Az esztergomi Bakócz-kápolna, Magyarország első reneszánsz egyházi épülete számtalan graffitit rejt magában, és ez kivételesen nem a modern vandálok műve, hanem több száz éve halott katonáké és egyházi tisztségviselőké, egészen mostanáig mégsem fordítottak rá különösebb figyelmet – a kápolnával foglalkozó művészettörténeti és építészeti szakmunkák ugyan megemlítik őket, de csak egyfajta érdekességként, esetleg megjegyzik, hogy érdemes lenne komolyabban is foglalkozni velük, de ennyi.

Ezt a hiányt pótolta Aguera Zoltán esztergomi helytörténész, az Ismeretlen Esztergom című könyv szerzője, aki a kápolna falain 1144 bevésést számolt össze a 16. századtól a 21. századig. Ezek java része történelmi emlék, és a Aguera néhányuknak még a gazdáját is megtalálta. De miért pont a kalandos sorsú Bakócz-kápolnát tüntették ki a figyelmükkel a rongálók, és kik hagytak így nyomot maguk után?

Luxuskápolna

A kápolnát Bakócz Tamás Maria Annunciata (Gyümölcsoltó Boldogasszony) tiszteletére – és a saját végső nyughelyeként – emeltette; az alapkövét, amelybe Bakócz a nevét is bevésette, 1506-ban rakták le, és egy évvel később Balogh Jolán művészettörténész nagy kápolna-monográfiája szerint az épület félig-meddig már el is készült. Ezzel a nagy mű persze még nem volt kész, hiszen a bíboros-érsek-államférfi mindenből a legjobbat kívánta: nemcsak Magyarország első reneszánsz kápolnáját akarta felépíttetni, hanem egy olyan épületet, ami Itáliában is megállná a helyét.

Itáliai kőfaragómestereket hozatott, és nem kímélte a költségeket sem a munkadíjra, sem az anyagra, ráadásul ha már a saját nyughelyének szánta, rá is vésette a nevét az alapkő mellett a párkány frízére is, Balogh szerint pedig a fehér márványból készült oltár egyik pilaszterén található szobron is ő látható. Nem csoda, hogy az építkezés elhúzódott, Bakócz egy 1519-es levelében arra panaszkodott, hogy a Firenzéből megrendelt fülkeszobrok még nem érkeztek meg Esztergomba. Ugyanebben az évben szélütést kapott, visszavonult a közügyektől, 1521-ben kelt végrendeletében pedig úgy rendelkezett, hogy korábbi szándékának megfelelően a kápolna földjébe temessék, utána pedig a kápolnára hagyott hatalmas vagyonából az örök időkig gondoskodjanak róla, rendszeresen misézés mellett. Bakócz így a kápolnára, mint önálló jogi személyre hagyta többek között Csábrág várát, egy Szinyér megyei várbirtokot, valamint egy budai, egy pesti és egy Duna partján álló kőházat, nem is beszélve a több kilónyi, aranyból és ezüstből készült kegytárgyról, amelyekkel a kápolnát felszerelte.

Kápolnából mecset

Az ingóságokat Bakócz 1521-ben bekövetkezett halála után rövidesen háborús célokra fordították, nem az idők végezetéig tartandó misékre, a várat és benne a kápolnát pedig a törökök 1543-ban elfoglalták, az oltár szobrait megcsonkították, majd az épületet mecsetté alakították.

Az átépítést II. Szolimán a kor egyik legelismertebb török-oszmán építészére, Mimár Szinán agára bízta. A kápolnában ekkor nagy valószínűséggel még nem voltak graffitik, legalábbis olyanok nem, amelyeken dátum is szerepelne. Az átépítés a korabeli török utazók szerint csodálatosan sikerült, olyannyira, hogy amikor a nyugati hadak 1595-ben visszafoglalták Esztergomot, Balogh szerint Szinán művét nem bántották – legalábbis nem rombolták le, de Aguera szerint ekkor, sőt, valamivel ezelőtt bukkantak fel az első dátummal ellátott graffitik. Ezek közül a legkorábbi az 1565-ös dátumot viseli, vagyis a török uralom alatt készült. Ez jelentheti azt is, hogy a török uralom alatt is bemehettek európai zarándokok a kápolnába (Timon Sámuel történetíró 1715-ben azt írta, hogy búcsújáráskor ez megengedett volt), de, ahogy Aguera is írja egy még megjelenés előtt álló tanulmányában, a korban rendkívül alacsony volt az írástudók száma, így nem zárhatók ki a nevek és dátumok tévesztései sem.

Hic fuit

A visszafoglalás után viszont már megszaporodtak a graffitik: a legnagyobb részük 1595-ben született, ekkor sikerült a nyugat-európai hadaknak tíz évre visszafoglalniuk a várost. Ahogy Aguera a Qubitnek elmondta, a nyomhagyási kényszernek (már a kényszeren kívül) több oka is lehetett: a vár visszahódításán sok külföldi katona is fáradozott, akik így messziről jőve tudatni akarták a következő nemzedékekkel, hogy itt is jártak, de a vár sikeres visszafoglalása miatt érzett öröm is indokolhatta, hogy emléket állítsanak ennek a nagy napnak.

Hic fuit XY, itt volt XY, írták – nem túl meglepő módon leginkább az írástudók hagytak nyomot maguk után, bár Aguera a gyűjtés során 70 rajzot is talált, köztük egy kakasét is, más rajzok pedig címerrészleteket, kabalisztikus ábrákat vagy szíveket ábrázoltak a monogram körül – elképzelhető, hogy ezek a fogadalmi ábrázolások, ex voto-k szerepét töltötték be egy-egy sikeres gyógyulás után. Érdekes, hogy bár az emberek az ókori Egyiptomtól a huszonegyedik századi kocsmai mosdókig mindenhova szerettek péniszeket rajzolni, de ez itt kimaradt a szórásból: Aguera szerint alkart és fejet ábrázoló rajzokat ugyan talált a kápolnában, de egyéb testrészeket nem. Az embereket általában vértben ábrázolták a bevéséseken, és volt, aki az összes titulusát és a pontos dátumot is megadta. Ez lehetővé tette, hogy a helytörténész néhány esetben rekonstruálja, hogy pontosan ki és mikor hagyta ott a keze nyomát a Bakócz-kápolnán, honnan érkezett, és mi volt a további sorsa.

Papok és katonák

A helytörténész egyelőre még nem publikált tanulmányából több ilyen sors is kirajzolódik: a Bakócz-kápolna sekrestyéjében található lavabo-fülkén Posgay János (Iohannes Posgay) bevésése látható. Posgay, ahogy a feliratból is kitűnik, plébánosi és kanonoki tisztséget viselt, és 1599 április elsején döntött úgy, hogy emléket állít magának. Az esztergomi kanonokról fennmaradt, hogy első szentmiséjét 1594 áprilisában celebrálta, Esztergomban 1599-ben kapott plébánosi rangot. Szintén maradandó emléket állított magának Nyilasy Péter – olvasható Aguera tanulmányában –, aki Petrus Nyilasy néven, a címét (kanonok) is feltüntette a bevésés pontos dátumával (1603. augusztus 23.) együtt. Nyilasy már jóval szerényebb volt, mint Posgay, ezt az összes információt néhány centiméterre sűrítette össze, ami Aguera szerint jól mutatja azt is, hogy milyen kihívásokkal járt a bevésések két éven tartó kutatása. Az azonosítható egyházi személyiségek közé tartozik Georgius Zerdahely, vagyis Szerdahelyi György is, róla csak annyit lehet tudni, hogy 1647-ben szentelték pappá.

A vörösmárvány falakon a papok mellett katonák is nyomot hagytak: így tett Egry Mihók (Mihály) is, aki hajdúkapitányként 1599-ben járt a kápolnában. A kápolna jelenlegi bejárata mellett Abaffy Miklós (Nicholaus Abaffy) hagyta ott a keze nyomát, akit később a tokaji vár kapitányává tettek meg. A korábban említett külföldi katonák közül Aguerának Hans Stempert sikerült azonosítania, aki II. Fülöp spanyol király hadseregében szolgált, egy bizonyos Mathias Arnolt pedig Hamburgból, a szászországi gyalogos hadtest katonájaként fordult meg Esztergomban 1685-ben.

