A hőérzet és a tapintás receptorainak 2021-ben Nobel-díjjal jutalmazott felfedezése óta tudható, hogy a termoreceptorok elsőként érzékelik és továbbítják az agynak mindazt ami a test felszínén történik.

Most kiderült, hogy ahelyett, hogy az emlősök szervezete két különálló idegsejtet alkalmazna a meleg és a hideg érzékelésére, ezek a speciális idegsejtek mindkét érzetet képesek jelezni a központi idegrendszernek, hogy a hűvösebb körülményeknek megfelelően fokozza a szervezet aktivitását, vagyis fűtsön, vagy a kiválasztás kivételével csökkentse azt, vagyis hűtsön – olvasható az ausztrál Connect Sci portál ismertetőjében.

A Neuron folyóiratban megjelent tanulmányuk szerint a Queensland-i Egyetem neurológusai a speciális, kétfoton-kalciumos képalkotás (2-photon calcium imaging) módszerével génmódosított egerek hátulsó talpainak termoreceptor-állományát vizsgálták a 22-42 Celsius-fok közöttuói tartományban. Az egereket genetikailag úgy módosították, hogy termoreceptoraik aktiváláskor fluoreszkáljanak. Kiderült, hogy a termoreceptorok különálló populációi bizonyos hőmérsékleteken aktiválódnának, más hőmérsékleteken pedig deaktiválódnának, a kutatók azt találták, hogy a neuronok fokozatos választ mutattak az inger intenzitásának növekedésével.

A kutatóknak sikerült azonosítaniuk a „Hideg-BE” alpopulációt, amely fokozatosan növelte aktivitását a hőmérséklet csökkenés hatására. A „Meleg-BE” neuronok ugyanezt tették a felmelegedés hatására. Ám találtak egy olyan „Hideg-BE/Meleg-KI” neuroncsoportot is, amelynek tagjai a legkisebb hőmérséklet-változásokra érzékenyek. Ez az alpopuláció „kétirányú választ” mutatott, aktivitása a hőmérséklet csökkenésével nőtt, és gyengült annak emelkedésekor.

A kutatók szerint a termoreceptorok működésének még mélyebb szintű megismerése a termikus diszfunkcióval küzdő emberek kezelésében is segíthet, mivel a pontos hőmérséklet-érzékelés kritikus fontosságú a homeosztázis, vagyis a szervezet stabil belső egyensúlyának fenntartásában. A kutatók szerint eredményeik segíthetnek megmagyarázni, mi történik, amikor a test termoreceptorai károsodnak az öregedés és a betegség során.

Ismert, hogy a gerincvelő-sérüléssel, szklerózis multiplexszel, cukorbetegséggel vagy perifériás neuropátiával élők elveszíthetik a hőérzékelés bizonyos aspektusait, ami megnehezíti a környezeti hőmérséklet-változásokra való reagálást, de az öregedés is jelentősen ronthat ezen a képességen. A hőhullámok idején pedig a zavart hőérzékelés koimoly egészségügyi kockázatokat rejt.

A kutatók a következőkben meg szeretnék érteni, hogy a termoreceptorok károsodása a szervezet degenerációjának korai jele-e, hasonlóan ahhoz, ahogyan a halláskárosodást korábban összefüggésbe hozták a demenciával.

Júniusban rendeztük meg 13. Qubit Live estünket, amelyen meghívott előadóinkkal az AI korlátaival és a körülötte kialakult hype-pal, valamint az általános mesterséges intelligencia (AGI) ígéretével foglalkoztunk. A napokban megosztjuk az eseményen elhangzott előadásokat, a kerekasztal-beszélgetést és a nézői kérdésekre adott válaszokat is, hogy az is megnézhesse őket, aki nem tudott részt venni a Qubit+ előfizetőinek meghirdetett rendezvényünkön.

Az előadások után Jónap Richárd és Móró Tamás, a Concorde Értékpapír Zrt. stratégái léptek a 13. Qubit Live színpadára. Két, szinte egyforma tőzsdei grafikont vetítettek ki a vászonra: mindkettő a chipgyártók részvényeiből számolt amerikai indexet (SOX) mutatta, ugyanazzal a meredek, majdnem függőleges felfutással – csak épp az egyik 2000 elején, a másik 2026 tavaszán készült. Az elemzők szerint a mai AI-boom motorja az az évi nagyjából ezermilliárd dollár, amit a mesterséges intelligenciába fektető nagyvállalatok – például a Microsoft, a Google vagy a Meta – költenek fejlesztésre, ami már az amerikai GDP nagyjából 3 százalékát teszi ki. Ami ebben igazán szembetűnő, az az, hogy ennek az összegnek több mint a fele (egyes számítások szerint kb. 60 százaléka) néhány chipgyártónál landol, méghozzá tiszta profitként: miközben az AI-modellek fejlesztői gyakran még veszteségesek, sőt irdatlan tőkét vonnak be a működésükhöz, a hardvert szállító cégek elképesztő hasznot fölöznek le.

A stratégák ehhez a történelmi párhuzamot is hozzátették. Az internet hajnalán a jövőről szóló nagy jóslatok végül szinte mind beigazolódtak, a tőzsde mégis brutálisan reagált, amikor a lufi kipukkant: a vezető technológiai cégek részvényei két és fél év alatt értékük öthatodát elveszítették. A mostani AI-boomot ugyan már nyereséges, érett vállalatok hajtják, egy dologban mégis kísértetiesen hasonlít a korábbi buborékokra: a piac szélsőséges koncentrációjában. Az ötszáz legnagyobb amerikai céget tömörítő tőzsdeindex (S&P 500) értékének a felét ma mindössze 19 vállalat adja, amiből 12 érintett az AI-iparban – ekkora összpontosulásra utoljára az 1880-as években, a vasúttársaságok aranykorában volt példa. És hogy mennyire a chipgyártók viszik a prímet, azt az idei tavaszi hozamok mutatják a legjobban: miközben a tőzsdeindex egésze 17 százalékot emelkedett, a Micron, az AMD és az Intel árfolyama 150-200 százalékkal nőtt – ez épp arra a pánikszerű vásárlásra emlékeztet, amely a tőzsdei lufik legvégén szokott jelentkezni, amikor a befektetők a korábbi nagy nyerteseket kezdik hajszolni.

Tehát akkor buborék az AI vagy sem? Móró szerint maga a technológia használata semmiképp, sőt ahogy egyre olcsóbb lesz, úgy terjed majd tovább. A beruházási oldalon viszont annál inkább: a most látott extraprofit történelmileg sosem tartós, mert ahol nagy a haszon, oda előbb-utóbb új versenytársak lépnek be, és amint bővül a kínálat, az árak esni kezdenek, a nyereség pedig a gyártóktól a felhasználókhoz vándorol. Az igazi kérdés, hogy az AI-fejlesztők közül kiemelkedik-e egy tartós győztes – ahogy annak idején a keresésben a Google vagy a mobilpiacon az Apple –, vagy egy egymást lefelé áraztató, kiélezett verseny alakul ki. Ez utóbbi esetben az a veszély, hogy a cégek olyan gyorsan írják felül egymás megoldásait, hogy a befektetések meg sem térülnek, mire jön a következő fejlesztés. A stratégák szerint a legnagyobb fenyegetést Kína jelentheti az amerikai AI-iparnak: ahogy a napelemek és az elektromos autók piacán már megtette, a chipek terén is képes lehet letörni az árakat, és ezzel elolvasztani a gyártók mostani extraprofitját.

A beszélgetés most videó formájában is elérhető. Nézd meg itt:

Ha a következő tudományos estünkről te sem szeretnél lemaradni, lépj be mielőbb a Qubit+-ba!

A Qubit Live #13-at a Concorde Értékpapír Zrt. támogatta.

Kontinenseken átívelő rádiótávcső-hálózatok archív adatai bizonyították egy rejtőzködő fekete lyuk jelenlétét az UGC 2369S jelű fényes infravörös galaxisban – olvasható a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet hétfői sajtóközleményében.

Az eddig is tudható volt, hogy 450 millió fényévre található UGC 2369S jelű rendszer gazdag csillagközi porban és gázban, ezért a látható fény tartományában végzett megfigyelések nehézségekbe ütköznek: a központi területét vastag porfelhők takarják el. A Wancheng Xu doktori hallgató vezette kínai-magyar kutatócsoportnak ezt a viszonylag ritka, egyszerre három galaxist összeolvasztó rendszert vizsgálva sikerült közvetlen bizonyítékot találniuk arra, hogy a rendszer egyik magjában egy aktív, környezetéből anyagot befogó fekete lyuk rejtőzik.

Az Astronomy & Astrophisics folyóiratban megjelent tanulmányuk szerint a kutatók a rádióhullámok tartományában vizsgálódtak és a nagyon hosszú bázisvonalú rádióinterferometria (VLBI) módszerét hívták segítségül. Ez a megfigyelési technika egymástól távol, akár az egész Földre kiterjedő, de összehangoltan működő rádióteleszkópok mérésein alapul.

Az Európai VLBI Hálózat (EVN) és az amerikai Very Long Baseline Array (VLBA) archív megfigyeléseit elemezve ezredívmásodperces felbontással sikerült feltérképezniük a galaxis központját. Mint a legtöbb csillagászati obszervatórium, így a rádiótávcső-hálózatok archívuma is tele van olyan régebbi, értékes, immár bárki számára nyilvánosan is hozzáférhető adatokkal, amelyeket az eredeti megfigyelők valamilyen okból nem dolgoztak fel és nem publikáltak. A két eltérő frekvenciasávban, már évtizedekkel ezelőtt – 1996-ban és 2003-ban, három különböző időpontban – elvégzett mérések egy rendkívül kompakt rádióforrást tártak fel, amelynek tulajdonságai egyértelműen arra utalnak, hogy nem térben kiterjedt csillagkeletkezés, hanem egy nagyságrendileg tíz fényév kiterjedésű aktív galaxismag működése áll az észlelt rádiósugárzás hátterében.

A sajtóközlemény szerint a legérdekesebb eredmény, hogy a szóban forgó aktív galaxismag viszonylag kis teljesítményű, mégis relativisztikus plazmakilövelléseket (jeteket) bocsát ki. A fekete lyukat egy rendkívül sűrű gáz- és porburok veszi körül, amely szinte teljesen elrejti azt a hagyományos optikai csillagászati megfigyelések elől. A rádióhullámok azonban akadálytalanul áthatolnak ezen burkon, így a VLBI-technika képes volt közvetlenül azonosítani a rejtőzködő központi magot. Az adatok arra is utalnak, hogy a fekete lyuk jelenleg viszonylag visszafogott ütemben nyeli el a környezetéből beáramló anyagot, miközben rádiósugárzó plazmanyalábjai számottevő energiát juttatnak vissza a galaktikus környezetükbe.

A Qubit március végén negyedszer hirdette meg társasjáték-fejlesztő versenyét, amelynek keretében idén kártyajátékok készítését vártuk a pályázóktól, mégpedig robotika témában. A verseny szervezése ez alkalommal az ELTE Informatikai Karával közösen történt, és az előzsűrizett játékokat a közönség a június 20-án az ELTE lágymányosi kampuszán megrendezett Robotrandi családi nap keretében tekinthette meg és próbálhatta ki, ahol a zsűri által kiosztott három díj mellett a tesztelők értékelése alapján egy közönségdíj is átadásra került. A rendezvényre rengeteg család eljött, és a különféle érdekes interaktív robotikai programok és teltházas előadások mellett több mint kétszáz látogató a játékokat is tesztelte az expótér mellett felállított asztalokon. Ezúton is köszönjük részvételüket a játékok értékelésében!

A versenyre összesen 33 pályamű érkezett az ország minden tájáról. A pályázók tábora is annyira sokszínűnek bizonyult, mint maguk a játékok: a gyakorlott tervezőtől kezdve a matematikusokon és informatikusokon át egészen a lelkes általános iskolás diákokig mindenféle korosztály és hivatás képviseltette magát. A háromtagú zsűri az alábbi 20 játékot választotta ki abból a célból, hogy a rendezvényen bemutatásra kerüljenek:

• Robotra Fel!
• F.A.R.M.
• Robot System Architect
• RoboCraft
• Replikánsok
• Cyber Szabotázs
• PorSZÍVÓZÁS
• Roboforge Aréna
• Cynapse
• Martium – A Mars vörös aranya
• Test 2.5
• Gépigény
• Robot küldetés
• Robofix Ltd.
• Robolúció – Robotok a mindennapokban
• Botbuilders – Robotoló kamaszok
• Biobot
• Robotpárbaj
• Robathon
• RobotBörze

Néhány visszamondás után azonban lehetőséget kaptak más pályázók is, így a rendezvény napján végül az alábbi táblázatban látható játékok mérettethették meg magukat a közönség előtt. A táblázatban egyúttal a tesztelők értékelései is láthatók.

Külön gratulálunk az alábbi játékoknak, akik a tesztelőktől csak pozitív értékelést kaptak játékukra:

• Simon Zoltán: Robotra Fel!
• Szőke Tamás: F.A.R.M.
• Pafféri Bálint, Pafféri Péter, Szitt Zsófia: Robolúció – Robotok a mindennapokban
• Ráfael Balázs: Botbuilders – Robotoló kamaszok
• Kara Dávid és Nemesházi Ádám: Biobot
• Farkas Bence: Robathon

A verseny alaposan megmozgatta a résztvevők fantáziáját, rengeteg érdekes ötlettel találkoztunk. A zsűri döntése nehéz volt, hiszen idén tesztelés nélkül értékelte a játékokat, csak a szabályok, komponensek és az esetlegesen mellékelt videók alapján. Az értékelésében jelentős szerepet játszott, hogy a robotika témájához mennyire kreatívan nyúlt a szerző, azt mennyire szervesen tudta egy kártyajátékban megjeleníteni. Emellett a játék hossza, könnyed magyarázhatósága és informatív jellege is szempont volt. Mindezeket figyelembe véve a zsűri az alábbi három játékot díjazta, de ez nem jelenti azt, hogy a többi játék ne lett volna élvezetes, amit már csak az is jól mutat, hogy az összes előzsűrizett játékra zömében pozitív értékelés érkezett a Robotrandi rendezvényen.

I. helyezett: Biobot

Szerzők: Kara Dávid és Nemesházi Ádám

Rövid ismertető: Ez a játék egy lenyűgöző posztapokaliptikus világban játszódik, amelyben az emberiség elmenekült a Földről, de a hátrahagyott, lemerült robotok szimbiózisba kerültek egy növény-gomba hibrid fajjal, így hozva létre az élő szövetből és fémből álló biobotokat. A téma mellett a játék kellékei is különlegesek voltak, ugyanis részben átlátszó kártyákkal operál a játék, amiket forgatni és átfordítani is lehet, így ezek kombinációs lehetőségeit is érdemes használni.

Nyeremények:

• 30 ezer forint értékű vásárlási utalvány az ELTE IK jóvoltából;
• Játéklehetőség a MystIQueRoom Mesterséges intelligencia nevű 60 perces szabadulópályáján 2–8 fő részére;
• 2 jegy az Igazából komédia című futurisztikus vígjáték valamely októberi előadására a Pesti Színházba;
• GiiKER Smart Four Board Games, avagy háromdimenziós elektromos amőba geekeknek az ELTE IK részéről.

II. helyezett: Robot System Architect

Szerző: Dr. Pásztor Szabolcs

Rövid ismertető: Draft (kártyaleválogatás) alapú, tablóépítő kártyajáték, ahol a játékos geometriai illeszkedési szabályoknak megfelelve próbálja beüzemelni és a legjobban kihasználni az összes alkatrészkártyát, amit megszerzett. A játék erőssége, hogy akár 8 fővel is játszható. A szerző a magyarországi Bosch csoportnál dolgozik, ami meg is látszott az alkotásán: a kártyákon szereplő illusztrációk a valóságban is létező ipari alkatrészeket ábrázolnak. A játék alapvetően STEM érdeklődésű játékosoknak készült azzal a céllal, hogy a modern mérnöki fejlesztési szemléletet, a szoftveres integrációt, a lean elveket és az optimalizációt mutassa be játékos formában.

Nyeremények:

• 20 ezer forint értékű vásárlási utalvány az ELTE IK jóvoltából;
• Játéklehetőség a MystIQueRoom Mesterséges intelligencia nevű 60 perces szabadulópályáján 2–8 fő részére;
• 2 jegy az Igazából komédia című futurisztikus vígjáték valamely októberi előadására a Pesti Színházba;
• GiiKER Smart Four Board Games, avagy háromdimenziós elektromos amőba geekeknek az ELTE IK részéről.

III. helyezett: Martium – A Mars vörös aranya

Szerző: Körösi Zsolt

Rövid ismertető: A játék a harc, a gyártás és az erőforrás-menedzsment mechanikáit ötvözi. A történet szerint a Föld erőforrásai kimerültek, a túlélés záloga pedig a Marson bányászható különleges vörös kristály, a martium. A játékosok különböző frakciókat irányítva küzdenek a marsi bányákért, miközben folyamatosan fejlesztik harci és bányászati gépparkjukat. Játékmechanikai érdekesség, hogy a játékos által titkosan kijátszott parancskártyák egy kör késéssel hajtódnak végre.

Nyeremények:

• 10 ezer forint értékű vásárlási utalvány az ELTE IK jóvoltából;
• Játéklehetőség a MystIQueRoom Mesterséges intelligencia nevű 60 perces szabadulópályáján 2–8 fő részére;
• GiiKER Smart Four Board Games, avagy háromdimenziós elektromos amőba geekeknek az ELTE IK részéről.

Végül pedig jöjjön a közönségdíj, ami talán még a zsűri díjánál is nagyobb elismerés, hiszen az érdeklődő játékosok valódi játékélménye alapján adott értékelésekből származnak. Ezúton is köszönjük a látogatók hozzájárulását; reméljük, élményekkel gazdagon távoztak, és köszönjük a szerzőknek is, hogy el tudták hozni játékaikat.

Közönségdíjas: Robotra Fel!

Szerző: Simon Zoltán

Rövid ismertető: 2-5 fős családi kártyajáték, amiben a játékosoknak különféle robotjaik számára kell megfelelő munkahelyeket találniuk, és a legértékesebb kombinációkat összeállítaniuk. A játék érdekessége, hogy bizonyos munkahelyek fejleszthetők benne, illetve az, hogy a robotok és munkahelyek párosítását csak a legvégén kell elvégezni, vagyis játék közben is alakíthatjuk stratégiánkat. A draftolós kártyaválasztós mechanika a felnőtteknek stratégiai mélységet, a gyerekeknek pedig könnyen megérthető, intuitív szabályokat biztosít.

Nyeremények:

• 25 ezer forint értékű vásárlási utalvány az ELTE IK jóvoltából;
• Pubbo Air játékos STEM oktatórobot az INFUZE Robotics felajánlásával;
• Light Art Musem Budapest belépőjegy két fő részére a legújabb More Than Human című kiállításra.

Minden nyertesnek és résztvevőnek szívből gratulálunk! A tesztelőknek köszönjük a rengeteg játékot és a lelkesedést! Szponzorainknak pedig, akik az alábbiak voltak, köszönjük a támogatást és a nyeremények felajánlását!

Az ugyan nem újdonság, hogy már a vadászó-gyűjtögető elődeink is módszeresen kiaknázták a természeti erőforrásokat, és egyebek mellett halcsapdaként szolgáló sok száz kilométere csatornarendszer építésére is képesek voltak. Az viszont csak nemrégiben derült ki, hogy már 7 ezer évvel ezelőtt is sikeresen telepítettek be hallal egész tavakat – írja a New Scientist az Antiquity folyóiratban hétfőn publikált tanulmányra hivatkozva.

Az Oslói Egyetem régészei még 2022-ben fedezték fel a norvég fővárostól északnyugatra fekvő Tesse-tó átmenetileg szárazra került medrében azokat a kiterjedt halászati tevékenységre utaló leleteket, amelyek alapján kutatni kezdték a hegyvidéki élővíz halállományának eredetét. Korábban ugyanis nem volt kielégítő magyarázat arra, miért élnek az utolsó jégkorszak visszavonulásakor kialakult tóban jelentős számban sebes pisztrángok (Salmo trutta), méghozzá akkora állományt alkotva, amely az 1940-es években még évi 9 tonnás „fogást” biztosított, de jelenleg is jelentősnek számít.

A pisztrángok természetes úton azért nem kerülhettek a 850 méter tengerszint feletti magasságban fekvő tóba, mert a kivezető vízfolyások vízesései leküzdhetetlenek voltak az elmúlt évezredekben. Az emberi betelepítésnek pedig eddig nem volt sem írásos, sem tárgyi bizonyítéka.

A halcsapdának látszó bonyolult faszerkezetek maradványainak radiokarbonos kormeghatározása viszont kimutatta, hogy a legrégebbi struktúra időszámítás előtt (i.e) 4950 körüli lehet, faleletek és a közép-skandináv hegységek fenyőállományának évgyűrű-kronológiai összehasonlítása révén pedig kiderült az is, hogy a csapdák tartóoszlopait i.e 2669 tavaszán, illetve telén vágták ki, de akadt olyan is, amelyiket i.e 2657-2656 telén, ami a norvég régészek szerint azt bizonyítja, hogy a csapdákat karban tartották, felújították.

A kutatók ugyan tárgyi bizonyítékot nem találtak, de a legvalószínűbb magyarázatuk szerint a mezolitikum skandináv vadászó-gyűjtögető népei felthetően bőrtömlőkben szállították fel a hegyi tóba a betelepítésre szánt pisztrángokat, amelyek aztán a Tesse-tó optimális körülményei között nemcsak megmaradtak, de el is szaporodtak. Az ugyanakkor tudható, hogy a középső kőkorszaktól kezdve ezen a területen az emberek nyaranta a hegyekben rénszarvasra vadásztak és halásztak, a telet viszont az enyhébb klímájú völgyekben vagy a tengerpartokon töltötték. A kutatók úgy vélik a haltelepítés okon kiszámítható táplálékellátás hosszabb tartózkodást tett lehetővé, nemcsak a nagyvadak után cserkelő vadászok, de egész családi csoportok számára is.

Magyarország az emberi területhasználat által leginkább érintett országok egyike, a természetes és természetközeli nyílt vizes élőhelyek közel 300 ezer hektárnyi területet kitevő 71,3 százalékát érinti valamilyen mezőgazdasági vagy városi eredetű terhelés – derül ki abból a Nature folyóiratban megjelent tanulmányból, amely bemutatja az Európa vizes élőhelyeiről készült új digitális atlaszt.

Európa természetes és természetközeli nyílt vizes élőhelyeinek első egységes, tízméteres felbontású térképét Kovács Gyula Máté vezetésével a Koppenhágai Egyetem kutatói készítették el a Global Wetland Center égisze alatt, együttműködve az Európai Környezetvédelmi Ügynökség, a Leicesteri Egyetem, a Greifswaldi Egyetem és a Greifswald Mire Centre munkatársaival.

A magyar kutató által a Qubitnek elküldött hivatalos sajtóközlemény szerint a kutatócsoport több mint 470 ezer Sentinel-1 és Sentinel-2 műholdfelvételt, valamint felszínre, éghajlatra, talajra és domborzatra vonatkozó adatokat dolgozott fel gépi tanulással. Az így létrehozott térkép 38 európai országban, tízméteres térbeli felbontásban jeleníti meg a természetes és természetközeli nyílt vizes élőhelyeket.

A térkép

• szárazföldi mocsarak és rétlápok;
• tőzeglápok;
• sós mocsarak;
• szikes és sólepárló területek;
• árapálysíkságok;
• fenyérek, hangások és hegyvidéki törpecserjések

szerinti felosztásban lajstromozza az élőhelyeket.

A magyar kutató szerint azokat a vizes élőhelyeket vették emberi hatás alatt állónak, amelyek mezőgazdasági vagy városi területekkel fednek át, illetve azok 150 méteres környezetében találhatók: „A mutató ezért a területhasználati nyomás egységes, európai léptékű közelítése, nem pedig minden egyes terület részletes helyszíni ökológiai állapotfelmérése”.

Korábban megírtuk, hogy az Európai Bizottság 2022. június 22-én terjesztette elő a természet helyreállításáról szóló rendelet javaslatát, amely 2024. augusztus 18-i életbe lépésével előírja a tagállamoknak az ökoszisztémák tartós regenerálását az Európai Unió szárazföldi és tengeri területein.

A 2030-ra elérni kívánt 30 százalékos célhoz a kutatók becslése szerint Magyarországon „mintegy 89 300 ± 49 100 hektár vizes élőhely helyreállítására lenne szükség. A 2040-re előírt 60 százalékos cél alapján ez körülbelül 178 600 ± 98 200 hektárra emelkedne”. A jelenlegi magyar vállalás a kutatás 2030-as becslésének csupán mintegy 40 százalékát éri el. Kovács és kollégái szerint Magyarország helyreállítási potenciálja a jelenlegi vállalás három-ötszöröse lehet.

Kovács és kollégái szerint a vizes élőhelyek helyreállítása Magyarországon nemcsak természetvédelmi, hanem aszályvédelmi szempontból is üdvös volna: „A jó állapotú vizes élőhelyek a csapadék és a felszíni vizek ideiglenes tárolásával természetes szivacsként támogathatják a táj vízmegtartó képességét és a talajnedvesség megőrzését”.

A magyarországi vizes élőhelyek között különösen fontosak a szárazföldi mocsarak, rétlápok és egyéb füves vizes élőhelyek. Ezek közül sok a Közép-európai-alföldön található, és részben tőzegképző lápi rendszereket foglal magában. A kutatás szerint Magyarországon - Törökországhoz, Romániához és Lengyelországhoz hasonlóan - ezek a szárazföldi vizes élőhelyek adják a legnagyobb szénsűrűségű vizesélőhely-típust. Európa egészében az emberi területhasználat a vizsgált vizes élőhelyek 20,4 ± 3,4 százalékát érinti. A zavart állapothoz kapcsolódó potenciális talajszénveszteség a kutatók becslése szerint 0,8-4,9 milliárd tonna szén-dioxid-egyenérték lehet az emberi hatásoktól mentes referenciaállapothoz képest. Ez nem éves kibocsátást, hanem a 2018-ban megfigyelt állapothoz kapcsolódó lehetséges szénkészlet-különbséget jelent.

