fékek és ellensúlyok rendszere

Az egyik legnagyobb gondot a fékek és ellensúlyok rendszere okozza: annak ellenére, hogy ezekre egy demokráciában szükség van, sokak, főleg az autoriter álmokat dédelgető hatalom számára csak felesleges nyűgnek vagy potenciális veszélyforrásnak tűnhet az egész. Ignatieff szerint a „gatekeeperek”, kapuőrök munkája eleve gyanús az autoriter vezetés számára: nem jó, ha az egyetem, a bíróság vagy bármilyen bizottság ellensúlyként (vagy fékként) bonyolítja az ügymenetet. Erre rímel az is, amit Lindberg mutatott be a demokrácia-index és az akadémiai szabadság összefüggéseiről: nem túl meglepő módon ott, ahol jól működő demokráciák vannak, szabadabb az oktatás és a kutatás is. A CEU-t is elkergette a magyar kormány, ugye; erről Ignatieff úgy nyilatkozott, hogy a hatalom úgy tekergette a törvényeket, hogy ez lehetővé váljon.

A képlet persze nem ennyire egyszerű. Ahogy arra Marlene Wind, a panelbeszélgetés egyik résztvevője, a Koppenhágai Egyetem politológiaprofesszora is felhívta a figyelmet, ahány demokráciamérést végeznek, annyi eredmény születhet, ez viszont el is altathatja a demokráciát féltők figyelmét: az, hogy egyes felmérések szerint nincs semmi baj, nem is jelenti azt, hogy nincs, a demokratikus rendszert ugyanis belülről nagyon könnyű lebontani, ha pedig ez megtörténik, annak súlyos következményei lehetnek. 

Végh Zsuzsanna, Staffan I. Lindberg, Marlene Wind, Mieke Verloo és Thomas CarothersFotó: CEU

Mieke Verloo, a holland Radboud Egyetem politológusa szerint vannak már intő jelek: genderügyben a magyar kormány (ahogy a holland és a többi autoriter rezsim irányába tendáló ország is) elég határozott álláspontot képvisel, a kérdés maga pedig elég megosztó ahhoz, hogy a populizmus vagy az identitárius politika magáévá tehesse. 

Az én váram

Erről beszélt Ignatieff is, amikor a neoliberális demokrácia klubjellegét említette: az, aki ebben a rendszerben hisz, azzal a dilemmával szembesül, hogy miközben a saját várában ő maga az úr, hiszen tiszteletben tartják a szabadságjogait, mások uradalmaival is találkozik, és erős a kísértés, hogy a kollektív birodalom határait úgy vonja meg (akár politikusként, akár állampolgárként), hogy neki több előjog jusson, mint másnak. A nacionalista politikának márpedig mindig lehetnek vesztesei – erre példának a rendszerváltás utáni balkáni helyzetet hozta –, a neoliberális megoldás pedig az, hogy a klubot ne etnikai, vallási vagy nemzeti alapon hozzák létre, hanem jelentkezés alapján: aki ide akar tartozni, az elfogadja a közös játékszabályokat.

Ez még talán könnyebb is, mint Amerikában, ahol a politikai polarizációnak egészen másféle hagyományai vannak, mint Európában: a polgárháború után kialakult kétpártrendszer megköti a politikusok és a választók kezét is, a vallási és etnikai különbségek pedig sokkal jobban rányomják a bélyegüket a szavazók gondolkodására, mint Európában.

Teher és ígéret

És hogy mi a demokrácia? Ignatieff szerint egy olyan kihívás, amihez fel kell nőni: egyelőre még nem működik tökéletesen, de az egyén számára tartogatott szabadság miatt érdemes próbálkozni vele. Winston Churchillnek tulajdonítják azt a mondást, hogy „a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk” – de azt is, hogy „a legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval”. A szavazó – legalábbis Ignatieff szerint – könnyen lehet, hogy a könnyebb ellenállást választja: ha egyetlen vezető a rengeteg bürokratikus hókuszpókusz helyett egy személyben azt ígéri, hogy minden problémát megold, félig-meddig nyert ügye van, ennek pedig nemcsak a szavazók megvezethetősége az oka, hanem a demokratikus intézmények hétköznapi szinten  tapasztalható nehézkessége is. Az illiberalizmus külön érdekessége ráadásul az, hogy nem a demokráciával szemben foglal állást: a nemzeti konzultációkkal és azzal, hogy törvényesen megválasztott kormányról szó, (elvileg) demokratikus legitimizációt nyer minden, amit a hatalom tesz, legfeljebb lejt a pálya.

Azt, hogy merre lejt és hogyan, az Authlib további kutatásai derítik majd ki, addig pedig marad, amivel Ignatieff biztatta a hallgatóságot: az a teher, amit a demokrácia jelent az egyén számára, és az az ígéret, ami még sosem teljesült be, de ideaként azért még felfogható. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: