A magyar pedagógusok többsége hisz olyan neuromítoszokban, mint hogy csak az agyunk 10 százalékát használjuk
„»Könnyebben tanulunk, ha az információt a számunkra preferált tanulási stílusban, például vizuálisan, hallás után vagy mozgáson keresztül kapjuk«. Aki pedagógusként ezt a hamis állítást elhiszi, az a tanítási módszereit is képes ehhez az elképzeléshez igazítani, vagyis ez alapján differenciálni a diákjait. Ennek oktatását el kellene felejteni a pedagógusképzésben, mert ez igazoltan nem működik.”
Ezt Csányi Tamás, a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem Testnevelés-elméleti és Oktatásmódszertani Tanszékének egyetemi docense, illetve az MTA-ELTE Pszichomotoros Fejlődés Kutatócsoport vezetője mondta el lapunknak annak apropójából, hogy februárban megjelent a magyar pedagógusok idegtudományi műveltségével és az úgynevezett neuromítoszokkal foglalkozó angol nyelvű tanulmányuk. Csányi és kutatótársai közel 800 magyar pedagógus válaszait elemezték, akik az eddig megjelent nemzetközi adatok alapján 24 országból az ötödik legkedvezőtlenebb pontszámokat érték el a neuromítoszok terén. A mintában a gyógypedagógusok 60,6, a középiskolai tanárok 21, az óvodapedagógusok 9,9, az általános iskolai tanárok 8,4 százalékos arányban szerepeltek.
A „neuromítosz” kifejezést az OECD vezette be, és azokat a téves, félreértelmezett vagy leegyszerűsített idegtudományi elméleteket értik alatta, amelyek az oktatásra is befolyással lehetnek. „Ezeknek az állításoknak nagyon sokszor van valamennyi igazságalapjuk, de abban a formában, ahogy megfogalmazzák őket, vagy nem igazak vagy tudományosan senki sem igazolta, hogy igazak lennének” – mondta lapunknak Vig Julianna neurobiológus, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának egyetemi adjunktusa, a tanulmány egyik szerzője.
És hogy mik lehetnek ezek a hamis mítoszok vagy tévhitek? Erre a következő példákat sorolta a kutató:
- „csak az agyunk 10 százalékát használjuk”;
- „rövid koordinációs gyakorlatok javítják a bal és jobb agyfélteke együttműködését”;
- „a mozgásos gyakorlatok javítják az olvasási és számolási készségeket”.
A kutatók tapasztalatai szerint ez különösen igaz a mozgásfejlődéssel kapcsolatos nézetekre, mert hiába zajlott le ezen a területen egy paradigmaváltás, sokan még mindig kizárólag az idegrendszeri éréssel magyarázzák ezt a komplex folyamatot, és réges-régen megdőlt nézeteket vallanak. „A mi kutatócsoportunk, akár a konfliktust is felvállalva, arra törekszik, hogy bemutassa azokat az elméleteket, amik ma már egyáltalán nem elfogadottak, vagy épp ellenkezőleg, eddig nem is voltak ismertek Magyarországon” – mondta Csányi a Qubitnek.
A magyar pedagógusok többsége elhiszi a mozgáskoordinációval kapcsolatos neuromítoszokat
A neuromítoszokkal kapcsolatos első érdemi kutatások a 2000-es évek elején kezdődtek meg; az első nemzetközi projekt, amely az oktatásban megjelenő neuromítoszok elterjedtségével foglalkozott, 2012-ben indult. Ahogy Csányi fogalmazott, „mi erre a vonatra ültünk fel, mivel addigra már számos nemzetközi adat állt rendelkezésre, de Magyarországról semmilyen adatunk nem volt arról, hogy a pedagógusok mit hisznek el és mit nem”.
A kutatók az úgynevezett Dekker-féle neuromítosz-kérdőívet adaptálták, amit kiegészítettek még néhány ─ elsősorban a mozgásfejlődéshez, a mozgásos tevékenységrendszerhez és a motoros fejlődéshez kapcsolódó ─ kérdéssel, és arra voltak kíváncsiak, hogy egy-egy állításról hányan hiszik el, hogy igaz, nem igaz, illetve nem tudja rá a választ. A kérdőívet közel 800 pedagógus töltötte ki, és bár a minta nem reprezentatív, a kutatók szerint elég nagyszámú ahhoz, hogy jól leképezze a magyar pedagógustársadalmat. Minden megyéből voltak különböző iskolai végzettségű, különböző képesítésű óvodapedagógusok, pedagógusok és gyógypedagógusok, sőt nemcsak gyakorló pedagógusokat, hanem a pedagógusképzésben tanulókat is bevonták a felmérésbe.
Na de miben is hisznek a magyar tanárok? A kutatás szerint az egyes neuromítoszokban átlagosan a megkérdezettek 59,7 százaléka hisz, és ezzel Magyarország az ötödik legmagasabb arányt mutató ország a vizsgált országok közül. A legelterjedtebb tévhitek a következők voltak:
- 95,8 százalék hitte, hogy a mozgásos koordinációs gyakorlatok fejlesztik az olvasási készségeket;
- 92,9 százalék gondolta, hogy rövid koordinációs gyakorlatok javítják az agyféltekék együttműködését;
- 87,2 százalék hitt a „tanulási stílusok” érzékszervi dominanciájának mítoszában.
A kutatás egyik fontos eredménye, hogy a magyar pedagógusok kiemelkedően magas arányban hisznek a mozgásfejlődéssel, illetve a mozgás és az agy kölcsönhatásaival kapcsolatos neuromítoszokban. Ez önmagában nem feltétlenül árt a pedagógusi munkának, de Vig szerint „jó lenne, ha a pedagógusaink kritikusan gondolkodnának, és evidenciaalapú módszerekkel dolgoznának, mert ha valamelyik dologgal szemben nem elég kritikusak, akkor más dolgokkal szemben sem lesznek azok”.
A kutatók nemcsak a tudományos bizonyítékokon alapuló megközelítést szeretnék népszerűsíteni, hanem azt is el szeretnék érni, hogy a piaci alapon működő terápiás szolgáltatások esetén ugyanúgy legyen fogyasztóvédelem, mint más szolgáltatások és termékek esetén. Vig szerint ez különösen fontos lenne a gyerekek számára kínált fejlesztő programok területén, „ahol nyomát sem látjuk az áltudományos, a szülőket és pedagógusokat félrevezető információkkal szembeni kritikus fellépésnek, de minimum a megfelelő tájékoztatásnak”.
Csányi szerint figyelemre méltó, hogy Magyarországon a mozgás hatásaihoz kapcsolódó neuromítoszok elterjedtsége jóval nagyobb arányban van jelen, mint más országokban. Ezt a szakember szerint az is okozhatja, hogy nálunk nagy népszerűségnek és ismertségnek örvendenek az olyan mozgásterápiák, amik azt ígérik, hogy megoldják a tanulási problémákat, zavarokat. „A legtöbb ilyen terápia elméleti alapjait az 50-es, 60-as, 70-es években találták ki, amikor az emberi agyműködés ─ és általában az idegrendszer vizsgálatára alkalmas módszerek ─ még nagyon korlátozottak voltak, különösen a gyerekeknél. Például a modern, funkcionális MRI-vizsgálatok, amelyeknek köszönhetően valós időben jeleníthetők meg agyi folyamatok, csak az utóbbi évtizedben kezdődtek meg igazán csecsemőknél és kisgyermekeknél. Az idegtudomány még mindig nem tart ott, hogy igazán jól értse a gyerekkori agyfejlődés mechanizmusait és összefüggéseit” – magyarázta Csányi.
Ha mozog a gyerek, abból baj nem lehet
A kutatások szerint nem az a lényeg, hogy pontosan milyen mozgásformát választunk a kognitív funkciók fejlesztésére, hanem a rendszeres, legalább közepes intenzitású testmozgás – különösen az aerob mozgás – az, ami javíthatja a figyelem, a munkamemória és a gondolkodás rugalmasságának képességeit. „Egyszerűbben fogalmazva, a fittebb, aktívabb gyerekek általában jobban tudnak koncentrálni, jobban kezelik az új helyzeteket és könnyebben tanulnak” – magyarázta Csányi. A szakember szerint a mozgás egyrészt javítja a vérkeringést, ami az agynak is jót tesz, másrészt olyan anyagok termelődését serkenti (például neurotrophinokat, növekedési faktorokat), amelyek támogatják az idegrendszer fejlődését. Az is biztos, hogy ha egy mozgásos feladat kifejezetten igénybe veszi a végrehajtó funkciókat (például a figyelmi kontrollt vagy a problémamegoldást), akkor ez is segítheti a tanulási képességeket. „Tehát ha a mozgás változatos, rendszeres, kihívást jelent és a gyerekek támogató közegben örömmel vesznek benne részt, akkor annak biztosan sokrétű fejlesztő hatása van – és ez a legfontosabb!”
