Se keze, se lába, csúszik-mászik, mégsem kígyó Magyarország egyik legkülönösebb hüllője, a kuszma

A múlt hét végén kuszmát találtam Csobánkán. Ez önmagában még nem lenne nagy dolog: amióta az eszemet tudom, össze szoktam futni a kertben lábatlankodó lábatlangyíkokkal, néha erdei siklókkal is, de ez volt az első eset, hogy a kuszma, amivel találkoztam, élénk színű, kék pettyeket viselt. Rögtön elfogott az izgalom: egyes népmesék szerint a kuszma olykor koronát hord, és teljesíti az ember kívánságait, más babonák szerint láthatatlanná tud tenni (erre nem vágytam különösebben), megint mások szerint pedig egy szempillantás alatt képes megölni az embert – igaz, nem a harapásával, hanem azzal, hogy megszúrja a farkával (erre sem vágytam különösebben). És ha még mindez nem is igaz, ott volt még az a lehetőség is, hogy fűnyírás közben új fajt találtam, ami szintén nem hangzik rosszul, igaz, sehol nincs egy tetszőleges kívánság teljesítéséhez képest.

Gyík, de lábatlan

Ha varázslatos tulajdonságai nincsenek is, a kuszmák (hivatalosan lábatlangyíkfélék, Anguidae) igen különös élőlények: bár kígyóra hasonlítanak, valójában gyíkok, csak ahogy a nevük is mutatja, a lábuk visszafejlődött. Mark Wilkinson herpetológus szerint ezek az állatoknak az aljnövényzetben és a búvóhelyeiken csak útban lett volna a láb, és valószínűleg a kuszma simasága is arra vezethető vissza, hogy könnyebben tudjon mozogni – akár visszafelé is – a szűk járatokban, amelyeket nem saját magának ás, de előszeretettel használ.

Alaposabb vizsgálat után látszik is rajtuk, hogy nem kígyók: a farkuk nem hegyes, hanem lekerekített; fejük hamisítatlan gyíkfej, testük pedig zömökebb, mint a legtöbb itthon megtalálható kígyóé. És ha ez még nem lenne elég, még pislognak is (a kígyóknak a gyíkokkal ellentétben nincs szemhéjuk), a nyelvük pedig nem olyan látványosan villás, mint a kígyóké. A mozgásuk is más: jóval lassabbak, mint mondjuk a siklók, bár nem annyira, mint amennyire az angol nevük (slow-worm) sugallná, ami az iskolapéldája a rossz állatelnevezésnek, mert hát ugye szerencsétlen kuszma nem is igazán lassú, féregnek meg végképp nem féreg.

A pótolhatatlan farok

És még van más is a tarsolyában: ha fenyegetve érzi magát, ürülékkel keni össze a támadóját, ha pedig ez sem válik be, a többi gyíkhoz hasonlóan képes ledobni a farkát, hogy ezzel terelje el a ragadozók figyelmét, míg elmenekül. Érdekes módon erre a mutatványra a gyíkok többségétől eltérően csak egyszer képes: a levetett helyére a kuszmák esetében is új farok nő, ez azonban rövidebb, mint az eredeti, ami a lábatlangyík teljes, 40-50 centiméteres testhosszának a felét-kétharmadát is kiteheti, az állat pedig másodjára nem tud megszabadulni tőle. A farok és a gyík kapcsolódási pontjára úgy lehetne fényt deríteni, ha az ember megkeresi az állat kloákáját, ez azonban az elsőként ismertetett védekezési módszer ismeretében nem tűnik túl jó ötletnek, a másodikéban pedig nem tűnik túl humánusnak.

Nem egy kuszma van, hanem legalább négy

No de térjünk vissza a kertben talált állathoz: miután megállapítottam, hogy ez bizony kuszma, de nem olyan, mint amilyet megszoktam, utánanéztem, hogy mifélék léteznek. Az MME szerint legalább négy kuszmafajról beszélhetünk Európában, de könnyen lehet, hogy ötről: ide tartozik a közönséges lábatlangyík (Anguis fragilis), a kékpettyes (A. colchica), a görög (A. gracea) és a pelopponészoszi (A. cephallonica), de felmerült, hogy az Appennini-félsziget lábatlangyíkjait is faji rangra kellene emelni.

Miután az általam talált, egészen termetes kuszma kék pettyeket viselt a hátán, felmerült bennem a gyanú, hogy ha nem is új fajt találtam, de ritkaságra bukkanhattam, az MME térképe szerint ugyanis a kékpettyes lábatlangyík nemigen fordul elő Csobánkán, ahol találkoztam vele.

Kékpettyes vagy kék pettyes

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy nemcsak a kékpettyesnek vannak kék pettyei: a kuszma színe a korától (a lábatlangyíkok vadon 25-30 évig is elélhetnek, a Koppenhágai Állatkertben pedig állítólag egy példány az 54 éves kort is megérte) és a nemétől függően is változik. Lehet bronzos, acélos és kékes színű is, így nem véletlen, hogy nemzetenként különböző neveken ismerik.

A közönséges lábatlangyík (A. fragilis) hímjein is lehetnek kék pettyek, a nőstényeken nem, de a kékpettyeseknél (A. colchica) még ez is előfordulhat, igaz, ritkán. A két faj között nem egyszerű különbséget tenni, de nem is lehetetlen: az MME szerint van néhány megkülönböztethető alaktani bélyeg, amely segíthet a két faj elkülönítésében. Ilyen például az, hogy a kékpettyes hallónyílása jól látható, a hétköznapié nem, illetve az orrnyeregpajzs és a homlokpajzs a kékpettyeseknél összeér, míg a közönségesnél nem. Az már csak hab a tortán, hogy „a kékpettyes lábatlangyík testének középtáján 26-30 hátpikkelysor található”, míg a közönségesnél csak 24-26.

Az igazság pillanata

Nem ez az első kuszmarodeóm, de a büdös életben nem nézegettem a gyíkok fülét, a hátpikkelysorukat meg még kevésbé, az orrnyeregpajzsra pedig még csak nem is gondoltam, mielőtt találkoztam volna ezzel a jószággal, a találkozás óta eltelt napokban viszont többször is elővettem a róla készült fotókat, hátha igazságot tudok tenni az ügyben. Végül rájöttem, hogy ehhez egyedül kevés vagyok, így megkerestem Wenner Bálintot, az ELTE mesterszakos biológushallgatóját, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársát, hogy segítsen a gyík azonosításában.

Segített is: a fényképes bizonyíték és a megtalálási hely alapján úgy tűnik, hogy nem kékpettyes, hanem közönséges lábatlangyíkról van szó, igaz, feltűnően élénk kék mintázattal, amiből Wenner szerint annyit lehet csak magabiztosan leszűrni, hogy hím példányról van szó. A hímtől nem messze találtam egy nőstényt is, de azon kék pettyeknek nyoma sem volt, és jóval gyorsabban távozott is a bokorba, mint a másik, így róla fényképet sem tudtam készíteni.

Mint írta, „a nálunk élő két lábatlangyíkfaj elkülönítését elsősorban elterjedés alapján szoktuk végezni, az ökölszabály az, hogy a Dunától nyugatra közönséges lábatlangyík, a Dunától keletre kékpettyes lábatlangyík él. A helyzet azonban bonyolódik a Dunazug-hegységben, mivel a Pilis és a Visegrádi-hegység, valamint a Börzsöny is hibridzóna, itt találkozik a két faj, és itt keverednek is, a Pilisben talán inkább a közönséges dominál, de ettől még kevert állomány”.

Ritka, és még kék is

Na de akkor mit találtam én szombat délután az aranyesőbokor alatt? Wenner szerint nagy valószínűséggel közönséges lábatlangyíkot, olyat, amilyet Csobánkán és környékén már ő is gyakran megfigyelt, és a pikkelyállás alapján az A. fragilishez sorolt. A gyík fejéről készült közelebbi kép alapján viszont már finomította az álláspontját, eszerint „ez egy hibridzónás, de inkább közönségesre hajazó egyed”, de ez a hím „tényleg egy ritka kék példány, nem mindennapi”.

A kuszma egyébként különleges státuszt foglal el a magyar hüllők között: miközben a székely pásztorok minden kígyófélét agyonütöttek a biztonság kedvéért, a kuszmát megkímélték, és mint a népi neve is mutatja (törékeny gyík, lábatlan gyík, ami a genusz miatt lábatlangyíkként írandó), közismert volt róla, hogy nem kígyóféle, nem is pusztították. Jól is tették: a kuszma a kert nagy barátja, és mivel lassú, leginkább meztelencsigákkal és földigilisztával táplálkozik. Ez viszont gondot is okoz neki – a Cardiffi Egyetem hatéves kuszmakutató projektjében épp azért titkolták, hogy hol laknak a gyíkok, mert Angliában már lopják is őket, hogy megvédjék a kiskerteket a csigáktól. Érdekes, hogy ez az egyetlen nagyjából kígyóhoz hasonlító élőlény, ami Írországban is jelen van, igaz, nem őshonos, és valószínűleg ugyanúgy a csigák elleni védekezés miatt hurcolták be, mint amire a walesiek hivatkoznak. Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 25 ezer forint. Miután ritka kék példányról van szó, akivel ráadásul össze is barátkoztam, amennyire lehetett, személy szerint sokkal többre taksálnám, de hát nem egyedekre kell törvényt hozni, fűnyírás közben viszont különösen odafigyelek majd.