A térképezés azt is nyilvánvalóvá tette, hogy Európa vizes élőhelyei rendkívül feldaraboltak. Területük becslések szerint 27-33 százaléka 25 hektárnál kisebb összefüggő foltokban található, míg 7-11 százalékuk egy hektárnál is kisebb területeken helyezkedik el. Ezeket a kis élőhelyeket a hagyományos, durvább felbontású térképek gyakran nem érzékelik. A tízméteres felbontás ezért nemcsak pontosabb összterületi becslést tesz lehetővé, hanem a helyi helyreállítási tervezés szempontjából is fontos.

Mivel az európai helyreállítási tervek összevetését nehezíti, hogy az egyes országok eltérően határozzák meg a vizes élőhelyeket, Kovács és kollégái ugyanazt a kategóriákat és módszertant alkalmazza mind a 38 vizsgált országban. A magyar kutató szerint „amit Dániában tőzeglápnak sorolunk, azt Skóciában nem feltétlenül tekintik annak. Ezért az összehangolt meghatározások nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy nagy földrajzi térségeket megbízhatóan össze tudjunk hasonlítani”. Az egységes térkép így tudományos alapot adhat az országonkénti természet-helyreállítási tervek elkészítéséhez, a lehetséges helyreállítási területek előzetes kiválasztásához, valamint az országok által vállalt célok későbbi nyomon követéséhez.

307. feladvány: Igen, nem, mindkettő, egyik sem

Gondoltam egy számra az alábbiak közül: 1, 2, 3, 4. Feltehetsz egy kérdést, amire csak a következő válaszokat adhatom:
– igen
– nem
– mindkettő
– egyik sem.

Milyen kérdést kell feltenni, hogy a válaszom alapján pontosan meg tudd mondani, melyik számra gondoltam? Az igazat fogom mondani, de a kérdés legyen olyan, amire ezek közül valamelyik mindenképpen jó válasz lehet!

Olyan kérdést kell feltenni, amire igen vagy nem lehetséges válaszok, és amikor a mindkettő vagy egyik sem a válasz, akkor ezek szintén az igenre és a nemre utalnak.

Tegyél fel egy ilyen alakú kérdést:

Mi a helyes válasz erre a kérdésre: „...?" Igen vagy nem?

Találd ki mit kell írni a ... helyére.

Egy lehetséges megoldás lenne az alábbi, ami jó kiindulópont, de nyelvtanilag kifogásolható:

Mi a helyes válasz erre a kérdésre: „Legalább eggyel, de legfeljebb kettővel kisebb-e a számod annál, ahány betűből a válasz áll?" Igen vagy nem?

Az igen szó 4 betűből áll, a nem szó 3 betűből. Ha 1-re gondoltunk, akkor se az igen, se a nem válasz nem jó, hiszen igen esetén a gondolt szám nem lehetne 2-nél kisebb, nem esetén viszont igaz lenne, hogy a gondolt szám legalább eggyel, de legfeljebb kettővel kisebb a nem betűinek számánál, azaz 3-nál, akkor viszont nem lehet nem a válasz!

Ha 2-re gondoltunk, akkor viszont csak az igen a helyes válasz. Ha 3-ra gondoltunk, akkor az igen és a nem is helyes válasz, tehát mindkettő. Ha pedig 4-re gondoltunk, akkor csak a nem a helyes válasz.

A megoldás trükkje ebből már világos, de több dologba is bele lehet kötni a megfogalmazás tekintetében:

• Az erre szó vonatkozhat a teljes kérdésre, és a kérdésen belüli kérdésre is.
• Attól, hogy a végén forszírozzuk azt, hogy a válasz legyen igen vagy nem, attól még a válasz lehet helyesen a mindkettő szó, ami több betű.
• Ha esetleg az igen és a nem is helyes válasz lenne, attól még dönthetnék úgy, hogy az én helyes válaszom az igen lesz.

Ahhoz hogy ezeket a kifogásokat kiküszöböljük, érdemes a kérdést és a kérdésben szereplő másik kérdést, illetve az azokra adott válaszokat élesen különválasztani, ezért azt tesszük, hogy a belső kérdésre adott választ feleletnek fogjuk nevezni, és így hivatkozunk rá. Ezen kívül pontosan rögzítjük az elején a feleletek és válaszok lehetséges értékkészletét, vagyis azt, hogy milyen szavak megengedettek feleletként vagy válaszként. Ilyen módon a javított kérdés, azaz a feladvány egy lehetséges megoldása az alábbi:

Az alábbi kérdésre csak »igen« vagy »nem« felelet adható. A két felelet közül melyik helyes? A válaszod legyen igen, nem, mindkettő vagy egyik sem!

„Legalább eggyel, de legfeljebb kettővel kisebb-e a számod annál, ahány betűből a felelet áll?"

Ha te tudsz más vagy ennél szebb és jobb megoldást, akkor ne habozz, küld be a megoldásodat az eszventura@qubit.hu e-mail címre!

Ha szereted a fejtörőket, tekintsd meg korábbi feladványainkat is! Ha megjegyzésed lenne, vagy feladványt javasolnál, írj az eszventura@qubit.hu e-mail címre! Ha pedig tetszik a rovat, ezt a Vendégkönyvben kifejezésre juttathatod.

Az Ész Ventura feladványügyi rovat gazdája: Gáspár Merse Előd fizikus, kognitív kutató, társasjáték-fejlesztő és bűvész.

„Az elmúlt három évben egy dolog volt konstans: mindenki ChatGPT-előfizetést kért. De nem láttuk értelmét, hogy 5000 embert előfizessünk rá, mert tudtuk, hogy a legnagyobb részük csak nagyon szűk mértékben használná ki. Tehát nem tudtuk megindokolni a költségét, viszont nagyon is értettük az igényt, és találtunk egy megoldást” – mondta Szertics Gergely, a HUN-REN AI Szolgáltató Központjának igazgatója, aki társaival azon dolgozik, hogy a magyar tudományos élet szereplői is ki tudják aknázni a mesterséges intelligenciában rejlő lehetőségeket.

A megoldás neve: Agentic Discovery Platform (ADP), amely a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat és az Óbudai Egyetem együttműködésében készült, és nem egyszerű chatbotot ad a magyar kutatók kezébe, hanem kész AI-ágens-alapú rendszert. Itt tehát nemcsak beszélgetésen keresztül tudnak közelebb jutni egy-egy megoldáshoz, kutatási eredményhez, hanem az ágensek el is tudják végezni a munka egy részét: vannak előre megírt receptjei arra, hogyan kell nekiállni egy adott típusú feladatnak (ezt nevezik skillsetnek), és szükség esetén olyan kutatási szoftvereket vagy adatfeldolgozó eszközöket is képes használni, amelyekkel a feladatot ténylegesen el tudja végezni.

Ilyesmire korábban csak azoknak a kutatóknak volt lehetőségük, akik mélyen beleásták magukat az AI világába: Eigner György, az Óbudai Egyetem Neumann János Informatikai Karának dékánja például hosszas munkával, lépésről lépésre állította össze a saját Claude Code-jában azt az úgynevezett codebookot, amely leírja, hogy a gép hogyan végezzen el egy háttérkutatást, vagy hogyan oldjon meg egy problémát a kutató saját szokásai, tudományos sztenderdjei szerint – ezt az egyéni „receptkönyvet” aztán minden munkája során újra és újra elő tudja venni. Az ADP pontosan ezt a munkát veszi le a kutatók válláról: nem kell mindenkinek saját magának kikísérleteznie és megírnia ezeket a recepteket, mert a platform már eleve tartalmazza őket, központilag kidolgozva és leellenőrizve – a kutatónak csak annyi a dolga, hogy ráigazítsa ezt a saját kérdésére.

A magyar kutatók 5-10 százaléka már jól használja az ágenseket; az ADP a maradék 90-nek szól

A science shop első hallásra úgy hangzik, mint valami elrejtett ajándékbolt a természettudományi kar alagsorában. Valójában egy izgalmas és változatosan értelmezett reakció arra az aktuális kérdésre, hogy mit kezdhet egymással az egyetem, a civil társadalom és egy csapat hallgató, akik beadandó írása helyett olyan dologgal foglalkozhatnak, aminek társadalmi hatása is van.

Július elején tartották Gdańskban a 11. Living Knowledge konferenciát, ahol magyarországi science shop vagy közösségi tanulási projekteket megvalósító egyetemek, civil szervezetek is szép számban képviseltették magukat.

A Gdański Egyetem egyik konferenciatermében ülünk, ahol arról beszélnek, hogyan lehet az egyetemi kurzusokból társadalmi szervezetek számára is használható tudást létrehozni. A kérdés elsőre technikainak tűnik: hogyan talál egymásra egy hallgatói csoport, egy oktató és egy civil szervezet? Valójában azonban ennél sokkal nagyobb a tét. Az, hogy az egyetem képes-e még társadalmi szempontból hasznos közintézményként viselkedni.

A science shop (nincs erre egyelőre honosított fogalom, talán a közösségi vagy részvételi tanulás kifejezések írják le a legjobban magyarul) olyan modell, amelyben nem az egyetem találja ki, hogy mit akar kutatni, hanem civil társadalmi szereplők artikulálnak valós problémákat, ezekből vizsgálható kérdések lesznek, majd hallgatók, oktatók és kutatók dolgoznak rajtuk, lehetőleg úgy, hogy az eredmény a civil partner számára tényleg használható legyen.

A Living Knowledge Network meghatározása szerint a science shopok olyan kisebb, kutatási tapasztalattal rendelkező szerveződések, amelyek különböző tudományterületeken végeznek vizsgálatokat, általában ingyenesen, az egyetem erőforrásait használva, állampolgárok és helyi civil társadalmi szereplők számára. A lényegük, hogy a civil társadalom tudásigényére válaszolnak, ez pedig nagyban megkülönbözteti őket a hagyományos tudástranszfer-formáktól (mint amilyen egy hagyományos elméleti egyetemi kurzus). Ezek a kutatások függetlenek, részvételiek, tehát olyan folyamatként képzelhetjük el, amiben a résztvevők formálják is a kutatás és a tanulás útját.

A gdański Living Knowledge konferencia egyik fontos üzenete, hogy a science shop nem elszigetelt, rigid egyetemi módszer, hanem egy tágabb tanulási és kutatási elképzelés ernyőfogalma. A különböző előadásokban és workshopokban egymás mellett bukkant fel a community-engaged learning, a service learning, a citizen science, a participatory action research, a co-design, a living lab, a science hub és a storytelling eszközarzenálja, ami segítheti az akadémiai perspektíva kinyitását, a civil társadalom integrálásának lehetőségét, az erőforrások és kihívások összekapcsolását. A módszerek más-más hagyományból érkeznek, de közös bennük, hogy a tudást és az ahhoz kapcsolódó kutatást nem az egyetem kizárólagos termékének tekintik.

A science shop modell történetileg Hollandiából indult az 1970-es években, majd az 1980-as években terjedt el Európában. Alapgondolata a tudástermelő intézmények – például egyetemek – és a releváns kérdésekre választ kereső állampolgári csoportok közötti munkakapcsolat. A modell a tudomány és a társadalom közötti együttműködést nem felülről lefelé, hanem alulról jövő, igényvezérelt kutatásként érti. A science shopok többnyire egyetemi, de akár egyetemen kívüli szervezetek, amelyek a társadalom tagjainak, aktív állampolgári csoportosulásoknak, civil szervezeteknek és társadalmi vállalkozásoknak a kérdéseit csatornázzák be az egyetemi oktatásba és kutatásba.

Kanadától Indiáig, Magyarországtól Dél-Afrikáig

Gdańskban, a Szolidaritás mozgalom szülővárosában, első ránézésre is rendkívül színes társaság találkozott. A Living Knowledge konferencia nem egyszerűen európai egyetemi műhelyek találkozója volt, hanem olyan kutató-szakértői tér, ahol Kanadán és Indián át Tunéziáig, Borneótól Dél-Afrikáig nagyon eltérő társadalmi helyzetekből érkeztek példák.

A program alapján jól látszott, hogy a science shop és a további kutatói modellek nem kizárólagos nyugat-európai intézményi vízióként működnek. Az amerikai és kanadai bemutatókban a kutatási igazságosság, a közösségi részvétel, a városi egyenlőtlenségek és az egészségügyi hozzáférés kérdése kapott hangsúlyt, míg az európai példák gyakrabban szóltak intézményesítésről, egyetemi struktúrákról, hallgatói részvételi tanulásról, science shop-hálózatokról, környezeti fenntarthatóságról, a felsőoktatás társadalmi felelősségéről, turbulens tudástranszferről. A nem európai, illetve észak-dél együttműködésekből érkező prezentációkban sokkal élesebben jelent meg a tudáshierarchiák problémája. Ki számít szakértőnek, hogyan lehet elismerni a helyi, őslakos vagy közösségi tudást, és miként kerülhető el, hogy az együttműködés újratermelje a régi intézményi és erőforrásbeli aszimmetriákat? Szívszorító volt hallgatni néhány bemutatóban a vízhiány, az élelmiszer-bizonytalanság, a földhasználat, az egészségügyi egyenlőtlenségek súlyos problémáit.

A konferencia szerkezete is jelezte, hogy itt nem hagyományos akadémiai eseményről van szó. A hazai konferenciákon megszokott előadás–poszter logika mellett, sőt részben helyett, a program kifejezetten az interakcióra épített: rövid kutatási prezentációk, dilemma- és problémafeldolgozó, művészeti műhelyek, kerekasztal-beszélgetések és úgynevezett storytelling alkalmak is szerepeltek benne. Utóbbiaknál nem elsősorban kész kutatási eredmények bemutatása volt a cél, hanem egy közösségi vagy kutatói együttműködés történetének, konfliktusainak és tanulságainak megosztása.

Ez a szerkezet összhangban volt a konferencia fő témájával is. A Research and Solidarity, vagyis a kutatás és szolidaritás hívószava köré szervezett konferencia olyan kérdéseket kapcsolt össze, mint az egyetem és közösségek együttműködése, a hallgatói részvétel, a nemzetközi szolidaritás, a környezeti igazságosság, az egészség, az etikai dilemmák, valamint a részvételi és közösségi kutatási módszerek.

A szolidaritás mint konfliktus – túl az antropocentrikus világon

A nyitóelőadás egyik legfontosabb állítása az volt, hogy a fenntarthatóságot nem lehet többé leszűkíteni környezetvédelmi ügyekre, hanem a demokratikusan működő intézményeknek és az igazságos gazdaság koncepciójának kell hangsúlyosnak lennie. Maria Mendel, a Gdański Egyetem Neveléstudományi Intézetének tanszékvezetője előadásában ezt nagyon erősen történeti, politikai és pedagógiai keretbe helyezte. Gdańskot nem egyszerűen a konferenciát befogadó városként értelmezte, hanem kontextuális kódként. A város saját emlékezete, a Szolidaritás mozgalom története és a hajógyári munkások 1980-as fellépése azt mutatta meg, hogy a szolidaritás nem békés egyetértés, hanem szervezett, demokratikus konfliktus is lehet. A szolidaritásról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha az pusztán együttérzés, segítségnyújtás vagy morális jóindulat lenne. Mendel előadása ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a szolidaritás konfliktusból születik. Nem akkor jön létre, amikor mindenki ugyanazt gondolja, hanem akkor, amikor különböző társadalmi csoportok képesek egymással szembenézni, vitázni, érdekeket ütköztetni, majd mégis közös cselekvési teret kialakítani. A prezentáció egyik legerősebb mondata szerint a konfliktus nem szétválaszt, hanem összekapcsol. Ebben az értelmezési mátrixban az (akadémiai) kutatás sem maradhat kívülálló megfigyelés. Ha a társadalmi válságok, a demokratikus újrarendeződés, a rendszerszintű kirekesztés, az arra adott intézményi reakciók, a kényszermigráció, az ökológiai összeomlás és az egyenlőtlenségek egymással összefonódó problémák, akkor a kutató nem tehet úgy, mintha csak objektív módon adatokat gyűjtene. A kutatói munka felelőssége éppen az, hogy láthatóvá tegyen összefüggéseket, támogassa a különböző társadalmi csoportokat abba, hogy megértsék saját társadalmi helyzetüket, és ne szedje szét mesterségesen környezeti, társadalmi, gazdasági vagy kulturális problémákra azt, ami a valóságban együtt omlik rá az emberekre.

Mendel előadása ezért kapcsolta össze a Szolidaritás történeti tapasztalatát a posztantropocén világról szóló gondolkodással. A fenntarthatóság nem azt jelenti, hogy szelektíven gyűjtünk, zöldítjük az intézményi arculatot, vagy néhány környezetvédelmi indikátort teljesítünk. Sokkal inkább azt, hogy újra kell tanulnunk az együttélés emberi és – ami a konferencián több módon is előkerült – nem emberi formáit is. A kutatói munkának ebből következően radikálisan változnia kell. Kevesebb kívülálló szakértői tekintet, több közös kérdésalkotás. Kevesebb adatkinyerés, több visszacsatolás. Kevesebb intézményi önigazolás, több társadalmi felelősség. A science shop modell éppen ezért illeszkedik ehhez a gondolkodáshoz.

Módszertani alapok: az akciókutatás

A konferencián számtalan alkalommal újra meg újra felbukkant az akciókutatás és a részvételi akciókutatás logikája, a legváltozatosabb kontextusokban. Ez azért fontos, mert egészen más kutatói szerepet feltételez, mint a hagyományos, lineáris kutatási modell. A klasszikus akadémiai folyamatban van egy kutatási probléma, aztán adatfelvétel, elemzés, értékelés, végül publikáció. A kutatás lezárul, az eredmény bekerül egy folyóiratba, a vizsgált közösség pedig gyakran legfeljebb utólag értesül arról, hogy róla milyen tudás született.

Az akciókutatás ezzel szemben körkörös, ismétlődő, visszacsatolásokra épülő folyamat. Kurt Lewin klasszikus megfogalmazása szerint a társadalmi cselekvés kutatása nem egyenes vonalban halad, hanem tervezésből, cselekvésből és az eredmények vizsgálatából álló spirálként működik. Vagyis a kutatás nem a publikációnál ér véget, hanem minden cselekvési kör újabb kérdéseket, korrekciókat és közös tanulási helyzeteket hoz létre. A részvételi akciókutatásban (RAK) az érintettek már nemcsak adatközlők, hanem a folyamat alakítói is. A RAK-ciklust gyakran a tervezés, cselekvés, megfigyelés és reflexió ismétlődő köreként írják le. Ilyenkor elmosódik a kutató és a kutatási célcsoport közötti merev határ. Hangot kaphatnak olyan emberek és közösségek is, akiknek korábban nem volt eszközük saját helyzetükről adatokat gyűjteni, azokat értelmezni, majd akár érdekérvényesítő módon felhasználni.

Magyarországon sem ismeretlen a részvételi akciókutatás. A kutatás felszabadító ereje című kötet éppen azt mutatja meg, hogyan kapcsolódhat össze kutatás, aktivizmus és társadalmi változás, és miként kérdőjelezhető meg a kutató és kutatott közötti hierarchia.

Magyarok mindenhol

A magyar jelenlét Lengyelországban nemcsak erős (gyakorlatilag minden idősávban lehetett magyar előadásokkal, workshopokkal találkozni mindhárom napon), hanem meglepően diverz is volt. A Corvinus, az Emberség Erejével Alapítvány, az Environmental Social Science Research Group (ESSRG), valamint a programban felbukkanó szegedi, ELTE-s és pázmányos kapcsolódások együtt már egy jól láthatóan összefonódó magyar mezőt rajzoltak ki.

A hazai példák ráadásul nem ugyanannak a modellnek a másolatai voltak. Pataki György és az ESSRG részvételi akciókutatási projektje egy pszichiátriai intézmény kertjének újragondolásán keresztül mutatta meg, hogyan kapcsolódhat össze egészség, ökológia, terápiás tér és közösségi tudás. A szegedi műhely a program alapján egy lehetséges következő lépést vázolt fel: Málovics Györgyék egy olyan egyetemközi science shop-piactérről gondolkodtak, amely több európai egyetem hallgatói és kutatói kapacitásait kapcsolná össze civil és nonprofit szervezetek egészséggel és jólléttel kapcsolatos kérdéseivel.

A Corvinus mindent visz

A legerősebb intézményi jelenlétet egyértelműen a Budapesti Corvinus Egyetem adta. Az intézmény teljes fegyverarzenállal érkezett Gdańskba: poszterrel, előadásokkal, workshopokkal, szekcióvezetésekkel, hallgatói részvételre épülő bemutatókkal. Ráadásul nemcsak szakmailag volt látványos a jelenlétük, hanem gesztusszinten is megadták a módját, mivel a csapat egy része vonattal érkezett Lengyelországba. Ez apróságnak tűnhet, de egy fenntarthatóságról, szolidaritásról és társadalmi felelősségről szóló konferencián mégis többet jelent egyszerű utazásszervezési rutinnál.

A Corvinus Science Shop szerepe azért is különleges, mert Magyarországon jelenleg ez az egyetlen egyetemi fenntartással működő science shop-szervezet. A Corvinus Science Shop a közösségi alapú kutatás és tanulás központja, amely civil és nonprofit szervezeteket, társadalmi vállalkozásokat és aktív állampolgári csoportokat köt össze egyetemi szereplőkkel. A program 2017-ben intézményesült, és már az induláskor pilot projektekkel dolgozott. Nem is egyetlen sikertörténetet hoztak, hanem a science shop dinamikák több rétegét mutatták meg.

Gáspár Judit (Corvinus) és Dobos Mária (Pázmány) kreatív írás workshopján a résztvevőknek egy 15 éves fiatal helyébe kellett belehelyezkedniük, aki tíz évvel későbbi életére gondol előre: milyen világban él, milyen nehézségekkel találkozik, mitől fél, miben bízik, egyáltalán elképzelhetőnek tart-e magának élhető jövőt. A feladat értelmezése szerint a tanulás nem valamilyen absztrakt társadalmi problémáról szólt, hanem arról, hogy miként lehet hozzáférni azokhoz a jövőképekhez, félelmekhez és vágyakhoz, amelyekről a fiatalok gyakran nem kutatói nyelvezettel, hanem történeteken keresztül tudnak beszélni. A módszer azt reprezentálta, hogyan lehet kezdeni valamit a fiatalok jövőszkepticizmusával. Ez ma kifejezetten aktuális pedagógiai kérdés. Finnországban például már külön jövőcoaching-anyagok foglalkoznak azzal, hogyan lehet a fiatalok jövőhöz való viszonyát, képzelőerejét és rezilienciáját erősíteni, miközben a szakpolitikai diskurzusban is megjelenik az aggodalom, hogy a fiatalok bizalma a jövőben megrendült.

A pécsi szál

A magyar science shop-működés másik fontos iránya Pécs felől érkezett. Itt érdemes jelezni a szerzői érintettséget is, hiszen Nyirati Andrással mi is bemutattuk a Pécsi Tudományegyetem és az Emberség Erejével Alapítvány együttműködésében futó science shop-kurzusokhoz kapcsolódó akciókutatás első tapasztalatait. Ez azonban nem önmagában, pécsi helyi ügyként volt érdekes, hanem azért, mert a Corvinus intézményesített egyetemi modellje mellett egy másik magyar utat vázol. Ennek során egy civil szervezet kezdeményezéséből épül olyan program, amely helyi civil szervezetek kérdéseit, kihívásait kapcsolja össze egyetemi kurzusokkal és hallgatói munkával.

Az Emberség Erejével Alapítvány pécsi science shop programja éppen ebből a helyi civil-egyetemi beágyazottságból indul ki. Az alapítvány szerint Pécsen eleve vannak hagyományai az egyetem és a civil szervezetek együttműködésének, a science shop pedig ennek adhat szervezettebb módszertani keretet. Előadásunkban ehhez kapcsolódva azt vizsgáltuk, hogy a civil szervezetekkel végzett valós együttműködés hogyan változtatja a hallgatók civil társadalommal kapcsolatos tudását, attitűdjeit, reflektív működését és együttműködési tapasztalatait.

A pécsi jelenlétet erősítette Golnerits Anna előadása is, aki Bigazzi Sárával közösen már nem közvetlenül a science shop kurzusok gyakorlatát, hanem a szolidaritás társadalompszichológiai hátterét vizsgálta. Kutatásuk arra kérdezett rá, hogyan alakítja a közösségi hovatartozás azt, ahogyan az emberek válsághelyzeteket értelmeznek, milyen érzelmekkel reagálnak rájuk, és képesek-e az egyéni szorongást kollektív cselekvési kapacitássá alakítani.

Egyetem újragondolva?

A Living Knowledge konferencia végére világossá vált, hogy az egyetemeknek egyre nehezebb változatlanul fenntartaniuk saját zártságukat. A társadalmi válságok, a környezeti problémák, az egészségügyi egyenlőtlenségek vagy a fiatalok jövőszorongása nem olyan ügyek, amelyeket biztonságos távolságból, kizárólag publikációs logikával lehet megérteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kutatásnak fel kellene adnia a módszertani irányelveket, inkább arról van szó, hogy másfajta kutatói látásmódra van szükség. Nemcsak az számít, hogyan gyűjtünk adatot, hanem az is, ki tette fel a kérdést, ki fér hozzá az eredményekhez, és változik-e bármi azok számára, akiknek az életéből a kutatás kiindult.