Ami viszont nem igazolt, és ez Csányiék kutatásának egyik legfontosabb üzenete, hogy egy adott mozgásterápia hatékonyabb lenne, mint más mozgásformák, például a sport, a szabad játék vagy bármilyen mozgásfejlesztő program. „Ha egy konkrét módszerről azt állítják, hogy különösen hatékony, azt jól kontrollált, független tudományos vizsgálatokkal kéne alátámasztani, de ilyen kutatásból ma még kevés van” – tette hozzá Csányi.
Ezt erősítette meg lapunknak Vig is, aki szerint attól még, hogy egy-egy tréning vagy terápia hatásosságát nem igazolták kutatásmódszertani szempontból megfelelő vizsgálatokkal, lehet jótékony hatása, „csak ne mondják rá, hogy van rá tudományos bizonyíték. Ha elmennénk fejlesztőközpontokba és megkérdeznénk, hogy milyen szakirodalomra támaszkodnak a programjaik, nagyon sokszor kiderülne, hogy semmilyenre vagy nagyon régire, ami már elavult.”
A kutatók példákat is hoztak a tévhitekre és azok cáfolataira. Az oktatási edukineziológia (Brain Gym), amelynek „agyfejlesztő” hatásai egy 26 mozgáskoordinációs feladatból álló gyakorlathalmazra alapulnak, nálunk is egyre népszerűbb, miközben a tudományos szakirodalom sorra cáfolja a program elméleti megalapozottságát és működésének hatékonyságát. „Randomizált klinikai vizsgálatok igazolják, hogy a program által alkalmazott keresztezett koordinációs gyakorlatoknak nincs számottevő hatásuk a figyelemre és a memóriafunkciókra, csupán a fittségi állapotra, illetve semmivel sem kedvezőbb a hatásuk, mint bármely hagyományos mozgásprogramnak. Más kutatások semmilyen többlethatást nem tártak fel ahhoz képest, mint amikor a vizsgálatban részt vevők egy tempós sétán vettek részt.”
De legalább ilyen népszerű a tévhiteken alapuló neurológiai újramintázás elmélete is, amely azt állítja, hogy ha csecsemőkorban kimaradt a kúszás és/vagy a mászás, akkor egy későbbi életkorban újra kell tanítani ezeket mozgásformákat, mert így a nem megfelelő vagy hiányzó idegi kapcsolatokat, például a két agyfélteke közti kapcsolatokat újra lehet „huzalozni”. „Csakhogy ma már számos bizonyíték van rá, hogy attól még, hogy nem mászott a gyerek, egyáltalán nem igaz, hogy nem alakult ki a két agyfélteke közötti kommunikáció, vagy ne lenne eléggé hatékony. Sőt, az elmúlt évtizedben az is megerősítést nyert, hogy a csecsemőkori kúszás és/vagy mászás kimaradása önmagában nem okoz érdemi kognitív hátrányt, így nem emiatt alakulnak ki a tanulási rendellenességek vagy nehézségek. Ezekre a tényekre is alapozva az amerikai CDC [Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ] 2022-ben például kivette a mászást a kötelezőnek titulált motoros mérföldkövek közül.”
Ahogy azok a mozgásterápiák is tévhiteken alapszanak, amik arra építenek, hogy az idegrendszer fejlődése egy szigorúan lineáris, hierarchikus folyamat, és a különböző mozgásfejlődési mérföldkövek más-más terület működését „kapcsolják be” az agyban. „Na ezek totálisan megalapozatlan állítások. Az ilyen típusú terápiák elméleti háttere neuroanatómiai szempontból is nonszensz” – lapunknak Csányi.
Vig ezt azzal egészítette ki, hogy nagyon népszerű az az elképzelés, hogy komplex viselkedési vagy kognitív zavarok hátterében bizonyos csecsemőkori vagy primitív reflexek fennmaradása áll, de ha ezeket leépítjük, akkor a bajok is elmúlnak. Vig a Moro-reflexszel kapcsolatos tévhiteket hozta példaként: egyesek szerint ennek a reflexnek a fennmaradása akár a kapcsolatteremtés zavarát vagy a szorongásra való hajlamot is magyarázhatja, ám megfelelő tornával a reflex leépíthető, és a problémák is enyhülnek.
„Sem a problémák, sem a megoldásuk nem ilyen egyszerű. A bonyolult dolgok bonyolultak: a gyerekek is bonyolultak, a mozgásfejlődés, a kogníció és a viselkedés is bonyolult, és ez a redukcionista szemlélet, hogy egy-egy kórosnak vélt mozgásforma alapján diagnosztizálható egy-egy összetett viselkedési vagy tanulási zavar, nagyon félrevisz. Aki gyorsan és felületesen akar komplex jelenségeket értelmezni és befolyásolni, pláne gyerekeknél, az biztos, hogy tévúton jár.”
Felesleges pénzkidobás egy csomó, mozgásra épülő tanulást segítő terápia
„Ha a szülők elhiszik ezeket, akkor feleslegesen fizetnek ki rengeteg pénzt abban a hiszemben, hogy a gyereküknek így majd jobban megy a tanulás” – válaszolta Csányi arra a kérdésünkre, hogy miért is kell küzdeni a neuromítoszok terjedése ellen. Ugyanakkor a szakember nem győzi hangsúlyozni, hogy a mozgásnak van egy általánosan pozitív hatása a kognitív működésre, „de ha tudjuk, hogy egy intenzív húszperces séta is kedvezően tud hatni a gyerekek végrehajtó funkcióira, akkor vajon etikus-e pedagógusokat sok százezer forintos továbbképzési programokra küldeni, ahol megtanulnak 20 vagy akár 50 speciális mozgásgyakorlatot azért, mert azt tanítják nekik, hogy majd ezen keresztül a gyerekek tanulási képessége is javulni fog? És az az igazán trükkös az egészben, hogy ha bármilyen rendszeres mozgást végez egy gyerek, akkor fejlődést fog tapasztalni, mert a mozgás, ha kellő intenzitású és kellő dózisban történik, már önmagában is olyan élettani hatást vált ki, ami pozitívan hat a gondolkodásra, a memóriára, a feladattartásra és a figyelemre. Így a szülő, és egyébként a szakember is, valóban azt tapasztalja, hogy a pénzéért fejlődött a gyerek, de azt már sosem fogja megtudni, hogy ez nem feltétlenül a terápiából, hanem a mozgás általános hatásmechanizmusaiból következik. Márpedig amíg nincsen a specifikus hatása bizonyítva, addig nem mondhatjuk egy terápiára, hogy annak ez meg ez a hatása.”
Bár a Nemzeti Alaptanterv (NAT) nem tartalmaz idegtudományi tévhiteket, az tudható, hogy gyógypedagógusok és pedagógusok is képzik magukat neuromítoszokra épülő tréningeken. Vig szerint „az a kisebb probléma, hogy ezek nagy része lehúzás, de az már sokkal több problémát vet fel, ha az illető aztán a tanultakat a saját hétköznapi pedagógiai gyakorlatába vagy a gyógypedagógiai fejlesztő munkájába is beépíti. Sőt, az is előfordul, hogy legközelebb már ő tartja a tréninget is, vagy ő nyújt olyan szolgáltatásokat és mellé ígéreteket, amit nem tehetne, mert nincs tudományos bizonyíték a hatásosságára”.
Minél jobban érdeklődnek a tanárok az idegtudományi ismeretek iránt, annál inkább bedőlnek a neuromítoszoknak
Az viszont jó hír, mondták el lapunknak a kutatók, hogy a magyar pedagógusok a harmadik legjobb pontszámot érték el az általános idegtudományi ismeretekkel kapcsolatban. A tanárok 96 százaléka mutatott érdeklődést az idegtudományi alapú oktatási módszerek iránt, ugyanakkor csak 27,2 százalékuk kapott formális egyetemi képzést neuropedagógiából, és még kevesebben végeztek neuropedagógiai továbbképzést (26,3%), ami részben megmagyarázza, hogy miért hisz sok tanár a neuromítoszokban.
És bár a kutatóknak az volt a feltevésük, hogy ha magasabb a pedagógusok általános idegtudományi műveltsége, akkor kevésbé fognak hinni a neuromítoszokban, ehhez képest ennek épp az ellenkezője derült ki. Két különböző mintán végzett vizsgálatban is azt találták, hogy minél inkább érdeklődnek a pedagógusok és a pedagógushallgatók a tanulás és a viselkedés idegrendszeri háttere iránt, annál valószínűbb, hogy elhiszik a hamis állításokat is. Ezzel szemben azok a pedagógusok voltak a legvédettebbek a neuromítoszokkal szemben, akik nemzetközi tudományos folyóiratokból is tájékozódnak – épp ezért Csányiék legfontosabb távlati célja, hogy segítsék a hiteles információk terjesztését.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: