Hogy néz ki egy állami iskola Ugandában? „A 30 gyerekre kialakított tantermekbe bezsúfolnak 50 gyereknek való padot, és ebbe beülnek 120-an” – mondja Mekis Péter. A logikára szakosodott filozófus 18 évig tanított az ELTE Logika Tanszékén, majd mindenféle kerülő utakon kötött ki Ugandában. Ma saját fejlesztésű tananyag alapján tart délutáni robotikai és programozó foglalkozásokat hátrányos helyzetű gyerekeknek a világ egyik legszegényebb és, ahogy ő fogalmaz, legkorruptabb országában.

„Az ELTE-s munkámnak az ugandai tanodák szempontjából legrelevánsabb része, hogy már itthon is én voltam az, aki a bölcsészekkel meg tudtam szerettetni a matematikát. Az volt a szuperképességem, hogy én voltam az az oktató, aki azokat a fiatalokat is el tudta érni, akik reménytelenek voltak, és képes voltam motiválttá tenni teljesen motiválatlan fiatalokat – mondja Mekis, aki 2015 táján kezdett az egyetemi oktatói munkája mellett más lehetőségek után nézni. – Egyre több minden volt, ami azt dübörögte a fülembe, hogy részt kell vennem a világ jobbításában. 10-12 éves cigány gyerekeknek kezdtem el még itthon programozást tanítani, és hirtelen kiderült, hogy ebben jó vagyok. A covid alatt Máltára mentem azzal a homályos elképzeléssel, hogy menekült gyerekeket szeretnék ugyanerre tanítani, és végül egy ott megismert alapítvány segítségével jutottam el később Ugandába”.

Amikor kitört az ukrajnai háború, Mekis újra elkezdett Magyarországon is dolgozni: kárpátaljai roma gyerekeket tanított, akik kiestek a magyar ellátórendszerből, és iskola nélkül maradtak. Ekkor építette ki kollégáival közösen Magyarországon, Szlovákiában és Ukrajnában az Afterschool Geekery, magyarul Kocka Tanoda programját. A modell lényege, hogy helyi közösségekből választanak és képeznek ki mentorokat, Mekis pedig már nem közvetlenül a gyerekeket tanítja, hanem a mentorok munkáját segíti. „Ez fenntarthatósági és oktatástechnikai szempontból is hihetetlenül fontos, nem beszélve arról, hogyha tudunk szerezni a tanodákra finanszírozást, akkor a helyi mentorok, sőt a közösségek is bevételhez jutnak”.

Az eredeti terv fél év volt, a vége két tanoda lett

Mekisnek régi álma volt, hogy Afrikában tanítson, de el sem tudta képzelni, hogy hogy lesz ebből valóság. Végül a még Máltán megismert alapítvány szerezte azt az ugandai partnerszervezetet, ahol először mentorképzést tarthatott, de hamar kiderült, hogy ezt távmunkában nem lehet csinálni. Így került először Ugandába, akkor még azzal az elképzeléssel, hogy egy fél évet marad, megtanítja a leendő mentoroknak a Kocka Tanoda módszerét, és utána visszatér Európába. „Közben a mögöttem álló máltai alapítvány bezárt, és a megtakarított pénzemből kellett élnem. Választhattam volna azt, hogy visszakullogok Európába, vagy megpróbálom a lehetetlent, és nyilván az utóbbit választottam. Ráadásul a helyi partnerről egy idő után kiderült, hogy nem igazán tisztességes, így a felszerelésünk nagy részének lába is kelt.”

Ezután két körben szervezett európai közösségi adománygyűjtést, ebből sikerült fenntartania a projektet, sőt új partnereket is be tudott vonni, ennek köszönhetően ma már két helyszínen is működik a Kocka Tanoda. „Közösségi adománygyűjtésből annyi pénzt tudtunk szerezni, hogy fenn tudjuk tartani az eszközparkunkat, de ahhoz, hogy engem is eltartson ez a projekt, már céges adományozókra vagy pályázati pénzekre lenne szükség, ezen most dolgozunk”. A két tanoda Uganda középső részén található, „erre a részére nem vagyok annyira büszke, mert Ugandának a középső része gazdaságilag a legfejlettebb, tulajdonképpen a leggazdagabb régiója, ami persze innen nézve Európából eléggé viszonylagos, de ebben a világ egyik legszegényebb országában a középső régióba jut el a segítő programok 90 százaléka”.

Két tanodájuk közül az egyik Luweero városában található, közel a fővároshoz, Kampalához, ott Mekis egy civil szervezettel dolgozik Mekis együtt; a másik Katalemwa faluban működik, a fővárostól körülbelül 10 kilométerre északra, ahol egy keresztény egyházközösséggel áll partnerségben.

Hogy mit keres a kereszténység Ugandában? Ennek megválaszolásához egészen a gyarmatosításig kell visszamenni. A 19. században keresztény missziók és az arab–szuahéli térségből érkező iszlám hatások is jelen voltak, de a később brit fennhatóság alá kerülő területen különösen erőssé vált a katolikus és az anglikán egyház jelenléte. Így ma a lakosság többsége valamelyik keresztény felekezethez tartozik: a 2024-es népszámlálás szerint 36 százalékuk római katolikus, 29 százalékuk anglikán, az iszlám követőinek aránya pedig 13 százalék. A hagyományos vallási gyakorlatok sem tűntek el teljesen, és a keresztény vagy muszlim vallási identitással együtt élnek tovább. Mekis szerint ugyanakkor egyre nagyobb befolyása van az úgynevezett Born Again, vagyis az újjászületett keresztények mozgalmának is, ami leginkább az amerikai pünkösdi és más evangéliumi közösségekhez hasonlítható. Ma már a lakosság 14 százaléka tartozik hozzájuk, és az egyik tanodájuk is egy ilyen közösséghez kapcsolódik.

Robotikával az olvasási és a számolási készségek hiányát is át lehet hidalni

A két helyszínen összesen 40-50 gyereket oktató tanodákban, ahol az oktatást eredetileg 10-14 éves gyerekekre szabták, nehéz az életkori elvárást betartatni, „mert mindenki hozza a kisöccsét, a kishúgát és a bátyját, és mindenkinek megengedjük, hogy ott legyenek, de ők nem tartoznak a kurzushoz”. A digitális írástudást, programozást és robotikát is oktató tanodákban összesen nyolc laptop és nyolc tablet áll rendelkezésre, de, mint Mekis mondja, „van négy LEGO-robotkészletünk, azzal is tudunk dolgozni, és a gyerekek azt is nagyon szeretik. A programozást és a robotikát is olyan eszközökkel tanítjuk, amik kimondottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatására vannak kifejlesztve, és amikkel az olvasási és a számolási készségek hiányát is át tudjuk hidalni”.

A toborzás a vártnál jóval nehezebbnek bizonyult. A luwerói tanoda gyerekei a környező iskolákból jönnek, ahol pedig az egyház a partner, ott a vasárnapi iskola tanulói közül kerülnek ki a tanodás gyerekek. Az iskolából való toborzás azért nem egyszerű, mert Ugandában egész napos az iskola, tehát délután is vannak órák, egészen este hatig. „Először az iskolát kell meggyőzni arról, hogy mi jó dolgot csinálunk, ezért elmegyünk, tartunk egy bemutató foglalkozást, aztán leülünk az igazgatóval beszélni, és őt győzzük meg, mert délutánra már egyébként olyan órákat tesznek be, amikből ki lehet maradni. Aztán a második körben megyünk a szülőkhöz. Eleinte a szülők és az iskola is szívességként élik meg, hogy elengedik a gyerekeiket, ráadásul a nagyon hátrányos környezetben élő tanulatlan szülők az oktatást sem tartják különösebben izgalmas dolognak, mert nem járnak velük társadalmi mobilitási esélyek. Ők annak örülnek, hogy amíg a gyerek iskolában van, addig biztonságban tudhatják. Az iskolán kívül mindenféle veszély leselkedik rájuk, emiatt volt is valamennyi bizalmatlanság velünk szemben, hogy nem sodorjuk-e bajba a gyerekeket. Így a legerősebb visszajelzés a munkánkról az, hogy ez a bizalmatlanság idővel átfordult, és néhány foglalkozás után, amikor visszamentünk az iskolába és meglátogattuk a családokat, azt tapasztaltuk, hogy pozitívan viszonyulnak ahhoz, amit csinálunk, mert ezeknek a gyerekeknek ugrásszerűen javul az iskolai teljesítményük.”

Úgy tanulnak programozást, hogy közben otthon áram sincs

A gyerekekre leselkedő veszélyekről Mekis azt mondja, hogy ha a vidéki Ugandában kihullanak a gyerekek az iskolából, „akkor, ha lány, könnyen teherbe eshet, ha fiú, akkor meg hamar a börtönbe találhatja magát”. Ami a családi körülményeket illeti, Mekis szerint „nagyon szétesősök, és nagyon gyakran megesik, hogy az anyuka egyedül neveli a gyerekeket, akik több apától vannak, tehát átláthatatlan az egész. A korábban elfogadott többnejűség ma már eltűnőben van, de a házastársi hűség a mai napig nem általános, legalábbis a férfi oldalon nem vált erős normává. Hiába a keresztény hatás, tökéletesen tudták integrálni a többnejűséget a keresztény kultúrával , és csak az utóbbi két-három évtizedben kezdett el cikivé válni”.

De a lakhatási körülmények sem sokkal rózsásabbak. Mekis tapasztalatai szerint a vidéki Ugandában szinte minden családnak van egy picike verandás háza egy kis földdel. „A verandával a hőséget lehet mérsékelni, és ott zajlik az élet jelentős része is, ott mosnak, főznek. A házak kicsik, tiszták, tele vannak ágyakkal, nincs bennük folyóvíz, és sok helyen áram sincs, így háztartási elektromos eszközeik sincsenek. A vizet sokszor 3-5 kilométerről hordják. Bár minden felnőttnek van mobiltelefonja, ez az esetek jelentős részében nyomógombos telefont jelent, és jó, ha egy okostelefon van családonként. A telefontöltést pénzért lehet intézni erre szakosodott vállalkozásoknál.”

„Egy ennyire szegény országban, már az is tiszteletreméltó, hogy a gyerekek ingyenes állami iskolába járhatnak”

Az ugandai iskolarendszer 11 évfolyamos, a hét évig tartó általános iskolát négyéves középiskola követi, ezt azonban már nagyon sok gyerek nem fejezi be. Az oktatási rendszer ráadásul erősen kettészakadt: a 2025-ös országos oktatási összeírás szerint az általános iskolák között bár számszerűen több a magániskola, és az általános iskolások jelentős része is magánintézménybe jár, a tandíjas, jobban felszerelt vagy magasabb presztízsű magániskolák azonban a legszegényebb vidéki családok számára elérhetetlenek. Így azok a gyerekek, akik Mekis tanodáiba járnak, a már cikk elején is idézett túlzsúfolt, forráshiánnyal küzdő állami iskolákba járnak. „Azt, hogy a gyerekek nagy része ingyenes állami iskolába járhat, nagyon tiszteletreméltónak tartom. Egy olyan országban vagyunk, ami elég sok mindentől szenved, ez az egyik legszegényebb ország a világon, és emellett az egyik legkorruptabb, és hát egy erősen autokratikus rendszer is van benne [Ugandát 1986 óta Yoweri Museveni és pártja, a National Resistance Movement irányítja, és bár tartanak választásokat, az ellenzék megfélemlítése, a politikai indíttatású eljárások, a média és a civil szervezetek korlátozása mindennaposak az országban]. Mindezzel együtt azt lehet mondani, hogy mindenki elképesztően fontosnak tartja a közoktatást, és hatalmas költségekbe veri magát az ország, hogy ezt biztosítsa. Ugandában rengeteg a gyerek, 35 év alatt van a lakosság 78 százaléka, és továbbra is nagyon nagy ütemben nő a népesség”.

Mekis szerint hiába van a sok gyereknek sok iskola, így sem elég, és a zsúfolt tantermekben a tanulók több mint a fele a földön ül, ahová „egy olyan tanár megy be tanítani, aki egy végtelenül kontraszelektált világban lett pedagógus, és ahol számunkra felfoghatatlan mértékű nepotizmus van. Tehát hiába van valakinek egyetemi végzettsége, ha nincsenek ismeretségei, lehetetlen álláshoz jutni. De még ha a legfelkészültebb és legelkötelezettebb tanár menne be egy ilyen osztályterembe, neki is nagyon korlátozottak lennének a lehetőségei. Az iskolai oktatás gyakorlatilag az ismételtetésből áll, ahol a tanár után kell mondani a mondatokat. És ezek olyan szövegek, amiket a gyerekek közül a lemaradók már nem fognak érteni. Az egyik elkezdi mondani, és a többiek mosolyogva kórusban folytatják, hogy »a maláriát ez és ez a szúnyog okozza egy parazita révén«, és amikor megkérdezem, hogy mi az a parazita, azt már nem tudják, hogy mit jelent”.

Az igazi hangsúly a puha készségek fejlesztésén van

Hogy ezek után mi a Kocka Tanoda sikerének titka? „Mi formailag digitális fejlesztő program vagyunk, és ez az, amivel bevonzzuk a gyerekeket, mert ez jól hangzik az iskolák és a szülők felé is, hiszen olyan gyerekekről van szó, akik soha nem jutnának 18 éves korukig számítógép közelébe, nem fognának egeret a kezükbe, márpedig a programunk hatására már néhány hét után profin bánnak a számítógéppel. De ha mégis egy piramist kellene rajzolni a munkánkról, annak a digitális készségek, a programozás és a robotika vannak a tetején, alatta húzódnak az alapkészségek, tehát az írás-olvasás, a számolás és hozzá a kapcsolódó készségek fejlesztése. De én a legfontosabbnak a piramis alját képező réteg, a soft skillek, tehát a puha készségek fejlesztését tartom, mert ezeknél a gyerekeknél ez a legnagyobb probléma. Az idővel való gazdálkodás, vagy hogy egyáltalán legyen valamilyen viszonyuk az időhöz, a figyelem fenntartása, a kommunikáció, hogy képesek legyenek kérdésre választ megfogalmazni. Vagy az olyan dolgok, mint a kudarctűrés és a bizalmatlanság mindennel, ami az iskolához kapcsolódik, mert az iskola leginkább frusztrációs élményeket ad nekik, ami miatt kifejezetten negatív az önképük”.

Ami viszont Mekis szerint különösen jól működik az ugandai gyerekeknél, az az együttműködés. „Ahelyett, hogy egymással harcolnának, hogy ki jut hozzá az egy szem számítógéphez, teljesen jól beosztják, és még segítenek is egymásnak. Az pedig egészen fantasztikus élmény, ahogy a motiváltság elkapja őket a tanodában, és hogy ennek hatására mennyire akarnak tanulni.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Itt állok egy székelykapu előtt, bólogatnak a levelek, valahol egy madár énekel, mellettem egy róka, és ugyanolyan hevesen szidom a játék tervezőjét, mint valamikor a kilencvenes években, amikor a Sierra által fejlesztett Dr. Brain-sorozat egyik epizódjánál akadtam el egy feladványon, de nem olyan hevesen, mint amikor jóval később a Broken Sword második részében akadtam el úgy, hogy azóta sem sikerült befejezni a játékot. Jelenleg Jánoska vagyok, a legkisebb fiú, enyhén hombárfejű, de még nem zavaróan, és úgy nézek ki, mint akit Jankovics Marcell szült a világra. Fura érzés, de megszokható; nagyjából másfél órát raktam bele a múlt héten early accessben megjelent Behind the Beyond kalandjátékba, amit tíz éve kezdtek fejleszteni, de csak mostanára jutott el odáig, hogy már játszható az első fejezete.

Nincs másik Jánoska

Jankovics Marcell és a magyar népmesék nem véletlenül kerültek elő, legalábbis ami az elkészült játékot illeti: az egészet a sorozat ihlette, leginkább azért, mert máshol nem nagyon találni hasonlót. Rábel Katalin játékfejlesztő, a játék majdnem egyedüli megálmodója szerint azért, mert pont ez volt a céljuk, amikor tíz évvel ezelőtt az Angliában élő haverjaival jelentkeztek egy game jamre. Az indulóknak három hetük van létrehozni egy működő játékot egy adott témában. Ebből egy hét a tervezésé, két hét a megvalósításé (van, amikor kevesebb idő van az egészre, van, amikor több, akad, amikor pár óra alatt kell megszülni egy ötletet). Mivel ezen a jamen sokan indultak, a főleg magyarokból álló csapat ki akart tűnni a többiek közül, de ezt egy point and clickben viszonylag nehéz megcsinálni, ezért is választották témának a magyar népmeséket. Olyanjuk másnak nincs, így esélyes, hogy felfigyel rá a zsűri.

Nem nyertek. Ahogy Rábel a Qubit kérdésére elmondta, nem is ez volt a cél: a jutalom nem lett volna sok, de a megmérettetés érdekes volt, az eleve elég egyszerű játékról pedig úgy gondolták, hogy többre érdemes, folytatni kellene, amit elkezdtek. Aztán nem folytatták, legalábbis nem túl sokáig: mindenkinek akadt más dolga, a hobbiprojekt kezdett elhalni, de azért úgy érezték, hogy valamit mégis kellene vele kezdeni.

DoTT, Monkey Island, Full Throttle

Ez a valaki Rábel lett, aki ugyan programozóként dolgozott addig is, de nem játékfejlesztőként, legalábbis játékot még nem kódolt. Két társasjátékban is benne volt a keze, az egyik a 2014-es [redacted], a másik pedig a Days of Ire: Budapest, 1956. Aztán a leendő férje meggyőzte, hogy kergesse a gyerekkori álmát, és készítsen egy számítógépes játékot is, ez lett a Behind the Beyond.

Maga a játék nem rossz, és ezt rutinos point & clickesként mondom: megvolt a Monkey Island, a Day of the Tentacle, a Sam and Max, a Full Throttle és a Gabriel Knight is, ezek nagy részét pedig Rábel is ismeri. Hiába nagyszerű játékok, egy hiányosságuk azért van: általában annyira lineárisak, hogy ha az ember nem találja ki pontosan, hogy mire gondolt a költő, órákon át toporoghat egy helyben, mire rájön, hogy nem a kővel kell bezúzni az ablakot, hanem a követ rá kell kötni a macska farkára ahhoz, hogy a sajttal elszabadított egér után eredve kitörje az ablaktörő kalapácsot védő üveget. Aki már játszott ilyesmivel, tudja, miről beszélek: a játékosnak a saját kreativitásából kell visszavennie ahhoz, hogy teljesítsen egy küldetést, és megfeleljen a hülye fejlesztők megoldásainak.

Nem egy út van

Ez a Behind the Beyondnál nem így van. Ahogy Rábel elmondta, a különböző okok miatt csúszó fejlesztésben fontos szerepet játszottak a próbajátékok is, ahol a gyanútlan tesztelők mindenfélét kipróbáltak a játékban – és aminek volt értelme, azt bele is építették lehetséges megoldásként. Ez hatalmas előrelépés a játékmenetben a klasszikusokhoz képest, legalább annyira, mint a karakterfejlődési rendszer, amit inkább szerepjátékokban szokhattunk meg: mi magunk dönthetünk arról, hogy a karakterünk, Jánoska, mennyire legyen sármos, ügyes vagy erős, és ettől függhetnek az adott feladatokhoz illő megoldások is.

Ahogy bővült a játék, úgy lett egyre nagyobb a felelősség is. Miközben egy jópofa gegnek indult a dolog, Rábel a fejlesztés során rájött, hogy tudtán kívül egyfajta kultúrmissziót is vállalt: a magyar népmesékkel valójában az országot is képviseli, úgyhogy beletanult a hímzésekbe, nekiállt néprajzi könyveket olvasni, kívülről-belülről megismerte a magyar népmeséket (a rajzfilmet ugyanúgy, mint a könyveket), és nekiállt ismeretet terjeszteni. Ez néha csak úgy ment, hogy miközben a gyerekét altatta, fél kézzel kódolt a vasalódeszkán egy angol kisvárosban, de azért csak ment valahogy. Többek között ez magyarázza azt is, hogy a Behind the Beyond miért készült majdnem annyi ideig, mint az Elder Scrolls VI: ennyi embernek egyszerre ennyi ideje van. Vagy még ennyi sincs (a Skyrim folytatását már egy ideje ígérgetik, ez 2011-ben jelent meg – de emögött a Bethesda, az egyik legnagyobb stúdió áll milliós, vagy inkább milliárdos költségvetéssel, méghozzá dollárban).

Piros arany

És ha már a költségvetésnél tartunk: a magyar kormány évek óta küzd azért, hogy külföldön is világhírűek legyünk, de az eddigi törekvésekből csak a következőkre futotta: Same in English, a horrorisztikus Bol-Dog, a vizes VB kabalái, Water Lilly és Willy. Rábel töredékáron megoldotta, hogy legyen valamilyen nemzetközileg is értékelhető, a Piros aranynál is menőbb termék, amire még kíváncsiak is lehetnek az emberek. Ez nem hungarikum: tegye fel a kezét, aki izgalomba jön a pomázi meggytől vagy az Arany Fácán sűrített paradicsomtól! És most tegye fel az, aki szereti a point & click játékokat!

Látatlanban is azt jósolnám, hogy egyik tábor se túl nagy, de úgy sejtem, hogy a játékosoké erősebb, legalábbis nemzetközi szinten biztosan. Rábel amellett, hogy Jankovics Marcelltől merített, a népmesék általános vonásait gyúrta egy történetbe, miután kiderült, hogy a három hét alatt fejlesztett játékot tovább is lehetne vinni, önmagában viszont kevés. Van benne szerencsére úgy szólított öregapám, hamuba sült pogácsa, David Bowie találkozása a nagymamámmal és eladó bojler is, mindez ízes angol akcentussal előadva – ami nem véletlen, hiszen a fejlesztő egy angol kisváros amatőr színházának is a tagja, az itteni színészeket kérte meg, hogy mondják fel a szövegeket.

Az eredmény egy indie-játéktól meglepően színvonalas: vannak külön szinkronhangok, jók is, ráadásul olyan szórakoztatók, hogy megéri miattuk rákattintani mindenre, amit látunk, és meglepő kombinációkat is kipróbálni. A játék szinkronban nem marad el a Broken Swordtől, ami azért nagy szó, mert az a műfajban etalonnak számít – vagy a Monkey Islandtól, ami szintén, de tele volt olyan megoldásokkal, amikkel a hétköznapi halandó nem nagyon tudott mit kezdeni, csak ha megvolt hozzá a vonatkozó végigjátszás, persze papíron. Azért itt sem egyszerű a helyzet, de a játék sem hosszú – az, ami megvan belőle, néhány óra alatt végigjátszható, ha elkészül a következő két fejezet, azok is körülbelül ugyanolyan hosszúak lesznek, mint a mostani. És ha már a szinkronnál tartunk: Rábel szerint karácsony környékére várható a játék magyar szinkronja is, ha minden jól megy. Ehhez is a kapcsolati tőkét kellett bevetni, de sikerült: a szereposztásról egyelőre nem sokat tudni, de az nagyon valószínűnek tűnik, hogy Beregi Péter szerepet kap majd benne. Nem ő az egyetlen húzónév, a játék zenéjét ugyanis a Kerekes Band játssza, ami tökéletes választásnak bizonyult, laza is, népies is, hippis is, ami külön jó hír, mert Jánoska a történet több pontján is egy olyan John Lennon-os napszemüvegben pompázik, ami pszichoaktív tüneteket vált ki belőle. Ez nem baj, betépve megérti a madárdalt is, anélkül meg nem lehetne haladni a játékban.

Ulti

És itt térnék vissza az alternatív megoldásokra: ez úgy hiányzott ennek a mostanában hanyagolt műfajnak, mint egy falat kenyér. Vannak bosszantó részek, de aki már játszott ilyesmivel, ezeket át tudja látni, viszont a játék kellően nehéz ahhoz, hogy legalább pár órát rá lehessen szánni. Rábel az első fejezetet, amit most tettek játszhatóvá, nagyjából egy óra alatt pörgeti ki (párbeszédek nélkül), én viszonylag tapasztalt kalandjátékosként másfél óra alatt 64 százaléknál tartok, de lesz ez még több is, igaz, nem is én írtam a történetet. Ráadásul ahogy a Day of the Tentacle-ben, úgy itt is van egy minijáték a játékon belül: az ulti, ami külön is hozzáférhető, de a helyi kocsmában is lehet játszani vele.

Megéri a játék azt a 14 eurót, amit kérnek érte a Steamen? Nekem megérte, akkor is, ha az oldalon figyelmeztetnek rá, hogy az early access lutri, vagy hát ulti. Elképzelhető, hogy sosem készül el a játék, de miután beszélgettem a fejlesztővel, ettől nem igazán tartanék: a több játékos több visszajelzést is jelent, ez pedig, ahogy a korai lépéseknél is, újabb beépíthető ötleteket és megoldásokat hoz majd magával. Én drukkolok neki: látszik a játékon, hogy szívvel-lélekkel készült, vicces is, fejtörős is, a zsákbamacska-jellege meg egyáltalán nem zavar. Persze jobb lenne, ha már elkészült volna, de a folytatásra valószínűleg nem kell újabb tíz évet várni: többé-kevésbé minden megvan hozzá, csak egy kis idő kell meg pénz. Meg egy kis hamuba sült pogácsa, mert az mindig jól jön.

Elon Musk a texasi SpaceX rakétafejlesztő és tesztelési központban mutatta be csütörtök este a Tesla Roadster 2-t, ami „magasságszabályozó hajtóművekkel és hátsó főhajtóművekkel rendelkezik, így gyakorlatilag úgy repülhet, mint egy rakéta” – mondta a technológiai milliárdos a sajtónak. A Roadster 2 egy olyan kézzel irányítható jármű, amit a szintén Musk tulajdonában lévő SpaceX űrvállalat által gyártott rakétahajtóművekkel szereltek fel.

A bemutatón a sportautó gyorsulását is próbára tették: a Roadster 2 kevesebb mint egy másodperc alatt gyorsult fel nulláról közel száz kilométer/órás sebességre (60 mérföld/órára), és a tesztek során az autó egy sor másik Tesla-jármű felett ugratott át a levegőben. A Tesla adatai szerint a Roadster 2 Rocket változatának végsebessége meghaladja a 370 kilométer/órát, a maximum hatótávolsága pedig eléri a több mint 480 kilométert.

Musk a Roadster 2 fejlesztését 2017-ben jelentette be, amit várhatóan a Tesla 2028-ban kezd el gyártani, és az ára meghaladhatja a 200 ezer dollárt, ami körülbelül 65 millió forintnak felel meg. A Tesla weboldala szerint a cég már fogad előrendeléseket a modell Performance, Thrust és Rocket változataira. Ugyanakkor Musk a bemutatón beszédében megjegyezte, hogy „nem vagyok biztos benne, hogy ez minden joghatóságban feltétlenül legális. Nem feltétlenül egy biztonsági szempontból optimalizált autó”.

Kapcsolódó cikk:

Alacsonyabb negatív érzelmi reakciókészség fejlődött ki azokban a csecsemőkben, akiknek az anyját kezelték a terhességük alatt kialakult depresszióval – írja egy, a Nature Communications folyóiratban megjelent új tanulmány. Bár korábbi kutatások már kimutatták, hogy a terhesség alatti depresszió hatással van a gyerekek érzelmi és viselkedési jellemzőinek kialakulására, a mostani randomizált klinikai vizsgálat bebizonyította, hogy az anyák terhesség alatti pszichoterápiás kezelése megváltoztatja a gyerekek agyi érzelemszabályozó központját.

A szülés előtti depresszió a várandós nők körülbelül 20-40 százalékát érinti, amivel az egyik leggyakoribb terhesség alatti szövődménynek számít. A kutatók a Care Project nevű randomizált klinikai vizsgálathoz olyan várandós nőket kértek fel, akiknél fokozott depressziós tüneteket tapasztaltak, majd a résztvevőket két csoportba osztották be. Az egyik csoport heti rendszerességgel nyolc ötvenperces interperszonális pszichoterápiás ülésen vett részt, ami a kapcsolatokra és a társadalmi támogatásra fókuszált, míg a kontrollcsoportban lévők a szokásos szülészeti ellátást, a terhesség alatti depresszió kezelésére irányuló pszichoedukációs foglalkozást és a közösségi mentálhigiénés szolgáltatásokról szóló tájékoztatást kapták meg.

A kutatók arra az eredményre jutottak, hogy a terhesség alatt a pszichoterápiás kezelésben részesülő anyák újszülöttjeinek a memóriáért és érzelem szabályozásért is felelős hippokampusza öt százalékos eltérést mutatott azokhoz képest, akiknek a szülője csak a szokásos ellátást kapta várandóssága alatt. Ráadásul az érintett agyterület fejlettsége előre jelezte a csecsemők jobb érzelmi szabályozó képességét hat hónapos korukban. „Az eredményeink arra utalnak, hogy az anya terhesség alatti depressziójának kezelése segíthet a csecsemő agya egészségesebb fejlődési pályájának kialakításában", mondta Elysia Davis, a Denveri Egyetem és a SEED Research Institute pszichológia professzora, a tanulmány levelező szerzője a Medical Xpressnek.

„A klímatudományban használt kifejezések többsége nem teljesítette legfőbb feladatát, nevezetesen azt, hogy tiszta képet nyújtson az emberiséget fenyegető veszély mértékéről és természetéről, és ennek megfelelő válaszreakciót váltson ki – hívta fel a figyelmet öt évvel ezelőtt az antropogén éghajlatváltozás alapvető kommunikációs problémájára Forgács Bálint, az ELTE Kognitív Pszichológiai Tanszékének adjunktusa.

Ehhez képest ma már a csapból is az folyik, hogy ha biztosítani akarjuk az élhető földi létet az emberiség ma élő fiatalabb és a későbbi generációinak, akkor a klímaváltozás elleni küzdelem és a globális felmelegedés megfékezése napjaink legfontosabb feladata. A 2021-es Glasgow-i, a 2022-es Sarm-el-Sejk-i, a 2023-as dubaji, a 2024-es bakui és a 2025-ös belémi ENSZ-klímacsúcsok szerény eredményei azonban azt mutatják, hogy hiába vált Európában is égető valósággá a klímaváltozás, a társadalom egészére kiterjedő érdemi változások nélkül végül addig szerencsétlenkedünk, míg mind megsülünk.

Christopher Schrader német tudományos újságíró évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy összeállít egy olyan klímakalauzt, amelyben sorra veszi a klímaszkeptikus szomszédokat, a cinikus rokonokat, a korlátolt polgártársakat és a csekély értelmű döntéshozókat is érzékenyíteni képes különféle kommunikációs stratégiákat. A Süddeutschen Zeitung szerkesztője a német nyelvű tudományos ismeretterjesztés egyik oktatási segédanyagként is ajánlott 400 oldalas bestsellerét írta meg a tervezett kisokos helyett. A hónap elejétől Hogyan beszéljünk a klímaváltozásról? címen részben már magyarul is olvasható kézikönyve a meggyőzést szolgáló praktikák listázása helyett az eddigi kommunikáció sikertelenségének okait kitárgyalva kíván kiutat mutatni a mostanra kialakult patthelyzetből. Schrader klímakommunikációs kalauzának magyarra fordított első hét fejezete a Cleanwashers oldal készítőinek köszönhetően bárki által elérhető és szabadon letölthető, csakúgy, mint a 2022-es német eredeti frissítésekkel kiegészített fejezetei.

Közlegelők és tévhitek

„Az éghajlatváltozás minden más témánál jobban megmutatja, hogyan működik az elménk. Felfedi azt a veleszületett képességünket, hogy csak azt látjuk, amit látni akarunk, és figyelmen kívül hagyjuk azt, amit inkább nem szeretnénk tudni” – idézi a brit Climate Outreach agytröszt egyik munkatársát a kötet bevezetőjében Schrader.

Szerinte ugyanis a klímaváltozásban „az a trükkös, hogy nem csupán természettudományos és technológiai, hanem társadalmi és politikai kérdésről is beszélünk. Például egy adott ponton működő technológiai megoldás egy másik helyen társadalmi problémákat súlyosbíthat. Sokan inkább másoktól várják az első lépést. Van, aki tanácstalanságból, mások tudatos számításból, így végül mindenki kivár, figyeli a többieket, és senki sem mozdul. A klímaválság számos olyan közösségi problémával mutat hasonlóságot, amelyekben az egyéni rövid távú érdekek a közösség érdekei elé kerülnek, és végső soron magának az egyénnek a hosszú távú létfeltételeit is veszélyeztetik.”

A közlegelők tragédiájaként is ismert jelenség Schrader szerint azért is válik egyre tartósabbá, mert a leváltani kívánt fosszilis energia még ma is a gazdasági fejlődés, a társadalmi felemelkedés és a növekvő jólét ígéretével kecsegtet. „A kibocsátás lehetővé teszi a társadalmi felemelkedést, ami viszont tovább növeli a kibocsátást, mert a magasabb jövedelmek megfizethetővé teszik a növekvő húsfogyasztást, az autókat, a repülőutakat. De hogyan lehet megállítani a növekedést egy olyan világban, ahol az előrejutás esélyei és az életmódunk is ettől függenek? És ki hozza meg a döntést? Ki mondja meg, hogy kinek mit kell feladnia? Hogyan lehet elérni, hogy közben ne legyenek olyanok, akik vesztesnek érzik magukat, és ezért akadályozzák a változást?”.

Aztán ott van annak a kérdése, hogy mit jelent pontosan az, hogy „nullára csökkenteni”? Egyes kibocsátások technikailag nem kerülhetők el teljesen, ezért az éghajlat-politika gyakran beszél a „nettó nulla vagy nettó zéró” célról. Ez azt jelenti, hogy egyes iparágak vagy országok továbbra is kibocsáthatnak üvegházhatású gázokat, míg mások valóban nullára, vagy még az alá csökkentik a kibocsátást, tehát valahol valóban eltávolítják a CO2-t a légkörből.

Tudásdeficit

Schrader szerint egyáltalán nem véletlen, hogy a legtöbb általa idézett és példának hozott forrás az angolszász országokból származik. Mint írja, az „Egyesült Államokban, Ausztráliában és az Egyesült Királyságban az éghajlatkutatók és aktivisták különösen nagy nyomás alá kerültek. A tudományos eredményeket ezekben az országokban kifejezetten támadták és a mai napig támadják, illetve a konzervatív politikával szembeni lépésként kezelik. Németországban, Ausztriában és Svájcban, de még a mostani Magyarországon sem ilyen drámai a helyzet, de hasonló jelenségek ezekben az országokban is léteznek”.

Az éghajlatváltozásról szóló kommunikáció fontos eleme a tévhitek eloszlatása, „hogy megcáfoljuk a tudományt tagadó körökben gyakran felbukkanó mítoszokat”. Ám a tények aligha homályosítják el a klímatagadók és -szkeptikusok tisztánlátását.

A szerző szerint amikor a viselkedés megváltoztatásának konkrét lehetőségeiről beszélünk, a hangsúly a gyakorlatra, vagyis a mit, hogyan és mikor kérdésre kerül. „A leghatásosabb, ha olyan megoldásokat mutatunk, amelyek könnyen megvalósíthatók és beilleszthetők a mindennapokba. Sokat segíthetnek azok a példák is, amelyek megmutatják, hogy másoknak már sikerült változtatniuk. Az információ önmagában azonban kevés: csak akkor vezet valódi változáshoz, ha a gyakorlatban is könnyen alkalmazható”.

Remény

Egy 2016-ban a Science folyóiratban publikált nemzetközi kutatás alapján Schrader azt állítja, hogy minden ellenkező látszat ellenére van remény a változásra. A politikai szabályozás ugyanis jelentős hatással lehet az egyedi és közösségi viselkedési mintázatokra. A tíz évvel ezelőtti tanulmányban ismertetett kutatás azt vizsgálta, milyen feltételek mellett indulhat el a pozitív visszacsatolási kör.

„Az emberek ugyanis annál gyakrabban vesznek fel segítőkész, társadalmilag vagy környezetileg kívánatos viselkedést, minél elterjedtebb az adott magatartás” – írja a szerző. Ebben a folyamatban különösen fontosak azok az elvárások, amelyek arra vonatkoznak, hogy mások mit tesznek. A jogalkotás által bevezetett normák azt az üzenetet közvetítik, hogy nemcsak az egyének, hanem a társadalom egésze számára is új ösztönzők és lehetőségek jelennek meg. Emellett meghatározó az is, hogy mennyire látható az új viselkedés, mekkora az alkalmazkodási nyomás, és mekkora változtatást igényel az egyéntől. Schrader szerint ha nem igényel erős átállást, akkor könnyen elérhető egy fordulópont, ráadásul minél inkább megváltoznak a környezeti feltételek, annál valószínűbb, hogy az emberek kitartanak az új viselkedési forma mellett.

A szerző szerint nem véletlen, hogy a PIK kutatói 2020-ban bevezették a társadalmi fordulópontok fogalmát. Tanulmányukban hat olyan területet jelöltek meg, ahol akár 15 éven belül nagy változások indulhatnak el a véleményalkotás, a tudás és a viselkedés területén. Szerintük ezek a folyamatok már 30 éven belül kézzelfogható eredményeket hozhatnak.

Schrader szerint ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a döntéshozók és a társadalom befolyásos szereplői is felismerjék: a fosszilis energiaforrások további kiaknázása nemcsak klímapolitikai, hanem erkölcsi értelemben is problematikus. Ez a felismerés egyébként szerinte egyes spirituális vezetők megszólalásaiban, például Ferenc pápa Laudato Si’ enciklikájában már markánsan megjelent. Az egyházfő szövege, mint kiderült, jelentős hatással volt a 2015-ös Párizsi Klímaegyezményre, amelynek klímacéljait azonban csak részben sikerült megvalósítani. Legalábbis eddig.

