Miközben az Otvorená Kultúra! (OK!, Nyílt Kultúra) nevű szlovákiai szervezet a magát baloldalinak valló nacionalista-populista politikus, Robert Fico kormányával szembeni kulturális ellenállás lehetőségeiről tartott nemzetközi konferenciát csütörtökön és pénteken Pozsonyban, egy másik szlovák városban, Lőcsén dermesztő eset történt, és a sztorit többen is elképedve tárgyalták a pozsonyi konferenciateremben. A 14 ezres kisváros múzeumában két kommandós társaságában megjelent a kulturális minisztérium embere, Lukáš Machala – akinek távozását régóta követeli az Otvorena Kultúra! –, és egyszerűen elhurcolt onnan egy reneszánsz mellszobrot, Cecilia Gonzaga portréját, amelyet az újabb kutatások Donatellónak tulajdonítanak. Az indok az volt, hogy a lőcsei Szepesi Múzeum (Spišské múzeum v Levoči) nem rendelkezik olyan biztonsági és anyagi feltételekkel, amelyek egy ilyen műkincs őrzéséhez és bemutatásához szükségesek. Se végzés, se papír, se a műtárgymozgatáshoz szükséges logisztika, se az őrzési hely kijelölése. Most, hogy kiderült, hogy a szobor Donatello alkotása, Machala úgy érezte, lépnie kell. Mi, a konferencia résztvevői ebből a történetből kezdtük megérteni, hogy mit jelent, amiről a szlovákiai kulturális és egyetemi színtér folyamatosan beszél: a Fico-kormány nemcsak ideológiailag elvakult, de életveszélyesen amatőr emberekkel töltötte fel az államigazgatást.

Sajátos tengely alakult ki Kelet-Közép Európa közepén, a Budapest-Pozsony-Varsó vonalon. Mondanunk sem kell, az illiberalizmus tengelyéről van szó, amely egyáltalán nem úgy áll, mint a cövek; kissé képlékeny, hiszen Varsó most kijelentkezett belőle, miközben Prága lassan bejelentkezhet, ha Andrej Babiš visszatér a hatalomba. Vannak különbségek az illiberális rezsimek között, de a kultúrpolitika például olyasmi, amiben szó szerinti egyezések mutatkoznak. Most éppen Szlovákiában a legdurvább a hatalmi beavatkozás, de a szélső pályán nagyot tempózik Magyarország is a cenzúratörvénnyel, pláne, ha majd be is vezetik, kilométereket verünk mindenkire a környéken.

A pozsonyi Stará tržnica, a régi vásárcsarnok rendezvényteremmé alakult, itt került sor az Otvorena Kultúra! nemzetközi konferenciájára. Ez az a szerveződés, amely az elmúlt másfél év tiltakozásait és széleskörű összefogását szervezte a Fico-kormány kultúrpolitikája ellen. Ez a kormány kritikusai szerint ideologikus, merev, nem kicsit korrupt is – de legfőképpen ostoba. Ijesztően üres és amatőr, ahogy ez az első nap előadásaiból kiderült. Szakterületenként mentek végig a megszólalók, és nem csak azt mondták el, hogy a populista-nacionalista ideológiát hogyan erőltetik az új vezetők, hanem azt is, hogy miként tették működésképtelenné a rájuk bízott intézményeket. A Szlovák Nemzeti Galéria (SNG) nem tud kiállításokat rendezni, négy vezetője volt az utóbbi időben, és csak egy akadt, amelyik három hónapnál tovább maradt. Az Audiovizuális Alap (AVF) a magyar filmalaphoz, az NFI-hez hasonló szervezet, aminek egyrészt a professzionális szakmai körülmények megteremtésében volt szerepe, másrészt a filmfinanszírozásban, fejre állt. Nem képes döntéseket hozni, működtetni az ösztöndíjrendszert – miközben persze ideológiai alapon elkaszál filmterveket. A Nemzeti Színházban (SND) káosz uralkodik, kirúgás követ kirúgást, a színházi üzemmenet akadozik, egy ponton már a bérletrendszer sem működött normálisan, közben fejlesztési pénzeket kell visszafizetni az EU-nak, mert egy épkézláb szerződést sem tud megírni a vezetés. Az örökségvédelem intézményrendszere is szétesőben van – ez volt az első pillanat a konferencián, amikor előkerült Orbán Viktor neve, hiszen nálunk az örökségvédelmi hatóságot még 2017-ben simán feloszlatták. A Szlovák Nemzeti Múzeumban (SNM) is pénzek enyésztek el, felújítások és fejlesztések fulladtak kudarcba. Megannyi Demeter Szilárd képe sejlik itt föl, akik nagy ambíciókkal esnek neki a feladatnak, aztán a nekibuzdulás tragikomédiába fullad. A NER azért többé-kevésbé képes volt menedzselni a kulturális intézményeket, már amelyiket meghagyta, illetve nem rúgott ki még mindenkit, aki értett a munkájához. Abban pedig végig profi volt, hogy a pénzeket hogyan irányítsa saját maga felé, miként építsen ki saját intézményeket, amit itt nem tett meg a rendszer.

Ha annak okait keressük, hogy miért lehetett meglepően gyorsan, a kultúra különféle szektorait átfogó ellenállást kialakítani itt, Szlovákiában, akkor ez lehet az egyik válasz. Annyira antiprofesszionális az új garnitúra, hogy vele szemben szinte mindenki odaállt, és azt mondta, hogy na, ne már. Ez egyúttal arra is rámutatott, hogy mennyire nincs a Fico-kormánynak megbízható szakértelmisége.

Feltűnő, hogy a konferencián a különböző területekről érkező szakemberek nyíltan beszéltek az intézményekben belüli állapotokról is. Részben azért, mert java részüket már kirúgták, mint például a konferencia fő szervezőjét, a Nemzeti Színház volt igazgatóját, Matej Drličkát, vagy kiléptek, de azért is, mert szakmai szolidaritás mutatkozik a különféle területeken át. Magyarországon ezzel szemben alig hallatszik ki valami az intézmények falai közül – ha pedig mégis, mint például az örökségvédelemben, akkor a hatalom azonnal és kíméletlenül csap le, és a kibeszélőknek akár a közvetlen munkatársait, rokonait is megbünteti.

Tiszteletre méltó, ahogy itt felsorolják, milyen szabályokat, szakmai sztenderdeket, sőt törvényeket sértettek meg a vezetők, milyen európai szabályozásokkal mentek szembe. A részletek tényszerű felsorolása és megbeszélése mögött az is ott húzódik, hogy a közeg még nem mondott le az intézményrendszerről. Még zajlik a visszakövetelés, a reclaim folyamata, mert még van mit visszakövetelni. Még az sem kizárt, hogy jogi szinten is változásokat tudnak elérni. Ez is jelentős különbség: tizenöt év illiberalizmus után Magyarországon a nagy, országos intézmények szintjén már nincs miről beszélni, vitatkozni sincs kivel, a követelés listának nem látszik semmiféle értelme. Illetve most már sokkal alapvetőbb dolgokról van szó: a szabad beszéd puszta lehetőségéről. Átláthatóságot és szakmai alapú döntéshozatalt nálunk 2013-ben követeltek például a Ludwig Múzeumot elfoglaló tiltakozók, vagy 2014-15-ben a kormányzati kultúrpolitika és az MMA elleni tüntetők.

Szlovákiában a tények, adatok összegyűjtésére irányuló aprómunka, a hatalom vitahelyzetbe kényszerítésére és a mozgalomszervezés eddig összekapcsolódott. Volt Magyarországon is egy ilyen fázis, a Human Platform Watchdog projektje például éveken át gyűjtötte, dokumentálta a kultúrában bekövetkező változásokat, miközben a Szabad Művészek csoport és mások demonstrációkat szerveztek, a kultúra különböző szervezeteiben pedig folytak viták egy lehetséges kulturális politika körvonalairól. Csakhogy egy idő után mindenki kifáradt. Szlovákiában az OK! hosszú hónapok óta szervezi a legkülönfélébb akciókat, tömegtüntetéseket, de a közösségi médiában jól kommunikálható kisebb, elszórt akciókat is. Hová lehet innen továbblépni? – erről is szó volt az egyik délutáni panelbeszélgetésen, és értelemszerűen felmerült az alternatív struktúrák, intézmények felépítése. A független kultúra helyeit, szervezeteit mindenesetre sikerült összefogni egy hálózatba, ez az Anténa. De itt még csak gondolkodnak a közpénzről való (kényszerű?) lemondáson, és az államon kívüli lehetőségeken. Itt még elhangzanak olyan mondatok, hogy „ez a mi adónk, jogunk van hozzá", „a kultúra közszolgáltatás”; Magyarországon ez már föl se merül, hiszen a kultúra (ha mástól nem, Békés Mártontól tudjuk), fegyver a hegemónia felépítése és védelme érdekében, az adó meg elmegy az optikai illúzió fenntartására.

A New York-i székhelyű Artistic Freedom Initiative (AFI) itt mutatta be országjelentését, amely szintén precíz leltára az elmúlt másfél év történéseinek. Az AFI magyar jelentése 2022-ben jött ki, az is hasonlóan alapos munka, de akkor nem volt efféle bemutatója Budapesten. Pedig hasznos lehetett volna, mert egyrészt a különböző szektorok találkozhattak volna, másrészt lehetett volna oldani a hazai kritikus kultúra láthatatlanságán. Itt nagyon is látható az ellenállás, és ez az egyik fő különbség.

Ha azt hinnénk, hogy Szlovákia könnyebb terep, mint a miénk, a kitűnő szociológus, Zora Bútorová megszólalása helyretette a dolgokat: a népesség igen nagy része nem hisz a tudomány legalapvetőbb tényeiben sem, „nem biztos” például abban, hogy a Föld kerek. Nem csoda hát, ha a Kreml narratíváit is elég sokan simán benyelik, például azt, hogy az ukrajnai háború oka Európa és Ukrajna, miközben úgy gondolják, hogy Szlovákiának a NATO-ban a helye. Felmerül, hogy itt is probléma, hogy ha nagyobb tömegű fiatal, fehér férfi hirtelen nem tud mit kezdeni magával, mert éppen nincs munkája, könnyen köthet ki a szélsőjobb oldalán.

Lehet, hogy őket lelkesíti az, amit Martina Šimkovičová, a putyinista influenszerből lett miniszter mondott: „a szlovák kultúra legyen szlovák és semmi más", de ez a kijelentés a kultúra számos szereplőjénél kiverte a biztosítékot. Még a folkzenészek is visszautasították, hogy a népi kultúrát a nacionalizmus alátámasztására használják fel. Arról nem szólva, hogy a szlovák kultúra fontos szereplői között kisebbségiek is vannak, mint például Németh Ilona, a kortárs képzőművész, aki nem mellesleg a nemzetközileg talán legismertebb szlovák művész. Mint a konferencia második napján, pénteken tartott panelbeszélgetésén elmondta, nem véletlen, hogy ő kezdeményezte még 2024 januárjában azt az azonnali tiltakozó nyilatkozatot, amelyet sokezren írtak alá, és ami elindította az OK!-t is. Magyarként figyelte, hogy Magyarországon mi történt és történik; rögtön tudta, merrefelé megy a Fico- kormány, és hogy nincs mire várni. Emlékeztetett, hogy akkor szüntették meg a Kunsthallét Pozsonyban, és akkor kezdték az intézményrendszer szisztematikus szétverését.

Ugyanebben a panelben Czinki Ferenc, a Szépírók Társaságának vezetője is megszólalt, és megerősítette, hogy a gyors reakció a legfontosabb – ezt tizenöt év orbánizmussal a hátunk mögött mondta. A nemzetközi folyamatokat több panel is megpróbálta megragadni. Adódott a magyar-szlovák-lengyel tengely, de bejött a képbe Ukrajna is, és amikor Ukrajnáról van szó, mindenki elnémul, mert ha dróntámadások, megszállás, konkrét halálfélelem közepette kell kultúrát csinálni, ahogy erről például Mikhaylo Glubokiy, az Izolyatsia nevű civil szervezet képviselője Donyeckből beszámolt, akkor azért a fenyegetettség szinte elgondolhatatlan szintjeiről beszélünk. Meg az EU-s pénzek egészen más szerepéről, hiszen arrafelé ténylegesen az életben maradást jelentik a támogatások.

A regionális kontextus folyton előkerült. Az Amszterdami Egyetem történésze, Lajosi Krisztina megkapta a kérdést, hogy van-e, volt-e az Orbán-korszaknak ideológiája. Azt mondja, nem tudja, van-e ilyesmi az orbánizmus esetében, hiszen maga Orbán is volt már liberális, konzervatív, polgári, populista, a felszínen baloldalinak ható megoldásokkal, és persze szuverenista is. Leginkább pragmatizmus, hatalompolitikai zsonglőrködés és némi ideológiai körítés mixéről van szó, mondta a történész, ami adaptálódik és változik, ahogy az érdekek kívánják. Intézményépítés, hatalmas pénz és nemzetközi terjeszkedés, a másik oldalon pedig passzivitás, a figyelem és a szolidaritás hiánya. Orbán apafigurát is játszott, és Lajosi arra figyelmeztetett, hogy most nem egy másik apafigurával kellene felváltani. Természetesen felmerült az új „átláthatósági” törvény is – Lajosi szerint ez már világos leszámolás a kritikus médiával és kultúrával. A kormány felismerte, hogy ez a szféra rezisztens, reziliens, és nem hajlandó befogni a száját (tegyük hozzá: az akadémiai szféra is ilyesminek látszik, a civil szervezeti színtér pláne). Orbánék pontosan azonosították mindezt, hiszen a ‘70-es- ‘80-as években ők maguk is megtapasztalhatták, hogy az akkori ellenkultúra hiába volt kicsi, elpusztíthatatlannak bizonyult, és túlélte a rezsimet.

A lengyel-cseh-magyar panelben felmerült a kérdés: hogyan kell túlélni? Látszott, hogy a cseh résztvevő, Jan Burian, a prágai Nemzeti Színház vezetője még más vizeken navigál, mert ott még nem rohasztották le teljesen a jogállamot – és Prága mint város és mint önkormányzat még áll a lábán. Krzysztof Izdebski varsói jogi és kulturális szakember arról beszélt, hogy a jóvátétel folyamata egyáltalán nem könnyű: a PiS-korszak után nagyon sokan elégedetlenek, mert az autonómiák helyreállítása lassan és akadozva megy. Mint mondhat egy magyar résztvevő? Lajosi Krisztina szerint a szabadság nem annyira állapot, mint inkább folyamat – nem lehet abbahagyni az érte való küzdelmet. A történész felhívta a figyelmet a szolidaritásra, és itt a még relatíve szabadon működő intézmények vezetőinek is címezte megjegyzését. Ne örüljenek, ha nekik még jut pénz, lehetőség, szabad levegő, inkább figyeljenek oda a kultúrának azokra a szereplőire, akiknek már rég nem jut ilyesmi.

Az egységet mindenki hangsúlyozta ezen a két napon. Ivana Laučíková szlovák animációs filmes, az OK! egyik fő figurája azzal zárta a megszólalását, hogy most nem kellene szétesni. Ezt egy olyan mozgalom tagjaként mondja, amely komoly sikereket ért el ebben az országban az egységes ellenállás megteremtésében. De úgy látszik, minden nap újra kell kezdeniük.

Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere a Szabad városok és a kultúra című panelbeszélgetés résztvevője lett volna a konferencián, Pozsony, Ljubljana és Lviv képviselőivel együtt. Péntek reggel érkezett a hír, hogy nem lesz jelen. Az elmúlt három nap fejleményeinek ismeretében nem is csoda. A pozsonyi villamos még zötyög itt, a Stará tržnica előtti utcán. Csak remélni tudjuk, hogy a 4-6 is megy még odaát.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: