Osztályharc vagy kultúrharc? Mi alakítja valójában a politikai törésvonalakat?

Miért vált ki nagyobb vitát a bevándorlás vagy a genderkérdés, mint az adóemelés vagy az infláció? Egy 2021 elején készült közvélemény-kutatás szerint a magyar társadalom a megélhetési kérdéseket tartotta a legfontosabbnak, az egy évvel későbbi, 2022-es országgyűlési választást megelőző kampány során mégsem ez volt a meghatározó téma. Ezt természetesen magyarázhatja a szomszédban kitört háború, ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy vajon nem általános jelenségről van-e szó. Ezt vizsgálja a közgazdaságtan és szociálpszichológia eszközeivel a híres olasz közgazdász, Guido Tabellini, aki két szerzőtársával 2021-ben tette közzé Identity, Beliefs and Political Conflict (Identitás, hiedelmek és politikai konfliktus) című tanulmányt.

Tabellini, a milánói Bocconi Egyetem volt rektora, a politikai gazdaságtan tudományos irányzatának egyik meghatározó kutatója, az olasz kormányzat és az Európai Központi Bank korábbi tanácsadója ma este fél hétkor tart előadást a Corvinus Egyetem Gellért Campusán. A közgazdászt a Rajk Szakkollégium hívta meg Magyarországra, hogy átadja a kollégium által odaítélt Neumann János-díjat.

A választók nem pusztán racionális döntéshozók

A klasszikus közgazdaságtan a politikai jelenségeket jellemzően azzal magyarázza, hogy a választók racionális döntéshozók, akik elegendő információval rendelkeznek a jelöltekről és azok programjairól. Ez a felfogás azonban több ponton is megkérdőjelezhető. Egyrészt a választók gyakran nem rendelkeznek teljes körű vagy pontos információval, és politikai ismereteik erősen hiányosak lehetnek. Másrészt a döntéshozatalt számos irracionális tényező is befolyásolja, például kognitív torzítások, érzelmek és csoportidentitások. Ezen túlmenően a klasszikus elmélet feltételezi, hogy a választók kizárólag saját érdekeiket követik, miközben valójában sokan morális, ideológiai vagy közösségi szempontokat is figyelembe vesznek.

Tabellini és szerzőtársai ennél összetettebb megközelítést javasolnak. Kutatásukban a szociálpszichológia eszközeit is felhasználva azt vizsgálják, hogy az identitásalapú azonosulás, a társadalmi normák és a csoporthoz tartozás érzése miként alakítja a politikai preferenciákat. Eszerint a választói magatartás nem pusztán egyéni érdekek mentén szerveződik, hanem a társadalmi hovatartozás is jelentős szerepet játszik benne.

Két világ, egy választás: gazdasági érdek vagy kulturális hovatartozás?

Tegyük fel, hogy minden politikai erő két ajánlatot tár a választók elé: egyet a gazdasági és egyet a kulturális dimenzióban. A gazdaságpolitikai ajánlat például jelentheti az adók emelését a magasabb jövedelműek számára vagy éppen a társasági adó csökkentését a vállalkozások ösztönzésére. A kulturális dimenzióban olyan kérdések kerülhetnek napirendre, mint a szigorúbb bevándorlási szabályok bevezetése, az azonos nemű párok házasságának elismerése vagy az abortuszhoz való hozzáférés szigorítása. Ebben a keretben az összes választó rendelkezik mind gazdasági, mind kulturális preferenciákkal, és politikai döntéseit ezek mentén hozza meg.

A gazdasági identitást elsősorban a jövedelmi helyzet határozza meg: a magasabb jövedelműek – racionális önérdeküket követve – nem támogatják azokat a programokat, amelyek magasabb adókat vetnének ki rájuk, míg az alacsonyabb jövedelműek inkább pártolják őket. A kulturális identitás ezzel szemben társadalmi értékek és normák mentén formálódik. A kulturálisan progresszívek nyitottabbak a bevándorlásra és az LMBTQ+ közösségek elfogadására, míg a konzervatívabb nézeteket vallók elutasítóbbak ezekkel szemben.

Tabelliniék elmélete szerint azonban egy adott pillanatban az egyén számára mindig csak az egyik identitás válik meghatározóvá, tehát vagy a kulturális meggyőződések, vagy a gazdasági érdekek dominálnak a gondolkodásában. A választók véleményüket ösztönösen az éppen erősebben átélt identitásukhoz igazítják, miközben egyre inkább közelednek saját csoportjuk nézeteihez.

Az, hogy egy adott társadalmi helyzetben a választók számára a gazdasági vagy a kulturális identitás válik meghatározóvá, attól függ, hogy éppen melyik kérdéskör dominál a közéleti vitákban. Ha a politikai napirendet elsősorban erkölcsi-kulturális ügyek, például a bevándorlás vagy a genderpolitika uralják, akkor a választók nagyobb eséllyel kezdenek kulturális szempontok mentén azonosulni egy csoporttal. Ha viszont a gazdasági témák, például az újraelosztás vagy az adózás kerülnek előtérbe, inkább az anyagi érdekek válnak meghatározóvá.

Hogyan formálódik a választói világkép?