Az üveges és Mátyás király

Eddig viszont el is kellett jutni valahogy: a törökök 1605-ben visszafoglalták a várat, amit aztán csak 1683-ban sikerült visszahódítani újra – ez Aguera szerint egybeesik a második nagy graffiti-hullámmal. A török időszak alatt a már említett latin betűs bevésés mellett a törökök is készítettek egy-két bekarcolást arab betűkkel, de ez nem volt igazán jellemző, ahogyan a helytörténész szerint az sem, hogy a későbbiekben összekarcolják a falakat: ha valaki a Bakócz-kápolnában szándékos, emberi kézzel készült bevésést lát, az nagy eséllyel a 16-18. században készült.

Persze azért akadnak kivételek: Aguera egy olyan bevésést is feljegyzett, amelyet valaki az 1940-es évek alatt hagyott az utókorra, méghozzá az a kápolna ablaka alatt: az illető azt is tudatta benne, hogy üveges és „újjáépítő” volt – nem csoda, hogy pont az ablak mellett hagyta ott a nyomát. És ezek csak a létező bevésések: miután nem sokan kutatták a Bakócz-kápolna graffitijeit, Aguera szerint a bazilika teremőrei között (ő maga diákmunkásként szintén teremőr volt) különféle legendák terjedtek arról, hogy még maga Mátyás király is odavéste a nevét valahova a vörösmárványba, ami már csak azért is szép teljesítmény lenne, mert mire a kápolna megépült, Mátyás már meghalt. Szintén sokat emlegettek egy bizonyos kakast, amiről sokan hallottak, de kevesen látták, ez valóban a Bakócz-kápolnában található.

Esztergom ágyúzása, a háborúk, az eredeti gótikus székesegyház pusztulása és a török kor utáni pusztítás, amiből a keresztény hadak is komolyan kivették a részüket, alaposan megtépázták a várost, és nem túl meglepő módon a Bakócz-kápolnát is. A városban Aguera könyve szerint már a 18. század végén felmerült egy új székesegyház építésének ötlete, erre azonban 1822-ig nem került sor, a beruházást pedig akkor is komoly (esztétikai, politikai és pénzügyi) viták akadályozták. És a Bakócz-kápolna is: az egymást gyorsan váltó tervekbe nem fért bele a kápolna ott, ahol volt, elbontani viszont nem akarták. Mit lehet ilyenkor tenni? Egyszerű: arrébb kell rakni a kápolnát.

Az, ahogyan ezt végrehajtották, valódi csoda volt, bár ahogy Aguera megjegyezte, ennél már csak az lett volna a nagyobb csoda, ha békén hagyják. A kápolnát 1823-ban bontották el Packh János felügyelete alatt, akinek az utasításai szerint 1600 darabra szétvágták, majd az eredeti helyétől kissé eltérő tájolással és elhelyezkedéssel építették újjá. A bontás során minden egyes darabot megjelöltek, leltárba vettek, majd ennek megfelelően illesztettek egymáshoz, ezek a jelzések Aguera kutatásai szerint még mindig megtalálhatók a kápolnában, például „a vakajtó és az északi oldalfal közötti falszakaszon, illetve a stallumok háttámláján”. Azt, hogy valóban a Packh-féle jelekről van szó, bizonyítja, hogy a stallumokat az S kezdőbetűvel jelölték, a 12., 13., 14. és 15. elem pedig egymás mellett található. Packh élete egyébként, ahogyan arról Aguera írt tavaly megjelent könyvében, tragikus véget ért, bár nem emiatt: 1839-ben rablógyilkosság áldozata lett, valószínűleg baltával hasították szét a fejét.

Az egykor a gótikus Szent Adalbert-katedrálishoz csatlakozó Bakócz-kápolna tehát új helyet kapott: most már a Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyházhoz csatlakozik, kívülről nem is látszik, hogy egy régebbi korhoz tartozik. Bent, a kápolnában már szembetűnő a különbség, még annak ellenére is, hogy a beltérben kisebb átalakításokat eszközöltek: a retabló magasabbra került, a stallumok előtti mellvéd is minden bizonnyal utólag került be. És még szembetűnőbb, ha az ember elkezdi bogarászni a látszólag tükörsima márványlapokat, amelyeken legalább 1144 bevésés rejtőzik – csak épp Mátyás királyé nem.