Több előadás is reagált arra, hogy ez a fordulat nem magától értetődő, és még nem is ment végbe. A hagyományosan hierarchikus, gyakran férfiak által uralt akadémiai világ nehezen engedi el a távolságtartó, kívülálló kutató képét. Az akciókutatás és különösen a részvételi akciókutatás ezért ma is sok helyen gyanakvást vált ki, túl aktivistának, túl személyesnek, kevéssé kontrollálhatónak tűnik. Gdańskban viszont éppen az látszott, hogy sok társadalmi ügyben már maga ez a távolságtartás válik problémává. A science shop, a community-engaged learning, a citizen science vagy a részvételi akciókutatás különböző válaszok ugyanarra a kérdésre: hogyan lehet úgy tudást létrehozni, hogy a folyamatban azok is szerepet kapjanak, akikről korábban legfeljebb adatokat gyűjtöttek.

A konferencia igazán fontos tanulsága, hogy az egyetem feladata nem a társadalomhoz való leereszkedés, hanem annak felismerése, hogy soha nem állt a társadalom fölött.

A szerző pedagóus (Újpedagógia / PTE BTK Oktatás és Társadalom Neveléstudományi Doktori Iskola). A konferencián való részvételt a PTE Utazó Nagykövete pályázat támogatta.

Júniusban rendeztük meg 13. Qubit Live estünket, amelyen meghívott előadóinkkal az AI korlátaival, a körülötte kialakult hype-pal, valamint az általános mesterséges intelligencia (AGI) ígéretével foglalkoztunk. A napokban megosztjuk az eseményen elhangzott előadásokat, a kerekasztal-beszélgetést és a nézői kérdésekre adott válaszokat is, hogy az is megnézhesse őket, aki nem tudott részt venni a Qubit+ előfizetőinek meghirdetett rendezvényünkön.

Alien Intelligence, vagyis idegen intelligencia – ezt a címet adta előadásának Jelasity Márk informatikus-matematikus-nyelvész, a Szegedi Tudományegyetem Mesterséges Intelligencia Tanszékének vezetője, aki azzal indított, hogy minden ma elérhető AI-alkalmazás egy kaptafára megy, és ez a kaptafa az adatalapú tanulás. Ha meg akarjuk tanítani egy modellnek a sakklépéseket, akkor nem a szabályokat kell elmagyarázni neki, hanem elé kell rakni egymillió állást a hozzájuk tartozó szabályos lépésekkel, és rábízni, hogy jöjjön rá a mintázatra; ha kutyát és macskát kell megkülönböztetnie, 10-10 millió kutyás és macskás kép a recept. A nyelvi modellektől a képgenerátorokig minden így működik, és ma már fel sem címkézik az adatokat, egyszerűen csak odaöntik a gépnek, ami az interneten fellelhető. Ez sok esetben nagyon jól működik, de ebből következnek a hibái is. Ilyenkor ugyanis a rendszer görbét illeszt az adatokra, vagyis határvonalat húz a kutyák és a macskák közé. Csakhogy vannak képek, amelyek egyik kategóriába sem tartoznak, és ilyenkor a modell mégis rávágja, hogy ez kutya, vagy éppen macska, gyakran elképesztő magabiztossággal – ezt pedig adattal szinte lehetetlen orvosolni, mert nem lehet odaadni neki minden olyan képet, ami se nem kutya, se nem macska.

Ebből a görbeillesztésből olyan hibák fakadnak, amelyeket egy ember sosem követne el. A DeepMind által kifejlesztett AlphaZero a saját maga generálta go-játszmákból tanul, ezért azokról az állásokról, amelyek gyenge lépések után állnak elő, gyakorlatilag semmit sem tud: egy friss kutatásban így találtak olyan, ciklikus csoportokra épülő stratégiát, amellyel egy amatőr játékos is legyőzi a világbajnokot verő programot. A modellek ráadásul következetlenek is: egy kutya tükörképét macskának nézhetik, egy sakktábla 90 fokos elforgatása pedig – amitől a bábuk állása és így a győzelmi esély sem változik – elég ahhoz, hogy a modell ugyanarra az állásra előbb 1, majd elforgatva már 71 százalékos nyerési esélyt jósoljon. A legmakacsabb jelenség viszont az, amikor két, emberi szemmel teljesen azonos bemenetre ad eltérő választ a gép: a nemrég akadémikussá választott matematikus, az Elon Musk-féle xAI-nál is megfordult Szegedy Krisztián és társai mutatták meg, hogy alig érzékelhető, célzott módosítástól a neurális háló gyakorlatilag bármit bele tud látni egy képbe – az ő kísérletükben minden manipulált fotóra rendületlenül azt mondta, hogy strucc. Ugyanez a trükk működik látható, de lényegtelennek tűnő beavatkozásokkal is: egy tarka szemüveggel át lehet verni az arcfelismerő algoritmusokat, néhány matricától az önvezető autó sebességkorlátozó táblának nézi a stoptáblát, egyetlen zöld pixeltől pedig zöldnek a piros lámpát.

Mindebből Jelasity szerint az következik, hogy ezek a modellek nem úgy jutnak el a válaszig, ahogy az ember: „Nem húznak egy vonalat, hanem valahogy mozaikból kirakják a vonalat, ami kicsit hunyorítva vonalnak tűnik, de hogyha közelről megnézzük, akkor látszik, hogy nem az.” Vagyis nem egy általános szabályt tanulnak meg, hanem rengeteg apró mintából raknak össze valamit, ami távolról egy megtanult szabálynak látszik. Ez a fajta működés a Nobel-emlékdíjas Daniel Kahneman által leírt kétféle gondolkodásmód közül a „gyorsra” emlékeztet: a reflexszerű, azonnali válaszra, szemben a lassú, tudatos, lépésről lépésre haladó gondolkodással. A gondolatfák építése – amelyről Kocsis Levente is beszélt – már ez utóbbi felé mutat, ezért is lassabb egy fejlett érvelő modell a sima változatnál. A kutatókat épp az foglalkoztatja, hogy ez a hasonlóság az emberi gondolkodás két rendszeréhez csak felszíni analógia-e, vagy valódi kapcsolat rejlik mögötte. A gondolatfa mindenesetre nem gyógyír: a lassabb, lépésenkénti „gondolkodás” a hibák egy részét elfedi, a modell alaptermészetét viszont nem írja át – ezek a rendszerek továbbra is az embertől idegen módon fognak tévedni.

Az előadás most videó formájában is elérhető. Nézd meg itt:

Ha a következő tudományos estünkről te sem szeretnél lemaradni, lépj be mielőbb a Qubit+-ba!

A Qubit Live #13-at a Concorde Értékpapír Zrt. támogatta.

Lassan már megszokottá válik, hogy prominens matematikai problémákat oldanak meg mesterséges intelligencia (AI) rendszerek, és egyre több tudományos kutatáshoz használnak szakemberek AI-ágenseket. Egy magyar kutató és kollégái friss vizsgálatukban azonban arra figyelmeztetnek, hogy a tudományos adatelemzésre szolgáló AI-ágenseket egy csaló könnyen át tudja verni, felhasználóik tudta nélkül.

Gyevnár Bálint, a Carnegie Mellon Egyetem posztdokja Atoosa Kasirzadeh-vel és Nihar Shah-val az arXiv-on július közepén közzétett preprintjükben azt állítják, hogy ehhez a csalónak nem kell mást tennie, mint a nyílt internetre feltöltenie egy manipulált adathalmazt és ahhoz tartozó instrukciókat. Erre aztán kutatók által használt AI-ágensek rátalálnak, és azok alapján az ágensek hibás következtetéseket vonnak le, félrevezetve a munkájukat korrektül végző kutatókat.

Az AI-biztonság területén kutatásokat folytató Gyevnárral tavaly ősszel alaposan körbejártuk az AI-ágensek kérdését, amik szerinte fontos lépést jelentenek a mesterséges általános intelligencia (AGI) eléréséhez. A tudományos kutatások automatizálására alkalmas ágensrendszerek vizsgálatával foglalkozó kutató ugyanakkor már akkor figyelmeztetett, hogy ezek a rendszerek nemcsak előnyökkel járnak, hanem alá is áshatják a tudományba fektetett bizalmat.

Érzékeny társadalmi vitákat is manipulálhatnak így

„Tegyük fel, hogy egy csaló azt kívánja terjeszteni, hogy a növekvő bevándorlás csökkenő születésszámokhoz vezet Európában” – vázolt fel egy képzeletbeli forgatókönyvet Gyevnár a Qubitnek. Ehhez letölt nyíltan elérhető adathalmazokat az internetről, amik összesítik az európai országok éves termékenységi rátáit és bevándorlási adatait. Ezután manuálisan vagy AI-rendszerekkel manipulálja az adatokat, és visszatölti azokat az internetre úgy, hogy egy félrevezető leírással látja el őket (README), amikre az AI-ágens rátalál.