Christopher Schrader: Hogyan beszéljünk a klímaváltozásról? online kézikönyv, Cleanwashers, 2026. Fordítás: Bányai Klaudia és Paul Ágnes.

Azok, akik gördülékenyen képesek új idegen nyelveket megtanulni, nem beszédbeli hangokként, hanem véletlenszerű zajként dolgozzák fel az idegen nyelvek hangjait, írja egy, a Kísérleti Pszichológiai Folyóiratban frissen megjelent tanulmány. A University College London (UCL) és a japán Tohoku Egyetem kutatói 67 japán, angol nyelvet tanuló agyát térképezték fel MRI-vizsgálatokkal, miközben a résztvevők az anyanyelvüktől eltérő, angol nyelvben előforduló magánhangzókat próbálták egymástól megkülönböztetni.

A hallási vizsgálatokból kiderült, hogy a magasabb hallási pontossággal rendelkező tanulók gyorsabban sajátították el az új nyelvek kiejtését. A kutatók ezt azzal magyarázták, hogy a kísérlet során a résztvevők kevésbé használták az agyuk bal oldali, nyelvfeldolgozásban részt vevő szenzomotoros rendszerét, így az anyanyelvükből származó mintázatok nem zavarták meg őket az új hangok regisztrálásában. Ugyanakkor azok a résztvevők, akik alacsonyabb hallási pontossággal rendelkeztek, nagyobb mértékben használták a bal agyféltekéjüket és az ismeretlen hangok feldolgozásakor anyanyelvük kiejtési mintáit alkalmazták.

Kazuya Saito-van Poeteren, a tanulmány vezető szerzője és az UCL Oktatási Intézetének professzora a Guardiennek elmondta, hogy a kutatás eredményei alapján az oktatási rendszereknek nagyobb hangsúlyt kellene fektetniük a hallási készségek fejlesztésére, ahelyett, hogy a nyelvtan és szókincs gyakoroltatásának elvét követnék. „A hagyományos nyelvtanulás a strukturált gyakorlásra támaszkodik, de az agyunk természeténél fogva arra van beállítva, hogy a nyelveket a nyelvvel való érintkezés révén sajátítsa el” – idézi a lap Padraic Monaghant, a Lancasteri Egyetem kognitív tudományok professzorát.

Az észak-iraki Kurdisztán Shanidar-barlangjában feltárt, 75 ezer évvel ezelőtt elhunyt neandervölgyi ember (Shanidar A) lapockáján olyan sebhelyet talált a Cambridge-i Egyetem kutatócsoportja, ami arra utal, hogy a fegyveres összecsapások jóval gyakoribbak lehettek az ősemberek között, mint azt az eddigi kutatások mutatták. A Scientific Reports tudományos folyóiratban megjelent friss tanulmány szerint a lapockán található 15 milliméteres lyukat egy fából készült lándzsa okozta. A neandervölgyi emberek Európa és Nyugat- illetve Közép-Ázsia nagy részén – időnként a Homo sapiens-szel egyszerre – a középső paleolitikumban éltek a körülbelül 40 ezer évvel ezelőtti kihalásukig.

A tanulmányban elemzett neandervölgyi maradványon található sebhely elhelyezkedésének és szögének vizsgálatából a kutatók arra következtettek, hogy a lándzsa az áldozat mellkasán keresztül hatolt a testébe, majd a tüdőt és a fontos vérereket megsértve a bal lapockán keresztül távozott a testből. „A halálos csapás szándékos szívlövés lehetett” – nyilatkozta Emma Pomeroy, a Cambridge-i Egyetem Régészeti Tanszékének kutatója, a kutatás vezetője a BBC News-nak. Ez a lándzsával okozott sebhely az első bizonyíték arra, hogy az őskori Közel-Keleten élesített fa lándzsákat alkalmaztak az ott élő törzsek.

Bár Pomeroy szerint a sebhely akár egy vadászati baleset eredménye is lehetett, Chris Stringer professzor, a londoni Természettudományi Múzeum munkatársa, aki nem vett részt a kutatásban, a BBC-nek elmondta, hogy a sebhely kiterjedése és elhelyezkedése szándékos támadásra vall. A vizsgált neandervölgyi maradvány sebhelye hasonlít az 1957-ben, szintén a Shanidar-barlangban talált másik neandervölgyi ember részben begyógyult bordasérüléseihez, amit egy kőhegyű lándzsa okozhatott a régészek szerint.

Az észak-iraki barlangban az 1950-es években legalább tíz neandervölgyi ember maradványait tárták fel a kutatók, és Stringer szerint minél több maradvány kerül elő ehhez hasonló sérülések nyomaival, az „arra utal, hogy az interperszonális erőszak mélyen gyökerezik az emberi őstörténetben” – idézi a BBC. A gyakori erőszakos cselekmények korai megjelenésére szolgáltatott hasonló bizonyítékokat az észak-spanyolországi „Csontok gödrének” nevezett lelőhelyen felfedezett húsz emberi maradvány is, amin 57, a kutatók szerint szándékosan okozott fejsérülést találtak.

Kapcsolódó cikkek:

Magyarországon tavaly az emberek 15,8 százaléka nem engedhette meg magának, hogy rendszeresen fizessen a szabadidős tevékenységért. Az élelmiszerek és az otthoni internetelérés megfizethetőségét vizsgálva pedig még előrébb kerültünk – nem az élvonalban, hanem a sereghajtók között.

Arra a kérdésre, hogy mennyire számít szegénynek egy társadalom, nemcsak az adhat választ, hogy mekkora a jövedelme egy átlagos háztartásnak, vagy hogy hányan élnek a szegénységi küszöb alatt. Az is sokat elárul, hogy az emberek mire nem képesek már pénzt szánni: rendszeresen el tudnak-e menni valamilyen szabadidős programra, megengedhetik-e maguknak, hogy kétnaponta húst, halat egyenek, vagy annak vegetáriánus megfelelőjét, és hogy ki tudják-e fizetni az otthoni internetkapcsolatot.

Az Eurostat friss adatai szerint 2025-ben az Európai Unió lakosságának 12,1 százaléka nem engedhette meg magának, hogy rendszeresen részt vegyen valamilyen szabadidős tevékenységben. Az országok között hatalmas különbségek voltak: Horvátországban mindössze 3,9 százalék volt ez az arány, Görögországban viszont 27,3 százalék.

Magyarország az öt legrosszabbul teljesítő uniós ország között volt. Ez azért érdekes mutatója a szegénységnek, mert a szabadidős tevékenység nem feltétlenül jelent drága hobbit vagy külföldi nyaralást. A mutató azt jelzi, hogy valakinek még arra sincs elegendő pénze, hogy rendszeresen részt vegyen olyan tevékenységben, ami nem a munkához vagy a háztartás fenntartásához kapcsolódik.

Már az étkezésnél is komoly a lemaradás

Bécsy Bence a Birminghami Egyetem kutatója és munkatársai mintegy százezer kvazár adatainak elemzésével kimutatták azt az összefüggést, amelyet Frei Zsolt a Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet kutatóprofesszora, Raffai Péter az ELTE Fizikai és Csillagászati Intézetének docense és Haiman Zoltán a Columbia Egyetem professzora 2016-os közös tanulmányában már előre jelzett.

A brit Királyi Csillagászati Társaság Monthly Notices of the Royal Astronomical Society folyóiratában megjelent tanulmány szerint Bécsy és kollégái mintegy százezer kvazár adatainak elemzésével statisztikai bizonyítékot találtak arra, hogy a galaxisok közepében található szupernagy tömegű fekete lyukak egy része keletkezése után kilökődött a helyéről.

„A nagy galaxisok közepén szupernagy tömegű fekete lyukak találhatók. Amikor két galaxis összeolvad, központi fekete lyukaik is egyesülhetnek. Az összeolvadás során keletkező gravitációs hullámok egyenlőtlen kisugárzása erős visszarúgást adhat a létrejövő fekete lyuknak, amely így kimozdulhat a galaxis középpontjából. Ha a lökés nem elég erős ahhoz, hogy a fekete lyuk elhagyja a galaxist, hosszú ideig ide-oda mozoghat annak középpontja körül, miközben a középponton áthaladva éri el a legnagyobb sebességét. Bár az általános relativitáselmélet előre jelzi ezt a jelenséget, közvetlen bizonyítékot eddig nem sikerült egyértelműen találni rá. A mostani kutatás ezért nem egyetlen különleges objektumot keresett, hanem azt vizsgálta, hogy sok tízezer kvazár adataiban együttesen megjelenik-e a kilökődött fekete lyukak statisztikai jele” – olvasható a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont csütörtöki sajtóközleményében.

Raffai, Haiman és Frei 2016-ban számítógépes modellekkel vizsgálta, milyen megfigyelhető jelei lennének annak, ha egy kvazár központi fekete lyuka a kilökődése után a galaxis magja körül ingázna. Akkor arra jutottak, hogy a sebességnek és a por mennyiségének össze kell függenie: a fekete lyuk a galaxis közepén mozog a leggyorsabban, és éppen ott a legsűrűbb a por is. A gyorsabban mozgó fekete lyukakat tartalmazó kvazárokat tehát átlagosan több pornak kell takarnia. Már akkor rámutattak, hogy ezt az összefüggést nagy kvazárkatalógusok valódi adataiban lehet megkeresni. Bécsy és munkatársai tíz évvel később mintegy százezer kvazár adatai alapján statisztikailag támasztotta alá az elméleti előrejelzést. Vagyis azt, fogalmaz a sajtóközlemény, „hogy a fekete lyukak összeolvadásakor keletkező gravitációs hullámok visszarúgása a fekete lyukakat kimozdíthatja a galaxisok középpontjából, és a megfigyelt összefüggés arra utal, hogy ez a jelenség a vizsgált kvazárok egy részében valóban bekövetkezhetett. A szerzők ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy ez a becslés még bizonytalan, és más fizikai folyamatokat sem lehet teljesen kizárni. Ehhez további megfigyelésekre és részletesebb modellekre lesz szükség”.

A gravitációs hullámokkal foglalkozó nemzetközi élcsapatba tartozó Frei és kollégái részt vesznek a jövő legnagyobb gravitációshullám-műszerének előkészítésében is. „Az Európai Űrügynökség 2035-ben indítja útjára a LISA űrobszervatóriumot: három, egymástól 2,5 millió kilométerre keringő űrszondát, amely közvetlenül fogja észlelni a szupermasszív fekete lyukak összeolvadásának gravitációs hullámait, vagyis éppen azokat az eseményeket, amelyeknek a nyomát most a kvazárok fényében megtalálták.

Ha valaki azt mondja, hogy a mesterséges intelligencia egyszer átveheti az irányítást, az emberiség elveszítheti fölötte az ellenőrzést, vagy akár ki is pusztulhat, nem kell hosszasan elmagyaráznia, mire gondol. Sokan azonnal maguk elé képzelik a Terminátor, a Mátrix vagy valamelyik Black Mirror-epizód világát. Egyetlen kisebb utalás egy egész jövőképet tud felidézni: az önállósuló és emberek ellen forduló robotokét és a társadalmi összeomlásét. Az ilyen szélsőséges forgatókönyvek ezért nemcsak látványosak, hanem kommunikációs szempontból is rendkívül könnyen terjednek.

2026 őszén a médiadiskurzusban erőteljesen jelentkeztek az AI kapcsán az ilyen jellegű egzisztenciális veszélyek. Ezek az előrejelzések nem társadalmi vákuumban történnek; érdekek és egyéb tényezők is befolyásolhatják őket, és maguknak az előrejelzéseknek is lehetnek társadalmi és gazdasági hatásaik. Éppen ezért a potenciális negatív jövő elkerülésére irányuló diskurzus mellett fontos, hogy figyelem összpontosuljon arra is, milyen pozitív társadalmi jövőt szeretnénk létrehozni az AI segítségével. És itt meghatározó a képzelet jelentősége: nemcsak az számít, hogy miről gondoljuk, hogy valószínűleg bekövetkezik, hanem az is, hogy egyáltalán milyen alternatívákban vagyunk képesek gondolkodni.

Ha a vezető AI-cégek azt állítják, hogy rendszereik akár civilizációs léptékű változást vagy veszélyt idézhetnek elő, ezzel egyszerre hívhatják fel a figyelmet egy kockázatra és növelhetik saját technológiájuk jelentőségét. Az apokaliptikus állítás közvetve azt is üzenheti, hogy az adott vállalat nem egyszerűen új digitális terméket fejleszt, hanem történelmi erejű technológiát. Ez ösztönözheti a befektetéseket, növelheti a vállalatok politikai súlyát, és megerősítheti vezetőik szakértői tekintélyét. A nagyon szigorú, nagy erőforrásokat igénylő szabályozás a már domináns vállalatoknak akár versenyelőnyt is biztosíthat, ha a kisebb szereplők nem tudnak megfelelni neki. Más szereplőknek ugyanakkor az lehet az érdekük, hogy bagatellizálják a veszélyeket, mert nem akarnak lassabb fejlesztést vagy szigorúbb szabályozást. A kockázatok értelmezése egyben annak meghatározásáért folyó küzdelem is, hogy kik számítsanak az AI hiteles szakértőinek, kik alakítsák a szabályozást, és kik ellenőrizzék a technológia további fejlődését.

Nemcsak az érdekek befolyásolhatják, hogy ki hogyan látja a jövőt, és mit kommunikál róla. Egy 2024-ben közzétett európai kutatás szerint például a vizsgált szakértők tudományos területe és saját optimista vagy pesszimista beállítottsága is befolyásolta, hogy mennyire negatívan vagy pozitívan ítélik meg a jövőt.

Az AI-etikával foglalkozó szakemberek több éve amellett érveltek, hogy az egzisztenciális veszélyek megvalósulása kérdéses, ezért nem ezekkel kellene foglalkozni, mert csak elvonják a figyelmet az AI már akkor is létező problémáiról: az algoritmikus diszkriminációról, a munkavállalók megfigyeléséről és kiszolgáltatottságáról, a deepfake és a dezinformáció jelentette veszélyekről, a marginalizált csoportok sztereotip vagy sértő megjelenítésének problémájáról, a technológiai hatalom néhány vállalat kezében történő koncentrációjáról és az AI energia- és erőforrás-felhasználásáról. Jogos, hogy a mesterséges intelligencia jelenlegi negatív hatásaival is foglalkozni kell, de nem következik belőle, hogy a jövőbeli veszélyekkel egyáltalán ne kellene. A két időhorizont logikailag nem zárja ki egymást. Inkább az a kérdés, hogy miként oszlik meg közöttük a figyelem, a kutatási finanszírozás és a szabályozási kapacitás.

Ugyanakkor nemcsak azt kell megkérdeznünk, milyen károkat okoz az AI ma, milyen katasztrófát okozhat egyszer a jövőben, és mit tehetünk ennek elkerüléséért. Ugyanilyen fontos, hogy milyen társadalomban szeretnénk élni, és milyen szerepet szánnánk benne a mesterséges intelligenciának. A „pozitív jövő” kapcsán itt nem egyfajta naiv technooptimizmusra gondolunk, nem olyan felfogásra, hogy a technológiai fejlődés önmagában megoldja a társadalmi problémákat. Éppen ellenkezőleg: a pozitív jövők elképzeléséhez arról is gondolkodni kellene, hogy ki birtokolja és ellenőrzi az AI-rendszereket, milyen érdekek szerint fejlesztik őket, mennyire átlátható a működésük, hogyan oszlanak meg az általuk termelt előnyök, milyen feladatokat akarunk automatizálni, és melyeket nem; hogyan segíthetnék a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését, és milyen intézményi korlátok akadályoznák meg a vállalati hatalom további koncentrációját.

Egy, a pozitív jövő elképzeléséhez kapcsolódó kutatásunk során ezt vizsgáltuk magyarországi egyetemista fiatalok körében. Harminc interjú 2021–2022-ben – a ChatGPT megjelenése és az AI-hoz kötődő diskurzusok felerősödése előtt –, további harminc pedig 2024–2025-ben készült. A kutatásban külön kitértünk arra, hogy milyen pozitív és negatív jövőt tudnak elképzelni az interjúalanyok, illetve arra, hogy szerintük mi fog ténylegesen bekövetkezni. Ez azért fontos, mert az elképzelhetőség és a valószínűség nem ugyanaz, de a képzeletnek is van jelentősége. Azt vizsgáltuk, hogy a fiataloknak milyen kulturális „erőforrásaik” vannak ahhoz, hogy egyáltalán el tudjanak képzelni különböző jövőket.

Azt találtuk, hogy a negatív jövőképekről a résztvevők könnyen és részletesen fogalmaztak; gyakran jelentek meg robotfelkelések, gépek általi diktatúra, az emberiség fölötti uralom, a munka és az emberi hasznosság elvesztése. Sokan spontán említették a különböző sci-fi filmeket, sorozatokat, köztük a Terminátort, a Mátrixot vagy a Black Mirrort. A sci-fi-rajongás hiánya sem jelentett mentességet: a történetek alapmotívumai a populáris kultúrán, mémeken és beszélgetéseken keresztül azokhoz is eljutottak, akik nem is látták az eredeti filmeket. A résztvevők ugyanakkor többnyire nem hitték, hogy pontosan a filmes forgatókönyvek fognak megvalósulni, inkább egyfajta gondolkodási segédeszközként használták őket, amikor a veszélyeket vették számba. A Terminátor említése tehát nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki hisz a robotapokalipszisben – a sci-fi kulturális „erőforrásként” segített gondolkodni bizonyos félelmekről.

A pozitív forgatókönyveknél egészen más mintázat jelent meg: a válaszok gyakran rövidebbek és általánosabbak voltak, és a pozitív jövőt a válaszadók többnyire a jelen technológiájának kényelmesebb változataként képzelték el. Jobb egészségügyről, könnyebb életről, automatizált házimunkáról vagy a veszélyes munkák kiváltásáról beszéltek, kevés konkrét történetet említettek, és lényegesen kevesebbszer utaltak sci-fi példákra. A társadalmi intézmények, a tulajdonviszonyok, a hatalom vagy az egyenlőtlenségek jelentősebb átalakulása ritkán jelent meg.

A kutatás részletes eredményeit bemutató tanulmányunkban az AI-jövőkkel kapcsolatos képzeleti szakadéknak neveztük el azt a jelenséget, amit megfigyeltünk az interjúalanyok körében: kulturálisan sokkal gazdagabb eszköztáruk volt annak elbeszélésére, hogy miként romolhat el minden, mint annak megfogalmazására, hogy hogyan nézne ki egy társadalmilag kívánatos technológiai jövő.

A második interjúhullámban a résztvevők már nem csak filmekből és hírekből ismerték az AI-t. Sokan használták a ChatGPT-t vagy más generatív AI-rendszereket. Ez részben csökkentette a sci-fi kizárólagos szerepét: a személyes tapasztalat is az AI-ról való gondolkodás egyik forrásává vált. A technológia kevésbé tűnt távoli, absztrakt jelenségnek, ez azonban nem feltétlenül segített radikálisan más társadalmi berendezkedéseket elképzelni. A pozitív jövő sokszor továbbra is a jelen kényelmesebbé és automatizáltabbá váló változata maradt. Ez a megfigyelés azért fontos, mert látszik, a technológia mindennapi használata önmagában nem feltétlenül tágítja ki politikai képzeletünket. Megmutathatja, mire képes egy chatbot, de nem mondja meg, milyen társadalmi célok szolgálatába kellene állítani.

A jövőképek nem egyszerű fantáziák. Hatással lehetnek arra, hogy milyen technológiai fejlesztések kapnak támogatást, milyen szabályozást tartunk szükségesnek, mit tekintünk elkerülhetetlennek, milyen alternatívákat látunk politikailag megvalósíthatónak, és kiknek engedjük át a jövő meghatározását. Ha csak a jelenlegi fejlődési pályát vagy annak katasztrofális végkimenetelét tudjuk elképzelni, könnyen úgy tűnhet, hogy mindössze két választásunk van: elfogadni a technológiai vállalatok által kínált jövőt, vagy megpróbálni megakadályozni a katasztrófát. Pedig, ahogy fentebb láttuk, más kérdéseket is feltehetnénk, és ezek megvitatása is a középpontba kerülhetne.

Ehhez a különböző jövőkutatási módszerek közül az úgynevezett backcasting módszert is lehetne alkalmazni. Ennek lényege nem az, hogy a jelenlegi technológiai trendeket egyszerűen meghosszabbítjuk, hanem az, hogy közösen megfogalmazzuk, milyen társadalomban szeretnénk élni egy elképzelt távolabbi jövőben; meghatározzuk, milyen szerepet tölthetne be ebben az AI, majd visszafelé haladva azonosítjuk, hogy milyen intézményi, politikai és technológiai változások szükségesek ennek eléréséhez. Megvizsgáljuk, hogy kik nyernének vagy veszítenének az átalakulással, és milyen konfliktusokat kellene mindeközben demokratikusan rendezni. Fontos, hogy ebben a folyamatban ne kizárólag mérnökök, technológiai vállalatok és szakpolitikusok vegyenek részt. Szükség van társadalomtudósokra, munkavállalókra, civil szervezetekre, pedagógusokra, művészekre, a marginalizált csoportok tagjaira és a hétköznapi felhasználókra is. Ellenkező esetben a „pozitív jövő” könnyen a technológiai elit saját jövőképének megvalósításává válik.

A Terminátor és a hozzá hasonló történetek fontos figyelmeztetéseket hordozhatnak. Segíthetnek felismerni az ellenőrzés elvesztésével, a gépi hatalommal vagy az emberi cselekvőképesség beszűkülésével kapcsolatos veszélyeket. A valódi probléma nem az, hogy túl sokféle negatív jövőt tudunk elképzelni, hanem az, hogy túl kevés részletes, társadalmilag is átgondolt pozitív alternatíva áll rendelkezésünkre. Érdemes tehát egyszerre foglalkoznunk az AI jelenlegi ártalmaival és a bizonytalanabb, hosszabb távú veszélyekkel is. De ha csak a károk mérsékléséről és a katasztrófa elkerüléséről beszélünk, a jövő pozitív irányba történő alakítását másokra hagyjuk. Nemcsak arra van szükségünk, hogy részletesebben elképzeljük, mitől akarjuk megvédeni magunkat, hanem arra is, hogy közösen megfogalmazzuk, milyen társadalmat szeretnénk létrehozni – és eldöntsük, hogy a mesterséges intelligenciának milyen szerepet adunk benne.

A szerzők szociológusok, a Budapesti Corvinus Egyetem kutatói. Kutatásukat „Az MI-várakozások szociológiája: víziók a mesterséges intelligencia társadalmi és munkaerőpiaci szerepéről” OTKA-projekt keretében végezték.

* * *
Októberben az új világrendet, a világpolitikai és világgazdasági korszakváltás irányait fogjuk vizsgálni az exkluzív, csak Qubit+ tagoknak meghirdetett, következő tudományos estünkön, a 14. Qubit Live-on.

Velünk lesz Sz. Bíró Zoltán történész, állandó szerzőnk, hazánk legismertebb Oroszország-szakértője, Szunomár Ágnes közgazdász, Kína-szakértő, a Corvinus Globális Tanulmányok Intézetének vezetője és Béndek Ábris politikai elemző, USA- és EU-szakértő, valamint Takátsy Péter, a Katona József Színház színművésze. Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel mielőbb a Qubit+-ra!

Az estet az Amundi Alapkezelő Zrt. támogatja. Az Amundi szorosan követi és elemzi a világ változását. Tudj meg többet az Amundiról és az általuk kínált befektetési lehetőségekről! (x)

4500 évre datálható annak a mai Törökország déli partjainál 2024-ben felfedezett hajóroncsnak a kora, amelynek feltárásával a napokban végeztek az antalyai Akdeniz Egyetem kutatói – írja a New Scientist. A kormeghatározás szerint ez a valaha talált legrégebbi hajóroncs.

A régészek 2024-ben, a törökországi Földközi-tengeri partvidéken végzett víz alatti kutatás során bukkantak a roncsra Kekova szigetének közelében. Maga a hajótest fából készült, így az idők során elkorhadt, ám a hónap elején lezárult feltárások során a kutatóknak sikerült a tengerfenékről a hajó rakományából 30 cserépedényt felszínre hozniuk.

Az amforák jellegzetes formája egyértelmű egyezést mutat a Levante és Egyiptom területén készített kora bronzkori kerámiákkal. Ennek alapján datálták a hajórakományt a régészek az időszámítás előtti 2700 és 2400 közötti időszakra. A Földközi-tengeri kereskedelem legkorábbi, de már stabilan működtetett szakaszában ugyanis a kereskedők a lapos fenekű és kúposabb formájú edényeket kezdték preferálni, mivel ezeket hatékonyabban lehetett elhelyezni a hajók rakterében. Az amforák közötti apró eltérések arra utalnak, hogy azok „különböző műhelyekből, sőt valószínűleg különböző településekről” származnak – idézi a lap a feltárást vezető Hakan Öniz professzort.

A rakomány alapján a neves archeológus arra következtet, hogy a hajó körülbelül 10 méter hosszú lehetett, és a Földközi-tenger keleti partvidékének egyik kikötőjéből indult útnak. A legénység a part mentén hajózva különböző falvakból gyűjthetett össze olívaolajjal vagy borral teli amforákat. A hajó valószínűleg éppen Kréta szigetére, a minószi civilizációhoz, vagy a mai Északnyugat-Törökország területén fekvő Trója városába tartott, amikor elsüllyedt.

Az amforák mellett a régészek több kőhorgonyt is találtak. Ezek a roncstól távolabb feküdtek, ami arra utal, hogy a legénység a tengerbe dobhatta őket, amikor a hajó egy vihar során bajba került.

Törökország Földközi-tengeri partvidékén már több száz ókori hajóroncsot találtak. Ezek többsége a római és a bizánci korban süllyedt el, de akad köztük néhány, amely a bronzkorból származik. Az 1982-ben felfedezett Uluburun-hajóroncs például a késő bronzkorból való, nagyjából időszámítás előtt 1300 körül süllyedt el, és a Földközi-tenger térségének különböző kultúráiból származó luxusárut, ébenfát, elefántcsontot, strucctojásokat és ékszereket szállított. Öniz legutóbbi kutatásai során további két bronzkori roncsra bukkant: az egyik a középső, a másik a korai bronzkorból származik. A Kekova-lelőhelyen talált roncs azonban minden eddiginél régebbinek tűnik. Jon Henderson, az Edinburgh-i Egyetem kutatója a New Scientist-nek nyilatkozva megjegyezte, hogy a kerámiák összehasonlításán alapuló kormeghatározás nem mindig pontos, mivel a hasonló formák és díszítőelemek akár hosszú időszakon keresztül is előfordulhatnak. A radiokarbonos vizsgálat segíthetne a pontosabb datálásban, ám a lelőhelyen sajnos nem maradt fenn semmilyen szerves anyag.

Eddig a világ legrégebbi ismert hajóroncsának a dél-görögországi Dokosnál talált, korai bronzkori roncsot tartották, amelyet i. e. 2700 és 2200 közé datáltak. Öniz szerint a Kekova-roncs régebbi, mint a dokosi, ám Henderson úgy véli, a két lelet akár egykorú is lehet.

Az Akdeniz Egyetem az alábbi videóban számolt be a feltárásról saját YouTube-csatornáján:

Az eredetileg országokra kidolgozott klímaadósság (climate debt) módszertana az „igazságos részesedést” meghaladó kibocsátásokhoz kapcsolódó éghajlati károk pénzügyi értékét becsüli meg. A Greenpeace Közép- és Kelet-Európa megbízásából a német Forum Ökologisch-Soziale Marktwirtschaft nevű agytröszt ezzel a metódussal az Európai Unió területén élő magánszemélyek, köztük a népesség leggazdagabb 1 százalékát jelentő gazdasági elit kibocsátásnak mértékét mérte fel.

Az október 15-én publikált 50 oldalas jelentés szerint

• a leggazdagabb 1 százalék vagyonához és befektetéseihez kapcsolódó 301 milliárd eurós klímaadósság mellett további 80 milliárd euró áll fenn, amely a leggazdagabb 1 százalék életmódjához és fogyasztásához kapcsolódik;

• a klímaadósság nagyrészt a szupergazdagok körében koncentrálódik. Az egyes országokban a leggazdagabb 1 százalék egy főre jutó, vagyonalapú klímaadóssága átlagosan többszörös a leggazdagabb 10 százalék adósságához képest;

• Málta, Luxemburg, Észtország, Lengyelország és Bulgária szupergazdagjainak körében a legmagasabb a fogyasztásra vetített egy főre jutó klímaadósság, míg Írország, Ausztria, Észtország, Németország és Litvánia jár az élen az elit 1 százalék befektetéseit és vagyonát tekintve;

• a teljes EU-s klímaadósság mértéke sokkal magasabb lehet, mivel a 301 milliárd eurós becslés a 27-ből csak 24-re vonatkozik, Ciprus, Luxemburg és Hollandia esetében ugyanis a tulajdonjog korlátozott átláthatósága megakadályozza az összehasonlítható számítások elvégzését.

Az Under the Surface: The Hidden Climate Debt of Extreme Wealth in the European Union (A felszín alatt: a rendkívüli vagyonból fakadó rejtett klímaadósság az Európai Unióban) címen elérhető látlelet szerint Magyarországon a leggazdagabb 1 százalék tulajdonalapú klímaadóssága a 2022-es adatok alapján évi mintegy 5,5 milliárd euró, vagyis több mint 2000 milliárd forint.

Ugyanakkor a Greenpeace Magyarország sajtóközleménye szerint az ország „klímaváltozással kapcsolatos gazdasági veszteségei az elmúlt 30 év során éves átlagban (...) nagyjából 94 milliárd forintot tettek ki”. A jelentésből az is kiderül, hogy a klímaadósság a vagyon növekedésével meredeken emelkedett Magyarországon: 2022-ben a leggazdagabb 1 százalék becsült egy főre jutó klímaadóssága körülbelül 56 600 euró (20,5 millió forint) volt, ami csaknem nyolcszorosa a leggazdagabb 10 százalékénak. 2010 és 2022 között a tulajdonalapú klímaadósságban a leggazdagabb 1 százalék részesedése 46-ról 63 százalékra nőtt, míg a középső 40 százaléké 17-ről 7 százalékra esett vissza. A magyar sajtóközlemény szerint „megdöbbentő, hogy abszolút értékben a leggazdagabb 1 százalék egy főre jutó kibocsátása 2022-ben körülbelül 6 200-szerese volt a legszegényebb 50 százalékának”.

A texasi Colossal Biosciences tavaly áprilisban kürtölte világgá, hogy tízezer évvel a kihalása után visszahozta az élők sorába az óriásfarkast (Canis dirus). A genetikusok nagy része úgy gondolta, hogy itt nem óriásfarkasról, hanem génmódosított szürke farkasról van szó (a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az óriásfarkas nem is a Canis nemhez tartozik), a filozófusoknak és a Természetvédelmi Világszövetségnek pedig a feltámasztás etikai vonatkozásaival voltak problémáik. Végül a Colossal is beismerte, hogy csak informálisan emlegetik óriásfarkasként a Romulus, Remus és Khaleesi nevű génmódosított szürke farkasokat.

A dallasi székhelyű Colossal október 14-én arról számolt be, hogy a GenoMorph néven fejlesztett mesterségesintelligencia-platformja segítségével sikerült azonosítani azokat a genetikai sajátosságokat, amelyek az utolsó egyedeinek 17. század végi észlelése után hivatalosan is kihaltnak nyilvánított, kizárólag Mauritius szigetén honos dodó (Raphus cucullatus) jellegzetes morfológiai jegyeiért felelősek – írja a Reuters.

A Colossal kutatói ezek alapján génszerkesztéssel kívánják módosítani a röpképtelen madárfaj legközelebbi filogenetikai rokonának számító, a dodóra egyáltalán nem hasonlító sörényes galamb (Caloenas nicobarica) genomját. A biotech cég szerdai bejelentése szerint az utolsó fázisnál tart a dodó, 95 százalékban rekonstruált teljes genomjának elemzése, ugyanakkor nem pontosították annak dátumát, hogy mikor kelhet ki a galambtojásból az első dodó.

A Reuters idézi Beth Shapirót, a Colossal tudományos igazgatóját, aki szerint a GenoMorph olyan fajok esetében is képes azonosítani a génszerkesztés lehetséges célpontjait, amelyekből csak nagyon kevés DNS maradt fenn. Alapesetben a kutatók egy adott faj számos genomját hasonlítják össze, hogy megtalálják egy-egy tulajdonság hátterében álló géneket – a dodó esetében azonban erre nincs lehetőség. A GenoMorph így azt vizsgálja, a még élő 70 rokonfajnál milyen genomikai sajátosságok határozzák meg a morfológiai sajátosságokat. A Colossal jelenleg laboratóriumi körülmények között a beazonosított gének kifejeződési lehetőségeit vizsgálja.

Részben a rendszerszintű korlátok, részben a nők saját döntései magyarázzák, hogy a nők nem megfelelő arányban kerülnek egyetemi, kutatóintézeti és akadémiai vezetői pozíciókba – mondja Bollobás Enikő, az ELTE BTK Angol-Amerikai Intézetének professzor emeritusa, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagja, a Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottság korábbi elnöke. Bollobás szerint – aki nemrég tanulmányt írt arról, hogy a tudományos intézmények vezetői közül hiányoznak a nők – gyakran elriasztja őket az akadémiai pályától, hogy a tudományos szféra döntéshozói pozícióit túlnyomórészt férfiak töltik be.

Ezen a kiegyenlítetlen nemi felosztáson akár a kvóták bevezetése is javíthatna – állítja Kende Anna szociálpszichológus, egyetemi tanár, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézetének igazgatója.

Magyarország összességében sem teljesít jól a női kutatók és mérnökök arányában, derül ki az Eurostat idei felméréséből. Bár az Európai Unióban a kutató és mérnök munkakörökben dolgozó nők száma a 2023-ban mért 7,7 millióhoz képest 2024-re elérte a 7,9 milliót, Magyarországon továbbra is mindössze a szakmákban dolgozók közel 32 százaléka nő. Ráadásul EU-s szinten a közép-magyarországi régióban a legalacsonyabb a női kutatók és mérnökök aránya: itt csupán a szakmában dolgozók 30 százalékát teszi ki a női munkaerő. Ezzel szemben a legtöbb nő Norvégiában, Lettországban, Izlandon és Dániában dolgozik kutatói vagy mérnöki munkakörben, ahol az arányuk 48-49 százalék körül mozog.

Elfogynak a nők a tudományos ranglétra felső szintjein

Az alkohol az agy saját immunsejtjein, az úgynevezett mikrogliákon keresztül is károsíthatja az agyat, derül ki a Cleveland Clinic kutatóinak friss, az Immunity folyóiratban megjelent tanulmányából. A mikrogliák folyamatosan pásztázzák az agyat, eltakarítják a sérült sejteket és törmelékeket, és az egészséges fejlődés során az idegsejtek közötti kapcsolatok metszésében is részt vesznek.

A kutatók egereken, fejlett képalkotó eljárással ugyanazokat a mikrogliasejteket követték nyomon ismételt alkoholexpozíció előtt és után, és azt találták, hogy nagy mennyiségű alkohol hatására a mikrogliák nyúlványai egy órán belül, még a bódultság kialakulása előtt visszahúzódtak, és a sejtek elkezdték lebontani az idegsejteket körülvevő extracelluláris mátrixot. Ez a sejtközötti állomány egyfajta vázként tartja össze az agysejteket, és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megfelelően működjenek.

A mátrix lebontásával az idegsejtek aktivitása csökkent, ami a nagyivás jól ismert következményeihez vezetett: álmossághoz, koordinációs zavarokhoz, súlyos esetben eszméletvesztéshez. Már egyetlen alkalommal elfogyasztott nagy mennyiségű alkohol is károsította a mátrixot, és az idegsejtek közötti kapcsolatok elvesztésével járt. Az ismételt alkoholfogyasztás pedig idegsejtek pusztulásához vezetett a homloklebeny kérgében, amely többek között az impulzuskontrollért és az ítélőképességért felel. A kutatók alkoholhasználati zavarban szenvedő emberektől származó agymintákban is kimutatták ugyanezt a mátrixkárosodást – az intézet közleménye szerint ez az első közvetlen bizonyíték arra, hogy ez a folyamat az emberi agyban is lezajlik.

A kutatók egy lehetséges terápiás célpontot is azonosítottak: a MyD88 nevű fehérjét, amely akkor kapcsolja be a mikrogliákat, amikor azok szöveti sérülést vagy más vészjelzést érzékelnek. Amikor az egerek mikrogliáiból még az alkoholexpozíció előtt eltávolították az ezt kódoló gént, a sejtek nem reagáltak az alkoholra, az agy mátrixa és idegsejtjei épek maradtak, és az állatok bódultsága is mérséklődött, pedig a véralkoholszintjük ugyanolyan magas volt.

A tanulmány vezető szerzője, Dimitrios Davalos szerint eddig az alkohol agyi hatásait főként az idegsejtek felől vizsgálták, most viszont kiderült, hogy a mikrogliák nemcsak reagálnak a károsodásra, hanem ők maguk is előidézhetik. Az eredmények ugyanakkor állatkísérletekből származnak, és a génkikapcsolásos módszer nem alkalmazható közvetlenül embereken, így egy esetleges kezelés kifejlesztése még hosszú kutatómunkát igényel.

Az emberi bélrendszerben is élhetnek óriásbaktériumok, legalábbis erre utal egy berlini kutatócsoport friss elemzése. A baktériumok jellemzően két mikrométer körüliek, óriásnak a tíz mikrométernél nagyobbakat tekintik, az Epulopiscium nemzetség tagjai azonban akár 600 mikrométeresre, vagyis több mint fél milliméteresre is megnőhetnek, így szabad szemmel is láthatók – ezeket a baktériumokat eddig főként doktorhalfélék beléből ismerték.

A Berlini Műszaki Egyetem kutatója, Danny Ionescu és munkatársai most több mint 600 ezer, a világ több mint 80 országából származó mikrobiom-minta DNS-szekvenciáit vizsgálták át, és a kagylóktól a görényekig számos állatfajban több tízezer találatot kaptak. Emberek ezreinek mintáiban is kimutatták az Epulopisciumhoz köthető DNS-t, ám ez általában a mintában azonosított szekvenciák mindössze 1-2 százalékát tette ki, ritka esetekben azonban akár a 20 százalékát is.

Hogy ezek a baktériumok mit csinálnak az emberi szervezetben, azt egyelőre nem tudni, de halakban a bélrendszer kémhatását és az emésztőenzimek működését befolyásolják. A kutatók szerint az első életévben a leggyakoribbak, és gyakrabban fordulnak elő gyulladással járó emésztőrendszeri betegségekben, például vastagbélrákban szenvedőknél. Ionescu szerint azonban nem ők okozzák ezeket a betegségeket, hanem csak a felborult bélflóra kínálta lehetőséget használják ki. Az óriásbaktériumok egyetlen sejtjében több száz vagy akár több ezer kromoszóma is lehet, ez a genetikai sokféleség segíti őket abban, hogy instabil környezetben is boldoguljanak – a kutató szerint ezért a jelenlétük akár a bélflóra zavarának korai jelzője is lehetne, még a tünetek megjelenése előtt.

Más szakértők ugyanakkor óvatosságra intenek. A Trentói Egyetem kutatója, Nicola Segata a New Scientistnek elmondta: nagy meglepetés lenne, ha valóban óriásbaktériumok élnének a belünkben. Úgy véli, a DNS-alapú keresés olyan, akár ismeretlen baktériumokat is kimutathat, amelyek hasonló génekkel rendelkeznek, de egyáltalán nem óriásiak. Ionescu válasza erre az, hogy a gének gazdája ebben az esetben is valószínűleg közeli rokon, hasonló testfelépítéssel. A végső bizonyítékot csak a mikroszkópos megfigyelés adhatja meg, ezért a kutatók most a megtalált szekvenciákhoz kötődő fluoreszcens jelölőkkel próbálják láthatóvá tenni a baktériumokat.

Szexuális jellegű becsületsértés gyanújával indított nyomozást a kölni rendőrség, miután egy robot megfogta egy 16 éves lány fenekét, és szexuális mozdulatokat tett felé – számolt be az AP hírügynökség. Az eset szombatról vasárnapra virradó éjjel történt egy gyorsétterem közelében. A rendőrség szerint a robotot két fiatal férfi irányította: a feltételezett tulajdonos, egy 16 éves fiú és 19 éves társa. A gyanú szerint a jelenetet felvették, élőben közvetítették és kommentálták az interneten. A kiérkező rendőrök a robotot egy autó csomagtartójában találták meg, és a két fiatal mobiltelefonjával együtt lefoglalták.

A két fiatalt gyanúsítottként kezelik, vádat azonban egyelőre nem emeltek ellenük. A nyomozók azt vizsgálják, hogy a robot mozdulatait előre beprogramozták, vagy valós időben irányították. A rendőrség szóvivője, Christoph Bermel az AP-nek azt mondta, ilyen jelenséggel eddig nem találkoztak, ez számukra teljesen új terep. Az interneten terjedő videókon látszik, ahogy a két fiatal egy forgalmas, éjszakai utcán egy csoport nő felé kíséri a robotot, amely nekimegy az egyiküknek, a többieket pedig megöleli. Az egyik férfi többször rákiabál a gépre, és visszahúzza, miután az szexuális gesztusokat tesz, amin a környéken állók nevetnek.

A nagyjából 120 centi magas, piros-arany színű robotra fehér trikót, fekete melegítőnadrágot, aranyláncot és napszemüveget adtak, és egy műbajusznak tűnő kiegészítőt is viselt.

A német sajtó szerint a gép a kínai Unitree Robotics R1 típusú humanoid robotja lehet, amely távirányítható és mozdulatsorokra programozható – és szeptember óta négymillió forintért Magyarországon is megvásárolható. A típust azonban hivatalosan nem erősítették meg.

A rendőrség kedden a Facebook-oldalán bírálta az eset alatt megjelent nem helyénvaló kommenteket, és arra figyelmeztetett, hogy az ilyen esetek megosztása vagy kifigurázása tovább súlyosbíthatja az áldozatra gyakorolt hatást.

A legtöbb ember agyában jelen lehetnek az anyjától származó sejtek, amelyek még a magzati fejlődés során jutottak át a méhlepényen, és akár élete végéig ott is maradhatnak – derül ki egy amerikai kutatócsoport friss tanulmányából, amelyről a New Scientist számolt be. A jelenséget mikrokimérizmusnak nevezik.

Régóta ismert, hogy szervezetünkben kis számban anyai és más rokoni sejtek is előfordulnak, és ezek szerepet játszhatnak a szövetek javításában vagy az autoimmun betegségek kockázatának kialakulásában. Az viszont eddig kevéssé volt tisztázott, hogy mennyire gyakoriak az agyban, és hogy mit csinálnak ott. Ennek vizsgálatát nehezíti, hogy az anya és a gyermeke mintáira egyaránt szükség van, ráadásul a friss kutatást vezető Sami Kanaan, a seattle-i Fred Hutchinson Rákkutató Központ munkatársa szerint ezek a sejtek jellemzően százezerből egyet tesznek ki.

A kutatók 37 gyerek (újszülöttektől 14 évesekig) epilepsziaműtét során eltávolított agyszövetét hasonlították össze az anyjuktól vett szájnyálkahártya-mintákkal. RNS-szekvenálással és egy saját fejlesztésű számítógépes eszközzel, amely kiszűri a „nem illeszkedő", idegen eredetű sejteket, 26 gyermeknél találtak anyai sejteket, átlagosan 2,2-t százezer sejtenként. A kutatók szerint valószínűleg ennél több gyermek agyában vannak anyai sejtek. A módszer ugyanis a DNS-beli eltérések alapján különbözteti meg az anyai sejteket a gyermek saját sejtjeitől, a gyermek pedig génjei felét az anyjától örökli. Ahol a kettőjük DNS-e megegyezik, ott az anyai sejtek rejtve maradhatnak.

Az anyai sejtek többféle szerepben is jelen voltak: idegsejtként, az agy immunsejtjeiként szolgáló mikrogliaként, az idegsejteket támogató asztrocitaként, az idegrostok szigetelőhüvelyét létrehozó oligodendrocitaként, valamint az ereket bélelő endotélsejtként is.

A csapat három korábban publikált adatsort is újraelemzett, amelyekben 22 hetes magzattól 80 év felettiekig minden korosztály szerepelt. Anyai sejteket minden életkorban találtak, bár számuk az évek során csökkent, valószínűleg a programozott sejthalál miatt. A kutatásban részt nem vevő Hina Chaudhry, a New York-i Icahn Orvosi Egyetem munkatársa szerint az eredmény azt mutatja, hogy minden emberi agy valószínűleg több ember genetikai mozaikja. Fontos ugyanakkor, hogy a tanulmány egyelőre csak preprint formában jelent meg a bioRxiv oldalán, vagyis független szakértők még nem lektorálták.

A dohányzásban és az alkoholfogyasztásban élen járó magyar társadalom egészségesebbé tétele nehéz feladat a kormányzat számára, ugyanis ezeknek a szokásoknak és addikcióknak a csökkentése a népegészségügyi intézkedéseken túl a gazdasági helyzet javítását és a szociális háló befoltozását is megköveteli. A 30 és 64 éves kor közötti munkaképes népesség halálozásának fő okai a dohányzás, a rossz táplálkozás, az alkoholfogyasztás, a magas testtömegindex és a kevés fizikai aktivitás – írja Horváth Virág, a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Doktori Iskola doktori hallgatója és Vitrai József, a Széchenyi István Egyetem, Egészség- és Sporttudományi Kar Pszichológia és Egészségügyi Menedzsment Tanszékének tudományos munkatársa friss tanulmányában. A szerzők szerint a visegrádi országok közül minden egészségügyi szempontból a legrosszabbul teljesítő magyarok betegségei nemcsak személyes hátrányt jelentenek, hanem az egészségügyi rendszert is feleslegesen túlterhelik.

Vitrai a Qubitnek elmondta, hogy ezek az egész társadalmat érintő egészségügyi problémák hosszú idő alatt, a népegészségügyi rendszer átstrukturálásával változtathatók meg. A kutatók a tanulmányhoz a Global Burden of Disease (GBD) 2023-as adatbázisából nyerték ki az egészségügyi információkat, ugyanis Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatain kívül nem állnak rendelkezésre az egészségügyi prevencióra vonatkozó adatok. A kutatáshoz ötéves korcsoportonként nyerték ki a nemenként külön vizsgált információkat a GBD adatbázisából, majd ezeket elemezték úgy, hogy hány haláleset lett volna elkerülhető a halálozási kockázatnak való normál kitettség mellett. A kutatók arra jutottak, hogy a nők halálozási eseteinek 54, a férfiakénak 65 százaléka kapcsolódott megelőzhető egészségügyi kockázati tényezőkhöz.

Nem segít, hogy társadalmilag elfogadott az alkoholizmus

A fő halálokokat mindkét nem esetében elsősorban a dohányzás és a nem megfelelő táplálkozási szokások jelentették, ráadásul a százezer főre vetített összes kockázathoz kapcsolódó halálozási esetek aránya a férfiaknál 2,5-ször nagyobb volt, mint a nőknél. A férfiak az alkoholfogyasztásban is rosszabb eredményeket értek el, mint a nők: Magyarországon közel kétszer annyi férfi hal bele az alkoholizmusba, mint nő. Vitrai a Qubitnek elmondta, hogy a nem megfelelő egészségügyi magatartás a korszerű viselkedéspszichológia alapján három fő tényezőre vezethető vissza: arra, hogy a társadalom tagjai képesek-e megfelelő életmódot folytatni, hogy van-e erre motivációjuk, illetve ara, hogy milyen társas és fizikai környezetben élnek.

A magyarok rossz egészségügyi mutatóihoz jelentős mértékben hozzájárul a stressz is. Ez nemcsak önmagában jár együtt súlyos egészségügyi – elsősorban szív- és érrendszeri – problémákkal, hanem a dohányzás és az alkoholizmus kiváltó okai között is kiemelt helyen szerepel. Ráadásul az egyén közvetlen környezete, így a család, a barátok és a munkahelyi közeg egyaránt elfogadó például a stressz levezetésére is alkalmazott dohányzással kapcsolatban – mondta Vitrai. Szerinte a dohányzás visszaszorítására tett olyan típusú intézkedések, mint a dohánytermékek csomagolásán feltüntetett elrettentő képek hatásosak lehetnek ugyan, de csupán részmegoldásnak tekinthetők. Ahhoz, hogy a dohányosok jelentős része leszokjon, a dohánytermékek árának megemelésére és a hozzáférhetőségük korlátozására is szükség volt (elvben ezt a célt szolgálták a dohányboltok) , illetve arra, hogy a beltéri dohányzást betiltsák, mondta Vitrai.

Bár a dohányzás visszaszorításában sikerült mérsékelt javulást elérni, az egészségtelen élelmiszerek fogyasztása továbbra is probléma. Az előző kormány 2011-ben bevezette a csipszadóként elhíresült népegészségügyi termékadót, de Vitrai szerint ez nem vezetett társadalmi szintű egészségügyi javuláshoz. A kutató elmondta, hogy az egészségtelen élelmiszereket gyártó cégek könnyedén kibúvót találtak a megadóztatott termékkategóriák alól, a fogyasztók pedig az egészségtelen termékeket vásárolták meg más élelmiszerek helyett. Vitrai szerint egy hétéves időintervallumot vizsgáló elemzés szerint a törvény életbe lépése után a csipszadó hatálya alá tartozó termékek fogyasztása még növekedett is. Ez a folyamat is hozzájárult ahhoz a tendenciához, hogy Magyarország az elhízásban is élen jár nemzetközi szinten: az osztrák nőkhöz képest például a magyar nők esetében 280 százalékkal nagyobb kockázatot jelentettek az egészségtelen táplálkozási szokások. A magyar nők halálozási arányához a magas testtömegindex nagyobb mértékben járult hozzá, mint a férfiakéhoz.

Évtizedes lemaradásban van a magyar népegészségügy

Az egészségtelen táplálkozás magyarországi hatása az összesített nemzetközi statisztikában is megjelenik: a megelőzhető magyarországi halálozások aránya minden kategóriában legalább 190 százalékkal meghaladta az osztrák adatokat. A magyarokra a szlovákokhoz közel azonos mértékű kockázatot jelentenek a szív- és érrendszeri egészségügyi problémák, miközben a szintén posztszocialista történelmi hátterű Csehországban és Lengyelországban alacsonyabb ezek kialakulásának esélye. Vitrai szerint az egyes országok társadalmaira jellemző népbetegségek magas előfordulási kockázatát kulturális tényezők is befolyásolják. Szerinte Magyarországon rendszerint redukcionista, azaz leegyszerűsítő magatartás jellemzi az orvostudományt és a gyógyítást: „nem elég csak a szervezetre koncentrálni, még a gyógyításban sem. A problémát nem szabad egyszerű testi problémára redukálni, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy ezek a lelki és mentális tényezőkkel is kapcsolatban vannak”.

A kutató szerint míg a pszichológusok és pszichiáterek alaptézisként kezelik a mentális és testi problémák összefüggéseit és kölcsönhatásait, a magyar medicinában ez a kapcsolat korántsem ennyire egyértelmű. Ez az egyik oka annak, hogy Magyarország több évtizedes lemaradásban van a fejlett nyugati országokhoz képest a gyógyítás és a népegészségügy területén is, mondta Vitrai. Szerinte az egészségügyi adatgyűjtési technológia és a betegutak követésének hiányosságai jelentősen hozzájárulnak például a szív- és érrendszeri problémák által okozott halálesetekhez. Mint azt a kutató elmondta, „a 30 napon belüli halálozás viszonylag alacsony, viszont utána elengedik a betegek kezét, akik nem vesznek részt a rehabilitáción, nem változtatnak az életmódjukon, sőt, ki sem váltják a gyógyszert. Emiatt az egy éven belüli halálozás évtizedek óta alig csökken. Ez mind ellátási problémákra utal”.

Már az iskolában is egészségesen kellene enni

A népegészségügy és a társadalmi egészség komplex probléma, ami holisztikus megoldásokat követel. Vitrai elmondta, hogy a Tisza-kormány egyik legfontosabb egészségügyi intézkedései közé kellene tartoznia, hogy eltörli a zöldségek és gyümölcsök ÁFÁ-ját, és elősegíti a diverz hazai piac kialakulását. A kutató szerint a társadalmi szintű tartós változás eléréséért már az iskolákban tenni kell: bár egyre több helyen svédasztalos formában történik a gyerekétkeztetés, jó gyakorlat lenne az iskolai főzőkonyhák kialakítása és a gyerekek táplálkozással kapcsolatos edukációja. Vitrai szerint az aggasztó magyarországi egészségügyi tendenciák megváltoztatásához az orvosszakmai utánpótlás korszerű képzése is fontos lenne. A kutató elmondta, hogy a fiatal, a népegészségügyben dolgozó tehetséges szakembereket államilag finanszírozott külföldi képzésekre kellene küldeni, hogy importálják a jelenleg hiányzó naprakész tudást.

A megfelelő szakmai kompetencia területi szinten is hiányzik: az országosan működő Egészségfejlesztési Irodákban (EFI) felkészült szakembereknek kellene dolgozniuk, mondta Vitrai. Ezek a népegészségügyhöz kapcsolódó, decentralizáltan működő állami egységek támogathatnák a megfelelő orvosi alapellátás kialakítását, és lobbitevékenységet folytathatnának az önkormányzatoknál, hogy egészségesebbé tegyék a helyiek életmódját. Ugyanakkor Vitrai elmondta, hogy a hatékony gyógyításhoz és ellátáshoz a háziorvosi diagnosztika után rendelkezésre kellene állnia a pszichológiai vagy a diagnózisnak megfelelő egyéb ellátásnak, például túlsúly esetén dietetikusnak, ami a szakemberhiány miatt nem teljesül.

A háziorvosi ellátásban használt adminisztrációs rendszerek is elavultak, a szakemberek túlterheltek, így számos betegútra és páciensre vonatkozó adatot – például hogy a beteg dohányzik-e – gyakorlatilag nem lehet megtalálni egy közös adatbázisban. A kutató elmondta, hogy a magyar népegészségügy felzárkóztatása rendkívül hosszú folyamat lesz, de nemcsak a társadalom számára kifizetődő, hanem a kormánynak is kecsegtetőbb befektetést jelent a hatékony primer prevenció, mint a kórházi ellátás.

* * *

Októberben az új világrendet, a világpolitikai és világgazdasági korszakváltás irányait fogjuk vizsgálni az exkluzív, csak Qubit+ tagoknak meghirdetett, következő tudományos estünkön, a 14. Qubit Live-on.

Velünk lesz Sz. Bíró Zoltán történész, állandó szerzőnk, hazánk legismertebb Oroszország-szakértője, Szunomár Ágnes közgazdász, Kína-szakértő, a Corvinus Globális Tanulmányok Intézetének vezetője és Béndek Ábris politikai elemző, USA- és EU-szakértő, valamint Takátsy Péter, a Katona József Színház színművésze. Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel mielőbb a Qubit+-ra!

Az estet az Amundi Alapkezelő Zrt. támogatja. Az Amundi szorosan követi és elemzi a világ változását. Tudj meg többet az Amundiról és az általuk kínált befektetési lehetőségekről! (x)

Akár 200 európai kutató is közvetlen hozzáférést kaphat a Google DeepMind legfejlettebb tudományos AI-modelljeihez, valamint összesen hárommillió dollárnyi Google Cloud számítási kredithez – közölte szerdán a techcég. A felajánlás az Európai Bizottság RAISE programján keresztül valósul meg, amit 2025 novemberében indítottak egyfajta virtuális intézetként, hogy segítse a tudósokat a mesterséges intelligencia használatában.

A Google szerint a cél az, hogy csökkentsék azt a számítási kapacitásbeli lemaradást, amellyel az európai kutatók időnként szembesülnek. A kiválasztás részletei egyelőre nem ismertek: a Google nem közölte, hogyan választják ki a kutatókat, mikor indul a hozzáférés, és hogyan osztják el köztük a krediteket. Egyenletes elosztás esetén ez kutatónként nagyjából 15 ezer dollárt (közel 4,9 millió forintot) jelentene.

A csomagban öt modell szerepel:

• a Nobel-díjas AlphaFold legújabb, 3-as verziója a fehérjék, a DNS, az RNS és más molekulák térszerkezetét és kölcsönhatásait jelzi előre, aminek a gyógyszerkutatásban lehet nagy haszna;
• a WeatherNext időjárás-előrejelző modell, amely többek között a szélsőséges időjárási események és a trópusi ciklonok előrejelzésében erős;
• az AlphaGenome azt modellezi, hogyan befolyásolják a DNS-ben lévő eltérések a gének működését, így segíthet a betegségek genetikai hátterének feltárásában;
• az AlphaEvolve a Gemini nyelvi modellekre épülő ágens, amely új algoritmusokat fedez fel és optimalizál, és már matematikai és informatikai problémákon is bizonyított;
• az AlphaEarth Foundations pedig műholdas és egyéb földmegfigyelési adatokból készít részletes, egységes térképet a bolygóról, amely például a földhasználat, az erdőirtás vagy a mezőgazdasági változások követésére használható.

A bejelentéssel egy napon a Google DeepMind társalapítója és az Alphabet (a Google anyacégének) vezető tudósa, Demis Hassabis egy dublini AI-csúcson arra figyelmeztetett, hogy az AI-ágensek által végrehajtott közelmúltbeli hackertámadások „korai figyelmeztető lövések”. A Reuters beszámolója szerint Hassabis úgy látja, hogy a rendszerek ma még nem elég erősek ahhoz, hogy az incidensek súlyosak legyenek, ám ha az iparág, a cégek és a kormányok nem tesznek többet a biztonságért, a következő egy-két évben komolyabb támadási események is jöhetnek. Hassabis szerint előbb-utóbb egy nemzetközi szabványügyi testületre is szükség lesz, de annak rugalmasnak és a kockázatokkal arányosnak kell lennie, hogy ne fojtsa el az innovációt.

A Google AI-kutatásairól nemrég részletesen is beszélgettünk az AI Híradóban:

Országos összefogással gyorsítaná fel a személyre szabott rákvakcinák fejlesztését az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH), írja a New York Times. A december elején induló program a koronavírus elleni oltások rekordgyors kifejlesztését hozó köz- és magánszféra közötti együttműködést veszi mintául. A Trump-kormányzat által is támogatott, mintegy 200 millió dolláros kezdeményezést a Nemzeti Rákkutató Intézet (NCI) és az NIH-t támogató alapítvány (FNIH) közösen viszi, a kutatók mellett gyógyszer- és biotechnológiai cégek, betegszervezetek és jótékonysági alapítványok bevonásával. Az NCI igazgatója, Anthony Letai szerint az első körben a hasnyálmirigy-, a máj- és a vastagbélrákra, valamint egyes gyermekkori daganatokra összpontosítanak.

A megelőző védőoltásokkal szemben ezek a vakcinák a már kialakult betegséget kezelik: a páciens saját daganatából azonosított, csak a tumorra jellemző mutációk alapján készülnek, és arra tanítják az immunrendszer T-sejtjeit, hogy célzottan támadják a rákos sejteket. Többségük ugyanarra az mRNS-technológiára épül, mint a covid elleni oltások, ami azért is érdekes, mert az ilyen programok egy részét tavaly – Robert F. Kennedy Jr. egészségügyi miniszter nézeteinek megfelelően – leállították.

Az eddigi kis létszámú vizsgálatok biztatóak: a Dana-Farber Rákkutató Intézet vesedaganatos kísérletében mind a kilenc beteg tünetmentes volt 40 hónappal később, holott általában harmaduk-felük két éven belül visszaesik. A Memorial Sloan Kettering hasnyálmirigyrák-vizsgálatában az oltásra reagáló nyolc betegből hét ma is él, míg az egyetlen végleges eredményt hozó nagy vizsgálatban a Merck és a Moderna 1137 előrehaladott melanomás beteg bevonásával kimutatta, hogy a vakcina kitolja a kiújulásig és az áttétképződésig eltelt időt.

A szakemberek hangsúlyozzák, hogy a program sikere korántsem garantált, hiszen az orvostudomány történetében számos ígéretes kezelés bukott el a nagyobb vizsgálatokban. A program első, kisebb vizsgálatokból álló szakasza nagyjából három évig tart, a második, országos klinikai hálózatra épülő fázis pedig legalább négy évig. Az FNIH klinikai vezetője, Stacey Adam szerint a cél az, hogy 7-10 éven belül bárki hozzáférhessen ilyen vakcinához, ami még így is gyorsabb a jelenlegi, 8-15 éves engedélyezési folyamatnál.

Kapcsolódó cikkek:

Az amerikai Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) elfogta az OpenAI egyik munkatársát, akit azzal gyanúsítanak, hogy titkos hangrögzítő eszközt helyezett el a mesterséges intelligenciát fejlesztő cég San Franciscó-i központjában. Az amerikai igazságügyi minisztérium közleménye szerint a férfi ellen szóbeli kommunikáció eszközzel történő lehallgatása, illetve annak kísérlete miatt indult eljárás.

A Washington Post szerint a 35 éves szaúdi állampolgár, Abdulrahman Alfozan 2025 júliusa óta dolgozott az OpenAI-nál, október 9-én vették őrizetbe, és kedden jelent meg először a szövetségi bíróság előtt. Ha bűnösnek találják, akár öt év szabadságvesztést és 250 ezer dolláros pénzbüntetést is kaphat.

A hatóságok szerint Alfozan szeptember 28-án egy vécépapírba rejtett eszközt dugott be egy vezetői tárgyalóban álló tévé USB-csatlakozójába, amit a cég munkatársai két nappal később, egy biztonsági átvizsgálás során fedeztek fel. A teremben rendszeresen tárgyaltak bizalmas ügyekről, köztük kutatásokról, termékfejlesztési tervekről és üzleti ügyekről.

A CNN szerint a hangrögzítő fejlett titkosítással és a megfigyelés kijátszására tervezett adattovábbító megoldással működött, és az OpenAI bizonyítékokkal rendelkezik arról is, hogy a férfi további eszközöket akart elhelyezni az irodákban. A minisztérium szerint a biztonsági kamerák rögzítették, ahogy Alfozan bemegy a tárgyalóba és benéz a tévé mögé, míg később a cég biztonsági munkatársai a táskájában egy második, hasonló lehallgatóeszközt is találtak.

Ráadásul Alfozan állítólag egy AI-eszközt kérdezgetett az OpenAI épületeinek címeiről, tárgyalóiról, beosztásairól és a vezetők tartózkodási helyéről, a feleségéhez köthető chatbotfiókból pedig egy távolról működtethető lehallgatóeszköz megépítéséről és telepítéséről érdeklődtek. Az OpenAI végül a saját belső AI-modelljeivel azonosította, ki helyezte el az eszközt, és ezekkel derítette ki azt is, honnan származik. A cég közölte: semmi jel nem utal arra, hogy a férfi jogosulatlanul hozzáfért volna modellsúlyokhoz, forráskódhoz vagy ügyféladatokhoz. A vállalat a vizsgálat ideje alatt fokozatosan korlátozta a hozzáférését, illetve előbb szabadságra küldte, majd pénteken elbocsátotta.

Az OpenAI biztonsági incidenseinek sora tehát egyre csak bővül: Kalifornia főügyésze, Rob Bonta például a hónap elején iratok és adatok átadására kötelező idézést küldött a cégnek, az elszabadult AI-ágensek által végrehajtott hackertámadások miatt. Emellett a múlt héten az OpenAI három biztonsági kutatót bocsátott el érzékeny információk kiszivárogtatása miatt, és nemrég mondott fel a cég egyik vezető biztonsági szakembere, David Robinson is, aki szerint az AI-fejlesztők közel sem elég óvatosak a gyorsan fejlődő technológiával.

Az áprilisi országgyűlési választáson egyetlen nemzetiségi lista sem szerzett kedvezményes mandátumot: a 2018-ban és 2022-ben még sikeres német listának ezúttal nem sikerült elérnie a szükséges küszöböt, így az új Országgyűlésben egyetlen nemzetiségnek sincs teljes jogú képviselője. Közben hamarosan elkezdődhet az új alkotmány előkészítése, és ha a választási rendszer és a parlamenti képviselet alapjairól újra dönteni kell, a nemzetiségek képviseletének kérdését sem lehet megkerülni.

Magyarországon tizenhárom elismert nemzetiség él, de közülük a jelenlegi választási rendszerben valójában csak kettőnek, a németnek és a romának van egyáltalán esélye arra, hogy kedvezményes mandátummal teljes jogú képviselőt juttasson az Országgyűlésbe. A többi tizenegy közösség számára a parlamenti mandátum a gyakorlatban elérhetetlen: érdekeiket szavazati joggal nem rendelkező nemzetiségi szószóló jelenítheti meg az Országgyűlésben. A választási rendszer további problémája, hogy aki nemzetiségi választóként kíván részt venni az országgyűlési választáson, annak előre le kell mondania arról, hogy pártlistára szavazzon. A nemzetiségi választók regisztrációt követően ugyanis saját nemzetiségük egyetlen, az országos nemzetiségi önkormányzat által összeállított listájára voksolhatnak, amelyen még a jelöltek sorrendjét sem befolyásolhatják. Ha pedig egy kisebb településen vagy szavazókörben csak egy-két nemzetiségi választó szavaz az adott nemzetiségi listára, még az is kiderülhet, hogy kire szavaztak, hiszen a nemzetiségi szavazólapon egyetlen lista szerepel.

A fentiek nem pusztán választójogi technikai problémák. Arról szólnak, hogy egy magyarországi roma, német, szlovák, horvát vagy szerb választópolgárnak milyen árat kell fizetnie azért, ha nemzetiségi identitását a politikai részvétel során is ki szeretné fejezni. Le kell-e mondania valamelyik politikai jogáról? Igazolható-e, hogy egy nemzetiségi közösség számára a választási rendszer nehezebbé teszi a parlamenti képviselet elérését, mint a többséghez tartozó választók számára? Tehető-e különbség a nemzetiségek között lélekszámuk alapján? Feltételezhetjük-e egy nemzetiségi választóról, hogy ugyanazt gondolja a közügyekről, mint nemzetiségi közösségének többi tagja? És biztosítható-e számára ugyanaz a titkosság, amely minden más választót megillet?

Csapadékosabb és jó eséllyel enyhébb lehet a korábban megszokottnál a tél Magyarországon az Európai Unió klímaváltozás-figyelő szolgálata, a Copernicus Climate Change Service (C3S) szombaton közzétett évszakos előrejelzése szerint.

A C3S szerint 2026 decembere és 2027 februárja között Európa túlnyomó részén a felszíni hőmérsékletek az évszakos átlag felett alakulhatnak. Ez alól csak az Észak-Atlanti-óceán egy Grönlandtól délre eső része jelent kivételt. Magyarország és az alpesi régió esetén az átlagosnál enyhébb tél valószínűsége 80-90 százalékra tehető, Észak-Európa nagy részén pedig 70-80 százalékra.

Ahogy a hőmérsékletek, úgy a csapadékmennyiség is az évszakos átlag felett alakulhat a következő télen, ugyanakkor ennek az előrejelzésnek már nagyobb a bizonytalansága. Magyarország nyugati felére a modellek átlaga 60-70 százalék, keleti felére pedig 70-80 százalék valószínűséggel jelez előre az ilyenkor szokásosnál több csapadékot.

A klímaváltozás-figyelő szolgálat magyarázója szerint a megszokott időjárás-előrejelzések és az évszakos előrejelzések nagyon különböznek egymástól. Előbbiek azt jelzik előre, hogy a következő néhány napban egy adott helyen miként alakulhat az időjárás – például az ECMWF globális 15 napos középtávú IFS időjárás-előrejelzését alapul véve, amit szuperszámítógépek állítanak elő több száz millió megfigyelés és a légköri folyamatok fizikai egyenletekkel történő leírása alapján.

Az évszakos előrejelzés ezzel szemben sokasági (ensemble) szimulációk lehetséges időjárási forgatókönyvekre történő futtatásán alapszik és valószínűségeket ad meg arra, hogy egy évszak nedvesebb, szárazabb, melegebb vagy hidegebb lesz az év adott szakaszában megszokott átlaghoz képest. Erre azért van lehetőség, mert a Föld természetes éghajlati változékonyságainak – mint az El Niño–déli oszcilláció (ENSO) vagy az észak-atlanti oszcilláció (NAO) – fázisai lassabban alakulnak ki, mint a kaotikus légkör, meglehetősen kiszámítható módon, így előre lehet jelezni a légköri viszonyokra gyakorolt hatásukat.

Eltüntethetővé válhatnak a tetoválások az újonnan kifejlesztett PhotoTat tintával, aminek láthatósága fénnyel vezérelhető – írta meg pénteken a New Scientist.

Carson Bruns, a Coloradói Egyetem (Boulder) kutatója és kollégái olyan fotokróm nanorészecske-alapú tintát fejlesztettek ki, ami bizonyos hullámhosszú fény hatására átlátszó állapotból színesre vált.

„Csak kikapcsolhatod a tetoválást, amikor nem akarod látni, és eltűnik a szemed elől – mondta a lapnak Bruns, a Matter & Light folyóiratban október elején közölt tanulmány egyik szerzője. – Ha soha többet nem akarod látni, csak ne kapcsold be újra.”

Ennek kulcsa a festékpigmentben rejlik. A hagyományos tetoválások és a PhotoTat is olyan permanens pigmentrészecskékből állnak, amiket tűvel juttatnak a bőr irharétegébe. De a PhotoTatnál a festék színét ultraibolya fény alakítja ki, míg erős látható fény eltörli. A ciklus többször megismételhető. Az új tinta 16 színben állítható elő, amikből legalább 300 árnyalatot lehet kialakítani. Viszont az UV-fényre érzékeny tetoválótinta szépséghibája, hogy a napfény is aktiválja, így a tetovált bőrfelületet naptejjel kell bekennünk, ha nem akarjuk, hogy megjelenjen.

A kutatók reményei szerint a PhotoTat orvosi alkalmazásokban is hasznosulhat, például olyan, jelenleg permanensen látható tetoválásoknál, amiket orvosok sugárkezelések során használnak a nyalábok célzására. Bruns szerint a festékanyagot bevonó polimer nem toxikus és régóta használatban van implantátumokban – ugyanakkor a tetoválótinta elérhetővé tétele előtt kiterjedt biztonságossági vizsgálatokat kell majd elvégezni.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Az első Nobel-díjas nő, Marie Curie lengyel származású fizikus és vegyész 1903-ban kapta meg a fizikai Nobel-díjat a radioaktivitás kutatásáért, férjével, Pierre Curie-vel és Henri Becquerellel megosztva. Később ő lett az egyetlen, aki két díjat is kapott két különböző tudományos kategóriában, mivel 1911-ben kémia Nobelt is kapott a rádium és a polónium felfedezéséért. Rajta kívül Linus Paulingot is két Nobellel díjazták két különböző kategóriában: az elsőt, a kémiait 1954-ben, a másodikat, a béke-Nobelt 1962-ben az atomfegyverkezési verseny elleni küzdelméért kapta. John Barden kétszer kapott fizikai (1956 és 1972), Frederick Sanger (1958 és 1980) és Barry Sharpless (2001 és 2022) pedig kémiai Nobelt.

Hagyományosan az október első hétfőjével kezdődő héten jelentik be a díjazottakat; a hivatalos menetrend szerint hétfőn az orvosi és élettani díjjal kezdik. Összesen tizennégy tudós nőt díjaztak ebben a kategóriában; az elismerést elsőként 1947-ben Gerty Cori kapta a glikogén enzimatikus átalakulási folyamatának feltárásáért, megosztva két férfi tudóssal. A nők közül csak az 1983-ban díjazott Barbara McClintock kapta az orvosi Nobelt egyedül – a mozgó genetikai elemek,az „ugráló gének” felfedezéséért, minden más női díjazott megosztva kapta az elismerést. Többek között az egyedüli magyar nőként 2023-ban díjazott Karikó Katalin is Drew Weissmannal megosztva kapta a nukleozidbázis-módosításokkal kapcsolatos felfedezéseikért, amik végül az mRNS Covid-vakcinához vezettek.

A keddenként kihirdetett fizikai Nobelt kapta a legkevesebb nő – az elsőként díjazott Maria Salomea Skłodowska Curie 1903-as díja után hatvan évet kellett várni Maria Goeppert Mayernek az atommag héjszerkezetével kapcsolatos felfedezéseiért kapott 1963-as Nobeléig, amit Hans D. Jensennel megosztva kapott. Abban az évben azonban kettéosztották a fizikai Nobel-díjat, így Mayer csak egynegyedet kapott az akkoriban már 265 ezer svéd koronás jutalomból, mivel az összeg másik felét Wigner Jenő kapta az atommag és az elemi részecskék elméletéhez való hozzájárulásáért.

Az utolsó fizikai Nobel-díjas nő Anne L’Huillier volt, aki 2023-ban Pierre Agostinivel és Krausz Ferenccel megosztva kapta a díjat az anyagban zajló elektrondinamika vizsgálatára alkalmas attoszekundumos fényimpulzusokat előállító kísérleti módszerekért.

A szerdánként kihirdetett kémiai Nobelt összesen nyolc nő nyerte el hét alkalommal, mivel a 2020-as díjat két nő, Emmanuelle Charpentier és Jennifer A. Doudna kapta a genom szerkesztésére szolgáló módszer, a CRISPR/Cas9 kifejlesztéséért.

1911-ben Marie Curie már a második Nobel-díját kapta a második tudományterületén, majd 1935-ben idősebbik lánya, Irène Joliot-Curie is kémiai Nobelt kapott férjével, Frédéric Joliot-val megosztva a mesterséges radioaktivitás felfedezéséért. Újabb harminc évvel később, 1964-ben Dorothy Crowfoot Hodgkin egyedül kapta meg az elismerést a biokémiai anyagok szerkezetének röntgenvizsgálatokkal történő meghatározásáért. Az eddigi utolsó díjazottat, Carolyn R. Bertozzit 2022-ben jutalmazták két férfi társával együtt a kattintáskémia (click chemistry) kifejlesztéséért.

A csütörtökönként kihirdetett irodalmi Nobel-díjasok között a legjobban reprezentáltak a nők a tudományterületek díjazottjai között: eddig összesen tizenkilenc nőt díjaztak, idén az első női díjazottként a kanadai költő Anne Carson kapta a kitüntetést.

Az első női irodalmi Nobel-díjas, Selma Lagerlöf (1909) jól ismert a magyarok számára is, ha máshonnan nem is, a Nils Holgersson csodálatos utazása című meseregényéről, amiből később a nagy sikerű rajzfilmsorozat készült. Lagerlöfnek jó pár egyéb könyve is megjelent magyarul, sőt, már a Nobel-díja előtt jelentek meg írásai lapokban, majd a díjazása után Benedek Marcell fordította le Gösta Berling című első regényét, és később a Franklin-Társulat adta ki sorban a könyveit itthon. (Leffler Béla, Lagerlöf egyik jelentős magyar fordítója, 1919-ben Svédországba költözött, és megalapította a stockholmi Svéd–Magyar Társaságot.)

Az 1991-ig díjazott öt másik irodalmi díjas nő ma már kevésbé ismert, pedig díjazásuk idején több könyvük is megjelent magyarul. Közülük volt, aki már a díjazása előtt is népszerű szerzőnek számított itthon, de már a legelső Nobel-díjasok olvasóközönsége is látványosan növekedett, ahogy azt napjainkban is észlelhetjük Kertész Imre 2002-es vagy Krasznahorkai László tavalyi díja után. Az irodalmi Nobel a kezdetek után sorozatszervező címkévé is vált: Magyarországon a Palatinus Nobel-díjasok könyvtára, illetve az Alexandra Irodalmi Nobel-díjasok Könyvtára sorozata már magát a díjazotti státuszt kínálta közös ajánlásként az olvasóknak.

Az 1991 óta díjazott tizenhárom nő eltérő ismertségű a hazai olvasók előtt: a költők, így Szymborska, Glück vagy az idén díjazott Carson inkább csak a verskedvelők körében ismertek. Azonban Jelinek, Szvetlana Alekszijevics, Tokarczuk vagy Annie Ernaux már a Nobel-díjaik előtt is erős magyar olvasottságú szerzők voltak, és a tavalyelőtt díjazott dél-koreai Han Kangnak is egyre több kötete jelenik meg magyarul.

A béke Nobel-díjasok között találjuk a legtöbb nőt, de ez nem tudományos kategória, és szervezetek is megkaphatják, ahogy ez a 107 eddigi díj közül 31 alkalommal történt. Sőt, a legtöbb Nobel-díjat épp szervezet, a Vöröskereszt kapta összesen háromszor, 1917-ben, 1944-ben és 1963-ban – az első két alkalommal humanitárius tevékenységért a világháborús helyzetben, harmadszor pedig alapításának századik évfordulójára.

Első nőként az a Bertha von Suttner osztrák író és békeaktivista kapta meg a béke-Nobelt, aki egyébként Alfred Nobel titkárnője, majd levelezőtársa volt; 1889-ben megjelent, Le a fegyverekkel! című írása a 19. század egyik legnagyobb hatású háborúellenes könyvének számít.

Teréz anya (1979), Aung San Suu Kyi (1991), Malala Yousafzai (2014) neve ismerős lehet még ma is, azonban például a tavaly díjazott venezuelai María Corina Machado arról lett ismert, hogy idén januárban átadta Nobel-díját Donald Trump amerikai elnöknek, miután az elraboltatta Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét. Trump már régóta vágyik a béke-Nobel-díjra saját jogán; idén is megsértődött Norvégiára, hogy nem ő, hanem az amerikaiak által el sem ismert hágai Nemzetközi Büntetőbíróság egykori bírája, korábbi ENSZ emberi jogi főbiztos, a dél-afrikai Navanethem „Navi” Pillay kapta meg a díjat.

Nem először (és nem utoljára) nevezik átpolitizáltnak a norvég parlamenti bizottság döntését: 1907-ben nagy vita övezte az akkori amerikai elnök Theodore Roosevelt béke-Nobelét, de 1973-ban is kissé elsietettnek bizonyult Henry Kissinger és Lê Đức Thọ kitüntetése a vietnámi tűzszünetért. Az észak-vietnámi kommunista politikus vissza is utasította az elismerést, mert nem tekintette megvalósultnak a békét, ami végül csak 1975. április 30. után következett el, amikor az amerikaiak elvesztették Saigont, és a háború Észak-Vietnám győzelmével zárult.

Az október második hétfőjén kihirdetett közgazdasági Nobel-emlékdíjat 1968-ban alapította a svéd központi bank, fennállásának 300. évfordulójára. Azért csak emlékdíj, és nem Nobel-díj, mert nem Alfred Nobel hozta létre a végrendeletében. A Nobel-díjakéval azonos elvek szerint Svéd Királyi Tudományos Akadémia ítéli oda, a díj összege is megegyezik a Nobel-díjakéval, de ezt a Riksbank fizeti, és a többi stockholmi Nobel-díjjal együtt, ugyanúgy december 10-én adják át. Először 1969-ben ítélték oda.

Eddig három női közgazdász kapta meg az emlékdíjat, akik különböző kérdésekben változtatták meg a közgazdasági gondolkodást: Elinor Ostrom (2009) a közös erőforrások kezelésében, Esther Duflo (2019) a szegénység elleni programok vizsgálatában, Claudia Goldin (2023) pedig a nők munkaerőpiaci helyzetének megértésében. Munkájuk közös vonása az empirikus megközelítés: terepvizsgálatokból, kísérletekből vagy történeti adatokból indultak ki.

A Nobel-díj története

Alfred Nobel (1833–1896) a 19. század nagy tudományos és technikai áttöréseinek korában élt, kortársa volt Charles Darwin, Louis Pasteur, Thomas Edison és Nikola Tesla. Nobel svéd vegyész, feltaláló és iparos volt, aki a nitroglicerinnel való kísérletei után 1867-ben szabadalmaztatta a dinamitot. Találmánya jelentősen megkönnyítette a bányászatot, a terjedő vasúthálózathoz nélkülözhetetlen alagútépítést, és robbanóanyag-ipari vállalkozással hatalmas vagyonra tett szert, mintegy 33 millió svéd koronára teszik a hagyatékát. (Az akkori értéken kb. 9 millió dolláros vagyon 20 ezer munkás teljes évi bérét fedezte volna.)

1895-ös végrendeletében vagyona 95 százalékát, 31,5 millió koronát olyan emberek jutalmazására szánta, akik „a legnagyobb hasznot hajtották az emberiségnek”. Saját tudományos érdeklődése miatt választotta a fizikai, kémiai és élettani tudományágakat, az irodalmi díjat pedig nemcsak szenvedélyes olvasóként, hanem színdarab- és drámaíróként és Victor Hugo levelezőtársaként alapította. A békedíjat egykori párizsi titkárnőével, a későbbi íróval és békeaktivistával, az osztrák Bertha von Sutterrel ápolt mély barátsága ihlette.

Az első Nobel-díjakat 1901. december 10-én, Alfred Nobel halálának ötödik évfordulóján adták át. A végrendelet végrehajtását elhúzódó öröklési, majd szervezési viták késleltették, és a hagyatékra nagy adót kivetni kívánó francia kormánnyal is meg kellett egyezni, mivel Nobel vagyonának nagy része párizsi bankokban volt. Ráadásul a svéd konzervatívok hazafiatlannak tartották, hogy a kozmopolita Nobel ne csak kizárólag svéd tudósokat díjazzon. Végül az eleinte ellenséges II. Oszkár svéd király jóváhagyta a Nobel Alapítvány jogszabályát, így az ötödik évfordulón Nobel végrendeletének felsorolásával egyezően, a ma is ismert sorrendben hirdették ki a nemzetközi díjazottakat (fizika, kémia, élettan, irodalom és a Nobel-békedíj).

Már az első évben ma is jól ismert nevek, Wilhelm Röntgen, Emil von Behring és Sully Prudhomme kapták az első Nobel-díjakat, akiknek azonban tervezési és jóváhagyási késedelem miatt csak ideiglenes érmeket osztottak ki a 150 782 svéd korona mellé. A következő évben már a 23 karátos aranyból készült medálokat adták át a díjazottaknak.

* * *

Októberben az új világrendet, a világpolitikai és világgazdasági korszakváltás irányait fogjuk vizsgálni az exkluzív, csak Qubit+ tagoknak meghirdetett, következő tudományos estünkön, a 14. Qubit Live-on.

Velünk lesz Sz. Bíró Zoltán történész, állandó szerzőnk, hazánk legismertebb Oroszország-szakértője, Szunomár Ágnes közgazdász, Kína-szakértő, a Corvinus Globális Tanulmányok Intézetének vezetője és Béndek Ábris politikai elemző, USA- és EU-szakértő, valamint Takátsy Péter, a Katona József Színház színművésze. Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel mielőbb a Qubit+-ra!

Az estet az Amundi Alapkezelő Zrt. támogatja. Az Amundi szorosan követi és elemzi a világ változását. Tudj meg többet az Amundiról és az általuk kínált befektetési lehetőségekről! (x)

Idén volt a harmadik legalacsonyabb az Antarktiszt körülvevő tengeri jég maximális kiterjedése a műholdas mérések kezdete óta – közölte hétfőn az amerikai űrügynökség (NASA).

A déli kontinens körüli tengeri jég a NASA és a Nemzeti Hó- és Jégadatközpont (NSIDC) szerint szeptember 14-én érte el éves maximumát, amikor kiterjedése 17,59 millió négyzetkilométer volt. Ez a harmadik legalacsonyabb maximum 1979 óta, amit csak a 2023-as és 2024-es év előz meg, és nagyjából 1,1 millió négyzetkilométerrel marad el az 1981-2010 közötti átlagtól.

A jelenlegi helyzet szokatlanságát jól mutatja, hogy a négy legalacsonyabb antarktiszi tengeri jég maximumot az elmúlt négy évben mérték.

Az Antarktiszt 150 magyarországnyi területű, 14 millió négyzetkilométeres jégtakaró borítja, ami 58 méternyi globális tengerszintnek megfeleltethető jeget tárol. A kontinenst a Déli-óceánon úszó tengeri jég veszi körül, aminek területe a korábbi években 2-20 millió négyzetkilométer között ingadozott. A tengeri jég maximális kiterjedését általában szeptemberben éri el, a déli félteke tele után, minimumát pedig a déli félteke nyarának végén, februárban.

1979 és 2014 között az antarktiszi tengeri jég kiterjedése évtizedenként átlagosan 1 százalékkal nőtt és 2014 szeptemberében 20,14 millió négyzetkilométerrel rekordmaximumot állított fel. Ezután a déli kontinenst körülvevő tengeri jég fogyatkozni kezdett, majd 2023-ban kiugróan alacsony kiterjedést ért el – ami már a klímaváltozás számlájára lehet írható. Kutatók egyre inkább azt gyanítják, hogy a Déli-óceán felmelegedése már elkezdte akadályozni a tengeri jég kialakulását, így kiterjedésének mértékét már nem elsősorban a légköri folyamatok és szelek szabják meg.

Tavaly arról írtunk, hogy a jelenlegi trendek folytatódásával a Déli-óceán hamarabb válhat jégmentessé az antarktiszi tengeri jég visszaszorulása miatt, mint az Arktisz. Ez Chris Stokes gleccserkutató szerint azzal fenyeget, hogy egyes antarktiszi gleccserek tengeren úszó részei elveszítik megtámasztásukat. Stokes korábban a Qubiten elmondta, hogy egyre több megfigyelés mutat arra, hogy a tengeri jég viselkedésében jelentkező változások kihatnak a sérülékeny sarkköri ökoszisztémára – köztük a császárpingvinekre, amik elveszíthetik a tengeri jégen fekvő költőhelyeiket.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

„Az emberi tudomány történetének egyik legnagyobb fordulópontjához érkeztünk” – írta Tanács Zoltán, Magyarország tudományos és technológiai minisztere a Facebookon kedden, az OpenAI által múlt héten közzétett matematikai áttörésekre reagálva, amikről a Qubiten is beszámoltunk. A miniszter szerint véget érhet az a korszak, amikor természetesnek tekinthettük, hogy az új tudományos felfedezések kizárólag az emberi elméből születnek.

A ChatGPT-t kifejlesztő OpenAI október 6-án 722 új matematikai tanulmányt publikált a GitHubon, amiket egy belső felhasználású AI-modelljük készített. A legnagyobb visszhangot a kvázi-Riemann-hipotézis bizonyítása kapta, de a modell például bizonyította Erdős Pál számtani sorozatokra vonatkozó sejtését is. „Nyilvánvalóan ez a matematika történetének legjelentősebb pillanata” – írta aznap Levent Alpöge, a rivális Anthropic matematikusa.

Egy hónappal korábban, szeptember 8-án az OpenAI a millenniumi díjproblémák egyikének, a Navier–Stokes-egyenletek létezési és simasági problémájának megoldását tette közzé – amihez egy 10 ezer AI-ágensből álló ágensrajt használtak. Ennek és korábbi eredményeknek az apropóján nemrég két matematikussal, Varga Dániellel és Dúcz Ákossal beszélgettünk arról, hogy miként forgatja fel a mesterséges intelligencia a matematikusok világát.

Tanács meggyőződése, hogy az ember ettől még nem válik feleslegessé a tudományban, a kutatók szerepe azonban alapvetően átalakul: az lesz a meghatározó, hogy ki képes feltenni a megfelelő kérdéseket, megérteni az eredményeket, azokat ellenőrizni és felelősen felhasználni. „A humán kontroll megtartása alapvető fontosságú” – írta a miniszter.

A miniszter szerint a mesterséges intelligencia alkalmazása óriási felelősséggel jár, de történelmi lehetőséget jelent Magyarországnak: olyan tudományos és innovációs képességeket tesz elérhetővé egy kisebb országnak is, amik korábban csak a világ vezető intézményeiben álltak rendelkezésre.

Az AI-korszak előnyeinek kihasználása érdekében a kormány 500 millió euróval járul majd hozzá az európai AI Gigafactory programhoz. Emellett jelentős pénzt terveznek fordítani a magyarországi szuperszámítógépes infrastruktúra fejlesztésére, szuverén magyar AI-megoldásokat fejlesztenek a közigazgatás, a kutatás és a gazdaság számára, valamint javítják az AI-kompetenciákat.

„A mesterséges intelligencia arra kényszerít bennünket, hogy újragondoljuk, mi az ember szerepe a tudományban, a gazdaságban és végső soron a jövőben. És ebben a jövőben Magyarországnak nem követőnek, hanem alakítónak kell lennie” – írta a miniszter.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Ukrajna után Magyarországon a legalacsonyabb a doktoranduszoknak járó díjazás abban az európai összehasonlításban, amiről hétfőn számolt be a Nature hírportálja.

A Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Európai Tanácsa (Eurodoc) által szeptemberben közölt jelentés 26 európai országban vizsgálta 2024-2025 között az elsőéves doktoranduszok keresetét. Magyarországon a doktoranduszi ösztöndíj 2025-ben 1 680 000 forint volt (4615 euró).

Ez nemcsak nyugat-európai mércével mérve nagyon alacsony, hanem jelentősen elmarad más közép- és kelet-európai országok ösztöndíjainak mértékétől is – ebben az összehasonlításban nálunk csak a több mint négy éve háborúban álló Ukrajnában alacsonyabbak a doktoranduszi ösztöndíjak (824 000 forint, 2263 euró).

Tavaly az éves doktoranduszi ösztöndíj közel duplája volt a magyarországinak Bulgáriában (3 018 000 forint, 8283 euró) és Romániában (3 079 000 forint, 8448 euró), míg Szlovákiában háromszor (4 801 000 forint, 13 170 euró) magasabb. Két nyugati szomszédunknál a doktoranduszok munkaviszony alapú fizetést kapnak, ami az ösztöndíjjal szemben adóköteles: Szlovéniában évente bruttó 10 196 000 forintot (27 991 euró), Ausztriában pedig bruttó 16 240 000 forintot (44 580 euró) keresnek.

„Az európai díjazást összehasonlító adatok gyűjtése közismerten nehéz – mondta Bencze Norbert, a jelentés egyik szerzője és a pályakezdő kutatókat Európa-szerte képviselő, brüsszeli székhelyű Eurodoc elnöke. – Az a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet az egyenlőtlenségekre, és hogy bátorítsuk a további adatgyűjtést”.

A doktoranduszok díjazását Bencze szerint nehéz összevetni különböző országok között, és nemcsak a megélhetési költségek eltérése miatt. Egyes országokban a doktoranduszok munkaviszonyban állnak, és az abból származó jövedelem után adózniuk kell, viszont plusz juttatásokra is jogosultak lehetnek. Máshol ösztöndíjat kapnak, ami általában adómentes, de nem feltétlenül járnak mellé más juttatások. És vannak vegyes konstrukciójú rendszerek is.

Horváth Péter, a Tudományos és Technológiai Minisztérium tudománypolitikáért és innovációért felelős államtitkára egy szeptemberi sajtóbeszélgetésen a Qubit kérdésére azt mondta, hogy jelentősen növelni szeretnék a havi 140-180 ezer forintos magyarországi PhD-ösztöndíjakat, aminek megvalósításán dolgoznak az Oktatási és Gyermekügyi Minisztériummal.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Egy folyó Kolumbiában, egy lagúna Spanyolországban, Ecuadorban pedig maga az Anyatermészet – az a közös bennük, hogy mindegyiknek vannak jogai, és ha megsértik őket, valaki a nevükben bírósághoz fordulhat. De mi értelme jogokat adni egy folyónak vagy egy tónak, és elképzelhető-e ugyanez Magyarországon, például a Balatonnal? Erről írt tanulmányt Jakkel Barbara, a Debreceni Egyetem jogi karának kutatója – az írás augusztusban jelent meg az Állam- és Jogtudomány című folyóiratban. Páros interjúnkban őt és Fodor László egyetemi tanárt, környezetjogászt kérdeztük, aki a téma magyar alkotmányos hátterét világította meg.

Qubit: Miért aktuális ma a természet jogalanyiságának kérdése, akár globálisan, akár Magyarországon?

Jakkel Barbara: Kezdjük azzal, hogy pontosan miről is szól ez a koncepció. A természet jogalanyiságának gondolata mögött az a törekvés áll, hogy a természeti ökoszisztémák – például folyók, erdők – saját jogokkal rendelkező jogalanyként nyerjenek elismerést, mind az alkotmányokban, mind pedig a bíróságok előtt. A cél az, hogy a természet ne csupán az emberi érdekek mentén védendő jogtárgyként jelenjen meg a rendszerben. Ez a megközelítés a hagyományos természetvédelmi szabályozás kudarcai miatt került előtérbe az utóbbi időszakban. Láthatjuk, hogy bár számtalan nemzetközi, regionális és állami szintű jogi rendelkezés célozza a környezet védelmét, ennek ellenére sem vagyunk képesek megfékezni a mértéktelen környezetpusztítást. A klímaváltozás okozta problémák kezelése egyre sürgetőbbé válik, a mindennapjainkban érezhető problémává lép elő, és az emberiség egyre inkább válságba kerül egy olyan folyamatban, amelyben végső soron a saját életfeltételeit biztosító ökoszisztémát pusztítja el. Ezért jelent meg az igény olyan újfajta jogi megoldásokra, amelyek reményt adnak arra, hogy hatékonyabban tudjuk biztosítani a kiemelt jelentőségű természeti területek védelmét. Az elmúlt néhány évtizedben rengeteg ilyen kezdeményezés indult, így ez a megközelítés ma már egyáltalán nem áll távol a modern jogi gondolkodástól.

Mikor és hol jelent meg először ez a gondolat? Egy elméleti műhelyből származó konstrukcióról van szó, vagy a gyakorlat hozta felszínre ezt a megoldási irányt?

J. B.: Az elmélet gyökerei a hetvenes évekre nyúlnak vissza, a legtöbben Christopher Stone „Legyenek-e a fáknak jogaik?” című írására vezetik vissza a koncepció gyökereit. Ebben egy, a Walt Disney cég által tervezett hegyvidéki beruházás elleni per okán fejtette ki, miért kellene a természeti képződményeknek önálló jogokat adni. Sokáig azonban nem volt komolyabb visszhangja ennek az elméletnek. A fordulat a 2000-es évektől következett be, amikor egyre több gyakorlati kezdeményezés indult el. Ennek az egyik legeklatánsabb példája Ecuador volt, ahol 2008-ban az alkotmányban is elismerték a Pachamama, vagyis az Anyatermészet jogait. Innen elindult egy globális folyamat. Ha megnézzük a jelenlegi méréseket, például az Eco Jurisprudence Monitor adatait, amely az ökocentrikus jogi megközelítéseket és az ökológiai kormányzási modelleket követi nyomon, azt láthatjuk, hogy mára 703 ilyen kezdeményezés valósult meg a világ 67 országában.

Van a nemzetközi példák között olyan, amely kifejezetten sikeres, és valóban magasabb szinten képes biztosítani a természet védelmét? Illetve létezik olyan modell is, amely kudarcot vallott? Hogyan működnek ezek a gyakorlatban?

J. B.: A szakirodalom alapján két alapvető modellt érdemes megkülönböztetni. Az egyik a „természet jogai” modell, amely például Ecuadorban működik. Ez a megközelítés rendkívül tágan definiálja a természetet, és általában egy adott joghatóságon belül a teljes természet védelmét rendeli el. Ecuadorban az Anyatermészetnek önálló, elismert alkotmányos jogai vannak, például joga van a természetes ciklusainak fenntartásához, vagy sérülés esetén a helyreállításhoz. Ebben a modellben elvileg bárki indíthat pert a természet nevében, ha úgy látja, hogy megsértették ezeket a jogokat. Ugyanakkor több forrás is rámutat arra, hogy ez a modell a gyakorlatban kevésbé működik hatékonyan. Mivel ez egy tisztán önkéntes alapon működő, reaktív rendszer, a fellépésre sokszor csak akkor kerül sor, amikor a károsodás már bekövetkezett, vagy közvetlen veszélye fenyeget. Ráadásul az eljárás sikere nagyban függ attól, hogy van-e éppen olyan elkötelezett civil szervezet, amely felkarolja az adott ügyet, mivel nincs dedikált állami szerv vagy gondnok, amely kifejezetten ezt a védelmet garantálná.

A másik a „jogi személyiség” modell. Sokan ezt a megközelítést tartják lényegesen hatékonyabbnak. Itt nem az egész természetet ruházzák fel jogokkal, hanem konkrét, a helyi közösség számára kiemelt jelentőségű ökoszisztémák kapnak jogi személyiséget. Erre számos jól ismert nemzetközi példa van: Kolumbiában a bíróság ismerte el jogalanyként az Atrato-folyót, míg Európában a spanyol parlament döntése nyomán a Mar Menor lagúna kapott önálló jogi személyiséget. Ebben a modellben az érintett ökoszisztémák nem kapnak elvont, egyedi jogokat, hanem a már létező, főként emberi jogokat terjesztik ki rájuk a számukra értelmezhető módon, például elismerik a tulajdonjogukat, a bírósághoz fordulás vagy a kártérítés jogát. A legfontosabb különbség, hogy a jogszabályok kijelölnek egy speciális gondnokot vagy képviseleti testületet, amelynek nemcsak joga, hanem kifejezett kötelessége is felszólalni a természeti entitás érdekében. Ez proaktív fellépést tesz lehetővé: a gondnoknak kötelessége a döntéshozatali és szakpolitikai fórumokon képviselni az ökoszisztéma érdekeit, így azok már a tervezési folyamatban megjelennek, megelőzve a későbbi károkat.

Ez a gondnoki rendszer nagyon hasonlít a kiskorúak melletti kötelező gyámsághoz vagy a cselekvőképességükben korlátozott személyek gondnokságához, amely a római jog óta velünk él.

J. B.: Pontosan így van. A kiindulópont ugyanaz, mint egy kiskorú vagy egy fogyatékossággal élő személy esetében: az adott entitás fizikailag képtelen arra, hogy saját érdekében eljárjon a bíróság előtt vagy a közigazgatásban, de az érdekei ettől még léteznek és kikövetkeztethetők, például egy folyó esetében az, hogy tiszta legyen a vize és fennmaradjon a természetes folyása. Ehhez kellenek azok a szószólók, képviselők, akik jogilag kiállnak a védelmében. Bár a gyakorlati hatékonyságot, vagyis azt, hogy évek múltán az adott erdő vagy folyó ökológiai állapota mennyit javult, még kevesen vizsgálták szisztematikusan, az egyértelműen látszik, hogy ez a struktúra jogilag és elvben sokkal hatékonyabb védelmet nyújt. Például az, hogy egy ökoszisztéma maga válik a saját területének tulajdonosává, megakadályozza, hogy arra pusztán kiaknázható erőforrásként vagy áruként tekintsenek. Ami pedig az ecuadori természetjogi pereket illeti, a kutatások szerint azok a perek voltak a legsikeresebbek, amelyek lokális, kisebb volumenű ügyekre irányultak, és nem érintettek nagy kormányzati beruházásokat. Így elkerülhették az országos szintű politikai konfrontációt, mert az ügyek átpolitizálódása általában rontotta a bírósági eljárások sikerét.

Talán a lokális ügyekhez könnyebb elkötelezett embereket is találni. Egy absztrakt cél – mint például a magyar erdők sorsa – ugyan mindannyiunknak fontos lehet, de ha a házamtól pár száz méterre lévő kis erdőről van szó, azért személyesen is sokkal többet vagyok hajlandó tenni.

J. B.: Igen, éppen emiatt az első sikeres természetjogi perek ott tudtak megvalósulni, ahol a helyi közösség és a védendő ökoszisztéma között szoros, sokszor spirituális vagy vallási kötelék állt fenn. Például az új-zélandi maorik esetében, akik szentként tisztelik a folyót. Ők rendkívül hatékonyan tudták képviselni ezt a sajátos, mély kapcsolatot. Ez persze egy komoly dilemmát is felvet: alkalmazhatóak-e ezek a perek a mi európai kultúránkban, ahol hiányoznak az ilyen típusú animista vagy törzsi vallási hagyományok? Mi nem pontosan így kötődünk a természeti képződményekhez. Kezdetben a bíróságok gyakorlatában is volt bizonytalanság abban, hogy a döntések esetleg nem magát a természetet, hanem csupán a helyi lakosok vallásszabadságát védik-e. Bár a joggyakorlat azóta ezen már túllépett, a kérdés elméletileg továbbra is izgalmas.

Mik a legfőbb elméleti és gyakorlati érvek a jogvédelem ilyen irányú kiterjesztése mellett, és milyen ellenérvek merülnek fel a jogtudományban?

J. B.: Mellette szóló érv például az, amelyre Christopher Stone elmélete mutat rá. Eszerint az emberiség erkölcsi fejlődése egy folyamatosan táguló kör. Amikor egy új entitás jogalanyiságát akarjuk elismerni, azt a kortársak elsőre mindig furcsának, nevetségesnek vagy ijesztőnek találják, egyszerűen azért, mert addig képtelenek vagyunk másként tekinteni rá, mint számunkra hasznos, birtokolható dologra. Az erkölcsi fejlődésünk során azonban fokozatosan kiterjesztettük a szimpátiánkat: először csak a hozzánk hasonló emberekre, majd a rabszolgák felszabadításával, a nők egyenjogúsításával vagy a fogyatékossággal élők jogainak elismerésével minden emberre, később pedig az állatokra is. A jognak követnie kell ezt az erkölcsi fejlődést, és ki kell terjednie a természetre is. Ráadásul az 1970-es évek óta a környezeti katasztrófák víziója mindennapi realitássá vált. Mivel a klasszikus környezetvédelmi jog nem elég hatékony a destruktív folyamatok visszafordítására, minden olyan új jogi megoldással megéri kísérletezni, amely hatékonyabb védelmet ígér. Egy természetjogi per alapvetően különbözik egy hagyományos környezetvédelmi pertől. Ha például egy folyó elszennyeződik, a hagyományos jogban mindig csak azt vizsgáljuk, hogy a folyóparton élőknek vagy a tulajdonosoknak milyen kára származott ebből. A folyó és a benne élő lények szempontjai háttérbe szorulnak. Ha viszont a folyó önálló jogalany, tulajdonos lenne, a kártérítést közvetlenül a folyó ökoszisztémájának helyreállítására kellene fordítani, függetlenül az emberi károktól. Ez egy embertől független, proaktív védelmet tenne lehetővé ott is, ahol a környezetkárosítás még nem ér el közvetlen emberi érdekeket, de később már visszafordíthatatlan lenne.

Az ellene szóló érvek arra a kérdésre épülnek, hogy lehet-e egyáltalán jogalany a természet, és nem tágítjuk-e ezzel túl messzire a jogalanyok körét. Sokan vallják azt a merev nézetet, hogy kizárólag az ember lehet jogalany. Ez azonban a mai jogrendszerekben sincs így, hiszen a jog régóta elismeri az olyan fiktív entitások jogalanyiságát is, mint a vállalatok vagy az állami szervek. A kortárs jogelméletben az egyik vezető álláspont, az érdekelmélet szerint, ha valakinek vagy valaminek jogilag értékelhető, figyelembe veendő érdekei vannak, akkor az méltó a jogalanyiságra. A jogfilozófusok szerint a jogi figyelembe vehetőség alapja a szenvedésre való képesség. Ez alapján az állatok jogalanyisága a fizikai fájdalomérzetük miatt elméletileg könnyen megalapozható, még ha a joggyakorlatban ez nehezen is jelenik meg. Ugyanakkor felmerül az ellenérv, hogy a vállalatok sem képesek a szenvedésre, mégis jogalanyok, ám a vállalatokat és civil szervezeteket felfoghatjuk az emberi akarat és érdekek összességeként is. A természet esetében viszont emberen kívüli létezőkről van szó. A jogelmélet másik ága, az akaratelmélet szerint csak az lehet jogalany, aki képes önálló akarattal joghatásokat kiváltani, azaz jogokat és kötelezettségeket vállalni. E nézet szerint a gyermekeket vagy a természetet nem önálló jogalanyként, hanem az emberek, tehát a kizárólagos jogalanyok által, saját jogi eszközeikkel kell megvédeni. Összességében azonban úgy vélem, hogy a természet jogalanyiságának elismerése, még ha az ökológiai állapot számszerű javulását nehéz is mérni, már önmagában az elismerési folyamat révén sikeres lehet. Bevonja a lakosság széles körét, felértékeli a természet ügyét a társadalom és a döntéshozók szemében, és irányt mutat a környezetvédelmi szabályozás hatékonyságának növelésére.

Hogyan illeszkedik ez az egész megközelítés a magyar környezetvédelmi jogi és alkotmányos hagyományokba? Voltak-e már nálunk is hasonló próbálkozások?

Fodor László: A jelenlegi fősodorbeli magyar jogfelfogástól és a tételes jogi gondolkodástól a természet vagy egyes természeti elemek jogalanyisága egyelőre meglehetősen távol áll. A gyakorlati jogászok ezzel nem foglalkoznak komolyan, bár elméleti síkon, gondolatkísérletként ismerik a koncepciót. Ha a magyar jogtörténeti kapcsolódási pontokat keressük, érdemes megemlíteni néhány fontos momentumot. Az első az Alkotmánybíróság mérföldkőnek számító 1994-es határozata. Amikor az Alkotmánybíróság szembesült azzal a feladattal, hogy értelmezze az Alkotmányban szereplő, egészséges környezethez való jogot és meghatározza annak alanyát, egy nagyon különleges gondolatmenetet fejtett ki a híres 28/1994. (V. 20.) AB határozatban, az úgynevezett környezetvédelmi alaphatározatban. Az AB arra jutott, hogy ez a jog bizonyos értelemben egy alanytalan jog, de ha mégis meg kellene jelölni az alanyát, akkor az valójában maga a természet vagy az emberiség lehetne. Az AB azonban ezt a megfogalmazást rögtön „képes beszédnek” minősítette. Kimondta, hogy nincs szükség ilyen konstrukciókra ahhoz, hogy a természettel vagy az emberiséggel szemben fennálló állami kötelezettségeket megállapítsuk. Ebből vezették le az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségét, vagyis azt, hogy ha a természetnek nincs is joga, az államnak védelmi kötelezettsége van. Azóta az AB álláspontja némileg finomodott, és ma már egyértelműbben elismeri, hogy az egészséges környezethez való jog nem teljesen alanytalan: a polgároknak igenis vannak bíróság előtt kikényszeríthető alanyi (eljárási, információhoz való vagy kártérítési) jogaik.

Egy másik fontos pont az európai párhuzamok és a halak esete: Eleanor Sharpston, az Európai Unió Bíróságának volt főtanácsnoka fogalmazta meg azt a híressé vált mondást, miszerint „a halak nem mehetnek bíróságra”. Ez jól mutatja, hogy a bírói fórumok is érzékelik a problémát: a jelenlegi szabályok nem elégségesek a természeti entitások közvetlen védelmére. A mi jogi kultúránk válasza erre eddig az volt, hogy próbáljuk meg az emberek környezethez való alanyi és eljárási jogait megerősíteni, mintegy pótszerként használva azokat a természet saját jogai helyett. Fontos elem továbbá a jövő nemzedékek szószólójának intézménye, amely párhuzamos modellként szolgálhat. A posztot ma az alapvető jogok biztosának a jövő nemzedékek érdekeinek védelméért felelős helyettese, Bándi Gyula tölti be. A jövő nemzedékek, vagyis az egészséges környezethez való jog várományosai még ugyanúgy nem tudják maguk érvényesíteni a jogaikat, mint a fák vagy a folyók. Itt a jogalkotó már elfogadta azt a konstrukciót, hogy adjunk egy hivatalos szószólót azoknak, akiknek még nincs saját hangjuk.

Ezekre az alapokra építve eddig egyetlen hazai gondolatkísérlet született: a Balaton jogalanyiságának felvetése. Ez a legközvetlenebb hazai kezdeményezés. Pár évvel ezelőtt az említett Bándi Gyula elindított egy tudományos párbeszédet arról, hogy vajon a Balaton védelmét lehetne-e hatékonyabban biztosítani azáltal, ha jogalanyiságot adnánk a tónak. Itt a Balatont komplex módon, ökoszisztéma-szinten, térségi összefüggésben értelmezték. Bár a vitából nem született jogalkotási javaslat vagy törvénytervezet, így megmaradt elméleti diskurzusnak, a megjelent tanulmányok és cikkek bizonyítják, hogy a téma jelen van a hazai tudományos életben. A spanyolországi példa is mutatja, hogy ez a megközelítés már nem idegen az európai jogi kultúrától, ugyanakkor Magyarországon jelenleg az emberek környezethez való jogainak erősítése látszik a reálisabb alternatív útnak. Ezen a téren is komoly nemzetközi viták zajlanak, például jelenleg is aktuális kérdés, hogyan foglaljon állást a magyar kormány 2026-ban arról, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményébe bekerüljenek-e kifejezett környezetvédelmi jogok.

Ha Magyarország jelenlegi környezeti problémáit nézzük, a klasszikus vagy az új típusú, jogalanyiságon alapuló gondolkodás adhat-e jobb válaszokat a kihívásokra?

F. L.: Ez rendkívül nehéz kérdés. Magyarországon a globális környezeti problémák helyi lecsapódásaival küzdünk: a klímaváltozással, a fajok gyorsuló kihalásával vagy az idegenhonos, invazív fajok tömeges megjelenésével. A legnagyobb rendszerszintű problémát az jelenti, hogy a víz drasztikus mértékben tűnik el a tájból, és itt segíthet igazán a természet jogalanyiságának gondolata. Az elmúlt évszázadokban abból indultunk ki, hogy mi az ember aktuális gazdasági, jóléti érdeke, és ehhez szabtuk hozzá a környezetet. Bár a 19. századi nagy folyószabályozások és lecsapolások idején is voltak aggódó hangok, a gazdasági érdek mindent elnyomott. Büszkék voltunk rá, hogy legyőztük a természetet, de a 150-200 évvel ezelőtti döntéseink negatív következményei most ütnek vissza ránk katasztrofális módon.

Ha képesek lennénk szakítani ezzel a tisztán antropocentrikus szemlélettel, és a természet jogalanyisága keretében határoznánk meg, hogy mit várunk el például a Balatontól vagy a Hortobágytól mint komplex rendszertől, az sokkal hatékonyabb védelmet adna, mint az, ha külön-külön, mozaikszerűen próbáljuk védeni a vizet, a talajt vagy az élővilágot. Ehhez alapvető szemléletváltásra lenne szükség. Sokan radikálisnak tartják, hogy a természetre alanyként tekintsünk. Gyakori kritika, hogy ha jogokat adunk a természetnek, akkor nem ehetünk húst, vagy minden fűszálat és fát külön perrel kell majd védeni. Valójában nem erről van szó. Nem önzőség kimondani, hogy a természetet azért is védjük, mert nekünk is érdekünk a túlélés – ennyiben racionális határok között antropocentrikusak maradunk. De el kell jutnunk az intelligenciának és az empátiának arra a szintjére, hogy elismerjük a tőlünk eltérően működő, önálló létezők szempontjait is. Ezt tükrözi az is, hogy az Alkotmánybíróság a határozataiban a környezethez való jog elemzésekor az „emberi élet természeti feltételei” kifejezés helyett egyre többször használja egyszerűen az „élet természeti feltételei” fordulatot. Ez a finom nyelvi elmozdulás jelzi a törekvést a merev emberközpontúság meghaladására. Ez a gondolat szépen rímel például Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájára is, amely a környezetvédelmet „teremtésvédelemként” fogalmazza meg, ahol az ember a többi élőlény társa a teremtett világban, és felelősséggel tartozik értük.

A lényeg az a felismerés, hogy megfelelő biodiverzitás és egészséges ökoszisztémák nélkül az ember sem élhet minőségi életet – sőt, egy idő után egyáltalán semmilyen életet. Ennek a kölcsönös függőségnek a felismerése és jogi lefordítása zajlik most a szemünk előtt Magyarországon is.