Az Egyesült Államokban több – mi itt úgy mondanánk – független színházi társulat indított pert a NEA (National Endowment for the Arts) közpénzosztó szervezet ellen, mert az csak olyan művészeti és kulturális projekteket támogatna, amelyek írásban vállalnak kötelezettséget arra, hogy „nem propagálják a genderideológiát”.

Az NEA persze egyáltalán nem jókedvében kezdte megkövetelni ezt a pályázóktól, hanem Donald Trump amerikai elnök idevágó rendelete következményeként. A kereset szerint a NEA új gyakorlata alkotmánysértő, a „genderideológia” hivatalos meghatározása pedig amellett, hogy szintén sérti az alkotmányt, még definiálatlan, homályos is, és innentől kezdve mindenkit el fog bizonytalanítani, aki élne a szólás- és kifejezés szabadság jogával. A per idejére az NEA eltávolította ugyan a pályázati követelmények közül ezt a kitételt, de Damoklész kardja ott lebeg a szervezet, a pályázók és a kultúra szereplői fölött.

A felpereseket az American Civil Liberties Union (ACLU) képviseli. A polgári jogok helyzetét monitorozó, azok felett őrködő civil szervezet, amely konkrét jogi segítséget is nyújt ilyen ügyekben, ötszáz ügyvéddel működik, tavalyi költségvetése 383 millió dollár volt. Az NEA pedig talán leginkább az NKA-hoz hasonlítható (Nemzeti Kulturális Alap) kultúratámogató, szövetségi ügynökség. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az Egyesült Államok gyakorlata e tekintetben igencsak eltér az európai országok kultúra- és intézményfenntartó, valamint projekttámogató gyakorlatától. Nincs szövetségi szintű kulturális politika, mint ahogy kulturális minisztérium sincs, és nem létezik átfogó, közpénzalapú kultúratámogatási szisztéma sem. Az intézmények, ezen keresztül a kultúra fenntartása, illetve a művészeti praxisok támogatása jobbára magánfeladat. Főként egyéni, illetve alapítványi adományok vannak tehát, valamint céges támogatások, beilleszkedve a társadalmi felelősségvállalás általános és elterjedt formáiba, meg persze az adózás rendszerébe, hiszen az ilyenfajta mecenatúra adókedvezményt jelent. Ezen felül az egyes tagállamok, valamint városok folytatnak különféle támogatási gyakorlatokat.

Az NEA-t a Kongresszus alapította 1965-ben, és az intézmény léte éppen azért lényeges, mert mindig vannak és lesznek olyan területek a kultúrán belül, amelyek láthatatlanok maradnak, vagy kevésbé vonzók a magántámogatók számára, miközben társadalmi szempontból fontosak.

Az NEA támogat például börtönökben folyó kulturális tevékenységeket, projekteket, de kistelepülési programokat is, olyan embereket segítve közvetlenül, akik fizikai akadályok miatt, vagy anyagi, egészségi helyzetüknél fogva nem jutnak el a nagyobb kulturális intézményekbe. De az NEA direkt módon is támogatja művészeti projektek, események, programsorozatok megvalósítását, művek létrehozását is, sőt intézményeknek is juttat pénzt. Van például fordítástámogatási programja. Támogat nonprofit szervezeteket a legszélesebb tevékenységi skálán: a kultúra itt az egészségügyhöz, a közösségfejlesztéshez és az oktatáshoz is kapcsolódik.

Részben az NEA finanszírozza az NPR-t (National Public Radio) is, az USA közszolgálati rádiócsatornáját, és az NEA segített a covidjárvány idején a színházi szervezetek túlélésében is.

Mindezt az USA költségvetéséhez képest mákszemnyi összegből. A szervezet évente mintegy kétezer ösztöndíjat oszt ki, 2023-ban 207 millió dollár volt a saját közvetlen büdzséje –körülbelül annyi, mint testvérszervezete, a NEH-é (National Endowment for the Humanities) – 2025-ben viszont már jóval kisebb ez az összeg. A támogatások többsége kis- és közepes nagyságrendű projektekhez megy, és 10 ezer dollárnál alacsonyabb, illetve 10 és 30 ezer dollár közötti összeg; mindössze 30 százalék körüli támogatás az, ami meghaladja 30 ezer dollárt.

Ebbe a rendszerbe nyúlt bele Trump, ezt próbálja az általa népszerűsített politikai mozgalom, a MAGA (Make America Great Again) ízlése szerint átideologizálni, amikor kigyomlálná a „genderideológiát” a kulturális tevékenységekből. A mostani pert elindító társulatok között vannak olyanok, amelyek kifejezetten queer tematikával foglalkoznak, a Theatre Offensive és a National Queer Theatre. Ez utóbbi vezetője a New York Times-nak azt mondta, hogy „elég vicces pont tőlünk kérni, hogy ikszeljük be azt, hogy nem promotáljuk a genderideológiát. Ennek semmi értelme. Ezen felül nem világos, hogy miként szolgálná ez a közt, meg egyáltalán, ez szimplán diszkrimináció”.

Érdemes megjegyezni, hogy „genderideológia” nem is létezik. A gender szó társadalmi nemet jelent, az erre alapuló szociológiai kutatási irány a gender studies. Ez azonban semmiképpen sem ideológia: a genderideológia mint szókapcsolat eleve a megbélyegző hatalmi retorika eszköze.

Messze nincsenek egyedül az ügyben az említett társulatok, a Theater Communications Group, egy 650 tagszínházat és szervezetet tömörítő országos szerveződés szintén a felperesek között van. Négy vezető amerikai színház, a New York-i Public Theater, a New York Theater Workshop, a connecticuti Long Wharf Theater és az oregoni Portland Center Stage közös nyilatkozatban jelentette ki, hogy nem ért egyet a NEA új irányelveivel, és azok visszavonását követeli. Az NEA-nak küldött levelében ugyanezt követelte 463 író, drámaíró, táncos, színész és képzőművész, köztük olyanok is, akiket ért már hasonló diszkrimináció idősebb George Bush elnöksége alatt, 1990-ben, amikor több, már odaítélt támogatást vontak vissza, mert – a ‘90-es évek elején fellángoló culture war jegyében – „perverznek és pornográfnak” minősítették munkáikat. Ők többnyire olyan republikánusok voltak, akik nem is látták a kifogásolt műveket. Akkor a művészek egy jogi procedúra végén megkapták a megítélt támogatásokat, a megbélyegzés viszont ahhoz elég volt, hogy zaklatások, halálos fenyegetések érjék őket. Egyikük, Holly Hughes performanszművész a mostani helyzetet így kommentálta: „Ezek a pénzügyi korlátozó eszközök elég jól jelzik, hogy jelenleg kiket tekintenek sima pofozógépnek az amerikai kultúrában”.

2017-ben egyszer már nekiment Trump az NEA-nak. Az akkori adminisztráció első költségvetési tervéből teljes egészében kihagyta a szervezetet, azaz megszüntette volna egyéb más, közszolgálati szervezetekkel együtt – jobbára olyanokkal, amelyek a közművelődést segítik, és ugyanezt megpróbálta még két költségvetési évben. Végül megmaradt a NEA, de világos volt, hogy a ‘90-es évek amerikai kultúrharca újjáéledt, a republikánus kurzus bármikor lecsaphat rá.

Az ideológiai átformálás fő terepét a nemi identitással összefüggő kérdések jelentik, de más szinten is zajlik, és nem csak az LMBTQ+ emberek számítanak pofozógépnek. Hiszen az NEA-el szemben támasztott új követelmények között az is szerepel, hogy a támogatottak ne működtessenek olyan „sokszínűséget, egyenlőséget és befogadást elősegítő” programokat, amelyek „sértik az alkalmazandó szövetségi diszkriminációellenes törvényeket”. Merthogy a DEI (diversity, equity, inclusion) a trumpi érában szintén nem kívánatos fogalmak és gyakorlatok.

Az NEA februárban bejelentette, hogy a következő pénzügyi évre törli a Challenge America nevű programját, amely hátrányos helyzetű csoportok és közösségek tevékenységeit támogatja – és ezzel egyébként a szervezet alapvető küldetésének felel meg. Ehelyett elsőbbséget biztosít az olyan projekteknek, amelyek „a nemzet gazdag művészeti örökségét és kreativitását” jelenítik meg, tekintettel az amerikai függetlenség 250. évfordulójára, 2026-ban.

„Az ilyen helyzetekben azok a városok és államok, ahol erős a kultúratámogatás, mint New York, Chicago, Philadelphia vagy Kalifornia, igyekeznek pótolni a kieső forrásokat. Ez a fajta helyi forrás főleg a művészek, illetve projektek, szervezetek, sőt, bizonyos intézmények esetében még fontosabb is, mint az NEA” – mondja Adele Eisenstein kurátor, író, művészeti adminisztrátor, aki több alapítványban és nonprofit szervezetben dolgozott az évek során. Többek között az LMCC-ben is (Lower Manhattan Cultural Council), amely 1973-ban jött létre, a helyi alkotókat, közösségeket támogatja és juttatja különféle lehetőségekhez, műterem-programokkal, ösztöndíjakkal, rezidensművész-programokkal.

Eisenstein aláhúzza a város szerepét: „New Yorkban nagyon fontos forrás a NY State Council on the Arts, a NY City Department of Cultural Affairs, meg a City Council Discretionary Funding is. Persze az USA-ban változatlanul hatalmas szerepük van a magánforrásoknak, az alapítványi, vállalati szponzorációknak, mert így kedvezményes számukra az adózás, bár nem lehet kizárni, hogy ez is változni fog most az új rezsim alatt. Magánszemélyek, sőt, művészek is támogatják a művészetet, és az egyéni adományozásnak sokféle formája létezik.”

A jelenlegi általános helyzetet pedig így jellemzi: „Ebben a borzasztó és hülye új orwelli érában mindenki tart attól, hogy mi jöhet még, pedig alig két hónap telt csak el. Máris mindenkinek vigyáznia kell, hogy ne használjon olyan kifejezéseket, mint DEI, vagy LGBTQ+, vagy transz…”

Mindez a hétköznapok szintjén is megjelent. Washingtonban a város megkezdte a Fehér Ház közelében az aszfaltba írt, hatalmas Black Lives Matter utcai műalkotás eltávolítását. New Yorkban a Stonewall emlékmű esetében (amely az 1969-ben meleg tüntetők és a rendőrök között történt összecsapásoknak állít emléket) máris megpróbálják átírni a közösségi emlékezetet. Az emlékművekért felelős National Park Service az LMBTQ+ betűszóból egyszerűen törölte a T (transznemű) és a Q (queer) betűket, mert Trump rendelete után úgy látszik, már nemcsak szavak, de betűk is lehetnek kockázatosak.