Bedigitalizálhatatlanságoskodásaitokért
Az arcához emelte a maszkot, az ismerős mentolos-vaníliás nyugtató illat olyan volt, mint máskor mindig, ahogy átnézett rajta, a szoba valósága mozaikosra töredezett, de persze így is látszott a pusztulás.
Az arcához emelte a maszkot, az ismerős mentolos-vaníliás nyugtató illat olyan volt, mint máskor mindig, ahogy átnézett rajta, a szoba valósága mozaikosra töredezett, de persze így is látszott a pusztulás.
Ezen a bolygón nem célszerű igazat mondani. Ha bármi olyasmit mondunk, ami igaz, azt fogjuk érezni, hogy áramot vezettek a gerincünkbe.
Nem mi vagyunk az egyetlen Budai Károlyok a kisbolygón. Eddig ötvenhárman vagyunk itt. És nem az enyém a leghülyébb halál.
Hozhatnak bármilyen törvényt, én igenis láttam a szuperlánctalp alatt szétzúzódni a karomat, és hiába minden tiltás vagy terápia, nem fogom tudni soha elfelejteni, se a karomat, se az elvesztett háborút.
Aki csak megengedheti magának, időutazó replikákat bérel a fontos eseményére.
Azt kérdezi, akkor is szeretni fogom-e, hogyha Csillagember leszek. Mondom, hogy hát persze, hogyne szeretném, de apám öreg arcára gondolok, arra, hogy meg kell majd öljem.
Kérjük meg szeretteinket, hogy a követező egy órában a műtétre való tekintettel legyenek síri csendben. Mosakodjunk be, földeljük magunkat. Kezdjünk neki.
A sírjaikból harsonaszóra kikelő holtak között van egy álmos-arcú kislány, innen lentről szabad szemmel alig látni, de négyszeres belenagyításnál szinte kiragyog a freskóból, álmos arcán meglepett öröm, öklével dörzsöli a szemét és ásít hozzá.
Ötven-hatvan év múlva már egy gyönyörű szép golfpálya lesz csak itt, és senki nem is fog emlékezni se a gáztengerre, se a balesetre, se a régi városra, se egyáltalán semmire.
Sáromberki a dossziét nézte, még soha nem látott igazi papírt. – Megfoghatom? – kérdezte. – A maga ítélete – mondta a kedvesebbik –, azt csinál vele, amit akar.
A Medúzák egy, egy és örök, és éppen ez a nehézség, mert ez a saját hite szerint öröktől létező egyetlen és óriási elme nem képes felfogni vagy elhinni, hogy létezhet olyan faj, amelynek egyedei különálló entitások, és nem tudja sem azt, hogy mi a halál, sem azt, hogy mi a felejtés.
Ahogy a fogkrémet nyomom a kefémre, bizsergést érzek a garatomban, valami nincs rendben, jobban odafigyelek, valóban, egy negyed grammal több került a kefére a javasolt mennyiségnél.
A robotleányok ásás közben sírnak és könyörögnek, hogy ne temessük be őket a föld alá.
A faliórát nézem, tíz perc van kilencig. Pontosak lesznek, nem kopognak, berúgják az ajtót, gyorsan, hatékonyan, sok helyre kell még ma este menniük.
Ami most jön, attól meg fogsz ijedni.
Veszély, veszély, veszély, suttogja egy hang a fülébe, behatoló a delta hármas szektorban, kontamináció esélye kilencvennégy százalék.
Mindenre van megoldás, csak akarni kell – Solymosi egyre csak ezt a mondatot hajtogatta magában, amíg az önvezető vitte őt és alvó lányát az ismeretlen cél felé.
A feleségem szeretője az ablakom előtt áll, a kertemet nézi, a rózsáimat. Még nem tudja, hogy valószínűleg most látja utoljára a kertemet, a rózsáimat, a feleségemet.
Bercsényi hiába tudta pontosan, hogy Dingó hét éve meghalt leukémiában, mégsem utasította el a hívást.
Most nem nagyon van idő megadni a módját az ennek a mittudomén hányas típusú intergalaktikus találkozásnak, mert nagyjából három perc múlva vége lesz a reklámszünetnek, és folytatódik a meccs.
Azon akarnak lamentálni, hogy harminchárom vagyok, és nincs stabil nőm, pláne olyan, amelyik le akarna nekem babázni, ki fogok futni a korhatárból, akkor meg mi lesz, életem végéig fizethetem a büntetőadót, pláne, hogy a kötelező termékenységim már tizennégy évesen pozitív lett.
Homlokát az ablak boroszilikát üvegének támasztva bámulta a sötétséget, abba az irányba, ahol valahol messze-messze a Földnek kellett volna lennie.
Aki nem emelt fel fél kézzel egy tehervonatot, az el se tudja képzelni, milyen könnyfakasztóan jó érzés az irdatlan, féktelen erő.
A lámpa ebben a pillanatban zöldre váltott, a furgon csikorgó kerekekkel lassított, félig keresztbe fordult az üres úton, és milliméterekkel a zebra előtt állt csak meg.
Nem tudom, a bajtársai hány évesek, de biztos mind öregebbek az én Petikémnél. Szegénynek az arca csupa ránc, sokkal, de sokkal öregebbnek látszik az igazi koránál.
Egy pillanat lesz csak, a szíve ritmusa vadabb lesz az én szívem ritmusánál, fogaim a húsába vájnak, eret roppantanak, a roppant szív azután egyenesen a torkomba pumpálja a vért.
Megígérte anyámnak, hogy nem fog inni, de aztán az állomáson elcserélte az agancsnyeles vadászkését két liter szilvapálinkára.
A halottakat nem szabad etetni, mert attól csak még éhesebbek lesznek.
A szeretőm most azt hiszi, megúszhatja, hogy elmenekülhet, rohan a lift felé, minden gondolata, hogy el innen, el ebből a szállodából, el ettől a nőtől.
Ez most fájni fog.
Jó reggelt, jó egészséget, ébreszt a kontaktlencsém, szépen világítani kezd, pont olyan ütemben, mintha a szemembe sütne a ragyogó tavaszi nap. Tudósaink kiszámolták, hogy ettől még kevés alvással is mosolyogva ébred a dolgozó.
A fekete cserép- és téglahalmok közül egy kutya mászott elő, a férfira emelte a fejét, a levegőbe szimatolt, aztán tett néhány lassú lépést a sínek irányába.
Anya egy ruhacsipeszt vesz elő, becsipeszeli az orrom, azt mondja, ez a biztonság kedvéért kell, hogy csak a csövön vegyem a levegőt. Kérdezi, hogy ugye nem fáj?
Ha meglátják, hogy rájuk mersz nézni, akkor összecsukják a szárnyukat, és rád zuhannak, lecsapnak és a válladba mélyesztik a karmuk, és elvisznek, fel az égbe.
Hulla vagy. Meg se tudsz moccanni. Azt hiszed, álmodod az egészet.
Vicceket is csak végső esetben mondjunk nekik, ha a hegyek nevetni kezdenek, az felér egy földrengéssel.
Nekem tíz napja volt utoljára rohamom. Szerencsére nem emlékszem már egészen, hogy mire fókuszáltam, annyi maradt meg, hogy valami üstökös röppályájával voltam elfoglalva.
– Felfoszlott a férc, kilóg majdnem a fél szárnya – mondta az italboltos nő. A vevő bólintott, körülnézett a kisboltban, aztán levett a pénztár melletti állványról egy doboz sebtapaszt, a pultra tette. – Ezt is kérem még akkor.
Veronyicska, az alosztályvezető titkárnője annyira élethűen menekült, hogy még a műanyag karácsonyfát is sikerült felborítania, beakadt a vörös magassarkújába a karácsonyfa talpa.
Ivett kibontja a köntös övét, tesz egy csilingelő, kígyószerű mozdulatot, az anyag elkezd lecsúszni a válláról.
A halálos baleset vagy katasztrófa nem lesz több, mint egy gyorsan halványuló rossz gondolatemlék, afféle fantázia, mint amikor egy pillanatra elképzeljük, hogy milyen érzés volna, ha elütne a busz.
Lassan, a szárnyait komótosan maga mögé igazítva leül mellé a padra, hátradől, kérdés nélkül kézbe fogja a papírpoharat, az arcához emeli, szimatolgatja kicsit, és mesélni kezd a munkáról.
Az időutazók mindig hirtelen bukkantak fel a legváratlanabb helyeken, pár pillanatig bámészkodtak, aztán ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Még lekamerázni vagy lefényképezni is ritkán lehetett csak egyiket-másikat. Mindenki utálta őket, mert általában nem hoztak szerencsét.