Ha egy egyén erősebben azonosul egy kulturálisan konzervatív közösséggel – például egy vallási csoporttal vagy nemzeti identitást hangsúlyozó mozgalommal – akkor fokozatosan igazodik az ott uralkodó nézetekhez. Először a kulturális kérdésekben figyelhető meg ez a közeledés, például egyre inkább ellenzi a bevándorlást vagy a genderpolitikát. Később ez az azonosulás a gazdasági ügyekre is átterjedhet. Ha a csoportja elutasítja az állami újraelosztást – például mert úgy véli, hogy az igazságtalanul veszi el a dolgozóktól a megkeresett jövedelmüket és osztja szét másoknak –, akkor az egyén maga is egyre szkeptikusabbá válhat ezekkel az intézkedésekkel szemben. Ugyanez fordítva is igaz. Ha valaki egy progresszív, társadalmi egyenlőséget hangsúlyozó közeghez kezd kötődni, akkor nemcsak kulturális kérdésekben igazodik a csoport nézeteihez, hanem egyre inkább támogatja a nagyobb állami szerepvállalást is. Ez a folyamat jól szemléltethető egy konkrét példával. Képzeljünk el valakit, aki szegényebb környezetből jött, ezért kezdetben a nagyobb állami szerepvállalást támogatta. Később azonban egy erősen konzervatív vallási közösségbe kerül, amely elutasítja a bevándorlást. Idővel ő maga is egyre inkább magáévá teszi ezt a nézőpontot, és fokozatosan a gazdasági kérdésekben is a közösség álláspontját kezdi vallani – például szkeptikussá válik az újraelosztással szemben.

Ez a folyamat nem pusztán véleménybeli változást jelent, hanem az egyén politikai identitásának mélyebb átalakulását is. Minél inkább az adott közösség részévé válik, annál inkább a csoporthoz való tartozás határozza meg politikai nézeteit, nem pedig eredeti gazdasági érdekei vagy korábbi kulturális meggyőződései. Ennek következtében a politikai preferenciák egyre inkább egymáshoz kötődnek: a kulturális konzervativizmus gyakran társul piacpárti gazdaságpolitikával, míg a progresszív társadalmi nézetek az állami szerepvállalás erősebb támogatásával járnak együtt.

Ez a dinamika hozzájárul a politikai táborok közötti elmélyülő szakadékhoz. Az elmúlt években az amerikai belpolitikában is meg lehetett figyelni, hogy a kulturálisan konzervatív republikánus közeg kevesebb gazdasági újraelosztást eredményező döntést támogat. Ezzel szemben a kulturálisan progresszív demokrata oldal amerikai viszonylatban baloldali gazdaságpolitikai ígéreteket tett.

A tanulmány arra is kitér, hogy az olyan gazdasági sokkok, mint a globalizáció hatásai vagy egy gazdasági válság nemcsak az egyének anyagi helyzetét változtathatják meg, hanem hatással lehetnek politikai identitásuk meghatározására is. Tabellini és szerzőtársai rámutatnak, hogy ha egy csoportot egy gazdasági változás hátrányosan érint, akkor ezek az emberek nem feltétlenül a gazdasági érdekeik mentén fognak politikailag szerveződni, hanem kulturális identitásuk alapján keresnek új azonosulási pontokat.

Ez leginkább abból a bizonytalanságérzésből fakad, hogy egyesek szerint a gazdasági rendszer nem képviseli megfelelően az érdekeiket. Ugyanakkor a kulturális identitáson alapuló összetartozás sokkal erősebb biztonságérzetet adhat számukra. Emiatt a politikában inkább azokhoz a pártokhoz, mozgalmakhoz vonzódnak, amelyek a gazdasági intézkedések helyett főleg kulturális kérdéseket emelnek ki a programjukban.

Identitás és polarizáció

Mivel a választópolgárok a domináns identitásuk alapján meghatározott csoportjukhoz közelítik a nézeteiket mindkét szempontból, a kulturálisan progresszívek és gazdaságilag baloldaliak közötti átfedés nőni fog.

Ennek az átfedésnek a mértékét mutatja az alábbi ábra, amerikai felmérések alapján. 2010 és 2016 között a kulturális és gazdasági álláspontok közötti korreláció a duplájára nőtt, amit Tabellini és társai ennek az erőteljesebb átfedésnek tudnak be.

Ha a társadalom többsége az identitását jellemzően az egyik dimenzió, gazdasági vagy kulturális, mentén határozza meg, úgy egyre inkább lesznek a szélsőségesek a nézetek ebben a dimenzióban. Ezt támasztja alá a következő ábra. A kék vonal a gazdasági kérdésekre adott válaszok szélsőségességét mutatja, a piros pedig a kulturálisokét. Miközben az amerikai társadalom gazdasági kérdésekre adott válaszainak szórása, amellyel a nézőpontok szélsőségét mérik, húsz éven át viszonylag stabil maradt, sőt némileg csökkent is, addig a kulturális témákra érkező válaszokban 2010 után drasztikus mértékben megnőtt ez a szóródás. Ezt annak tudhatjuk be, hogy a kulturális kérdések többet voltak napirenden, és a válaszadók az identitásukat is ennek alapján határozták meg.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy meddig tarthat ez a folyamat. Aligha várható, hogy az adópolitikáról szakmai viták robbannak ki, vagy hogy kommunisták és szélsőséges libertariánusok csapnak össze az utcán a következő hetekben. Az viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy a fokozódó geopolitikai feszültségek új megvilágításba helyezik mind a gazdasági jólétet, mind a kulturális és erkölcsi kérdéseket. Tabelliniék egyik legfontosabb állítása éppen az, hogy bár ezek a tényezők összefüggenek, a mai világban mindig lesz egy meghatározó identitásképző szempont, amelyen keresztül szemléljük a világot.