Innentől a csalónak már csak várnia kell, hogy egy tudós vagy egy politikus kutatást végezzen a témában egy AI-ágenssel. Az ágens nagy valószínűséggel le fogja tölteni a manipulált adathalmazt, ami utána automatikusan feldolgozásra kerül, és az elemzése hamis vagy félrevezető konklúziókhoz vezet. Ha a kutatók ezeket a hamis konklúziókat közzéteszik, vagy politikusok azok alapján hoznak döntéseket, akkor az legitimálja a csaló által propagált narratívát.

Mindhárom élvonalbeli AI-rendszert sikerült félrevezetni

Gyevnárék vizsgálatukban, amiről a Nature hírportálja is beszámolt, három élvonalbeli AI-rendszer manipulált adatokra adott reakcióját tesztelték. Az OpenAI GPT–5.5, az Anthropic Opus 4.7 és a Google Gemini 3.1 Pro modelljeit a cégek ágensalapú kódolóplatformjaival futtatták 450 kísérlet során, amikben önállóan kellett adatokat keresniük és elemezniük. A manipulált adathalmazokat nem tették nyilvánossá, azokhoz az ágensek csak privát tárhelyeken keresztül férhettek hozzá, de lehetőségük volt nyilvános adatok keresésére is.

A kutató szerint nehéz megbecsülni, hogy mekkora a kockázata annak, hogy az ilyen csalások a tudományos kutatások tömeges manipulációjához vezethetnek. „De néhány szám a kutatásainkból azt sugallja, hogy elég magas” – írta. A vizsgált AI-ágensek 450 kísérlet 84 százalékában letöltötték a manipulált adathalmazokat, 50 százalékában hamis vagy félrevezető következtetésekre jutottak, és mindössze 6 százalékban vették észre azt, hogy az adatokat megváltoztatták. Gyevnár szerint nem kell sok csaló ahhoz, hogy ebből komoly probléma legyen.

Hogyan lehet védekezni a manipuláció ellen?

Az úgynevezett indirekt adatmérgezéses támadásokat kutatásuk szerint legjobban az adatok eredetének auditálásával lehet kiküszöbölni. Ezt könnyű alkalmazni, mindössze egy strukturált promptot kell megadni az AI-ágensnek, ami el is érhető a kutatási projektjük GitHub oldalán. Ugyanakkor az auditálás nagy korlátja, hogy olyan megbízhatósági jelekre épít, például a GitHub kódmegosztón elhelyezett csillagokra, vagy a letöltések számára, amiket könnyű manipulálni.

De lehet-e utólag detektálni, ha ilyen adathalmazokkal tudományos kutatásokhoz használt AI-ágenseket vezettek félre? „Nem vagyok túl optimista, hogy lehetséges minden esetben” – írta Gyevnár. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy minden publikáció részletezze, hogy milyen adatokat és miként használtak fel. Ez viszont a tudományban még nem annyira elterjedt, mint lennie kellene.

Még eldöntheted, hogy melyik bagolyféle legyen az év madara 2027-ben: a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesült idei versenyében három faj, a gyöngybagoly, a macskabagoly és a füleskuvik mérkőzik meg egymással.

Az éjszakai életmódjuk miatt ezeket a madárfajokat kevesebben ismerik, pedig mindhárom előfordul emberi környezetben. Az MME szerint aki figyelmesen jár-kel, az településeken is rendszeresen találkozhat velük (megnyugtatom az olvasót, még nekem se sikerült).

A július 10-én indult szavazás állása péntek délben elég szoros, jelenleg a füleskuvik vezet a szavazatok 44 százalékával, őt követi a gyöngybagoly 39 százalékkal, és a macskabagoly durván lemaradt a szavazatok 18 százalékával. Mivel a szavazás július 31-én éjfélig tart, még bármi történhet és a macskabagoly-rajongók is felébredhetnek.

De mit kell tudni az éjszaka leple alatt vadászó versenyzőkről? A füleskuvik fakéreg mintázatú tollazatával tökéletesen belesimul környezetébe, ellenben nyári éjszakákon lágy füttyögésével könnyen elárulja magát.

A gyöngybaglyot világos alapszínű és sötéten gyöngyözött mintázata miatt sokan felismerik az MME szerint, és még mesés történetekben és egyéb művészi alkotásokban is felbukkan.

A tél végétől a macskához hasonló nyávogó kiáltásairól felismerhető macskabagoly is jól álcázza magát, még nappal is simán elsétálhatunk a fatörzs színű állat mellett.

A macskabagoly azon kevés európai bagolyfaj egyike, ami nem veszélyeztetett, míg a gyöngybagoly a költésre alkalmas területeinek elvesztése miatt veszélyeztetetté vált. A füleskuvik Magyarországon országszerte elterjedt és állománya stabil, viszont mióta a törpekuvik is költőfajjá vált az országban, már nem a legkisebb bagolyfajunk. De év madara még lehet.

Aki azt hiszi, hogy még nem látott Barakonyi-munkákat, az is szinte biztos, hogy látott. Hiszen Barakonyi Szabolcs az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb hazai fotóriportere, fotográfusa, aki volt a (régi) Origó, a (régi) Index és a (kezdeti) Telex munkatársa is, a középsőnél fotórovat-vezető, és akinek munkássága szorosan összekapcsolódik a hazai kritikus internetes sajtó fejlődésével és persze küzdelmeivel is. Képei, illetve az általa szerkesztett fotóanyagok meghatározták a (régi) Index arcát és az utána következő Telex vizualitását. Azt követően könyveket szerkesztett, például a Fortepan Masters hatalmas és impozáns válogatásalbumát, ami Salát Zalán Péter munkájának köszönhetően könyvtárgynak sem utolsó, illetve kevéssé ismert magyar fotográfusok életművének, archívumának feldolgozását, kanonizálását végezte.

Barakonyi már jó ideje azon az ingoványos, de hihetetlenül izgalmas terepen mozog, amely a fotográfia és a kortárs képzőművészet mezsgyéjén húzódik meg – ez a terület egyre szélesebb és egyre gyorsabban változik, miközben húsz éve sokszor még az is kérdés volt, hogy a fotó egyáltalán beleértendő-e a művészet fogalmába, és ha igen, akkor milyen módon. Barakonyi, ha máshonnan nem, a Szólj, anyádnak, hozzon pénzt! (2005) című projektjétől kezdve, amikor egy Family Frost kocsit követett, illetve a T-bánya (2006-2008) című projektje óta, amikor egy csapat tatabányai lakótelepi fiatallal mozgott együtt, tudatosan dolgozott a dokumentarista és a fikciós képi narratívák összekötésén, használva riporteri szemét, szerkesztői agyát, művészi absztrakciós képességét, és építve a néző előfeltevéseire. Persze kikezdve, finoman össze is zavarva azokat.

A célegyenesben van Cold Trail - Forensic Realism című könyvének kampánya, vagyis a gyűjtés ahhoz, hogy a könyv megjelenhessen. Ha az Ulule nevű felületen zajló kampány sikeres lesz (ebben a pillanatban néhány száz euro hiányzik a 7500 eurós célkitűzéshez), a kötet a Symposion kiadónál jelenik majd meg, de a mutatványpéldány már kézbe vehető: a borító jól ismert sárgásbarna bútorszövet, kopottas, unheimlich és creepy, mégis otthonos atmoszférájú. Rajta fekete betűk és egy nagy, sötét folt, mint valamiféle elmosódott nyom. Mi történt? Ki, mit művelt ezen a kárpiton? Golyónyom ez, vagy festékpaca?

Barakonyi 2015-től kezdődően rendőrségi helyszínelésekre járt fotózni. Az ott készített képei álltak össze könyvvé. Bevezető tanulmányában Nogel Mónika, a győri Széchenyi Egyetem Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanszékének tudományos főmunkatársa így ír: „vajon mi a közös metszéspontja a többségében kvalitatív és kvantitatív vizsgálati módszereiről felismerhető kriminalisztikának és az esztétikai szempontokat előtérbe helyező ábrázolásnak? Induljunk ki abból, hogy a forenzikus szó az ókori római forum (közösségi tér, piac, gyülekezőhely) szóból ered, amely a nyilvános viták, jogi eljárások és igazságszolgáltatás színtere volt. (...) A forenzikus esztétika végső célja ugyanaz, mint általában a forenzikus tudományoké: a tények feltárása és az azt alátámasztó bizonyítékoknak valamilyen fórum előtti bemutatása. Míg azonban a forenzikus tudományok a bizonyítékok objektív értelmezésére törekszenek, a forenzikus esztétika a bizonyítékokat esztétikai és narratív keretben helyezi el, összekapcsolva a fizikai környezetet az emberi – szubjektív – tapasztalatokkal.”

Megint csak az összezavarásnál vagyunk, itt a bűnügyi fotó és a művészi fotó kezd egymásra kopírozódni. Mert mit is látunk? Tárgyakat és helyszíneket, hideg nyomokat, amelyek akár bizonyítékként is szolgálhatnak majd egy bírósági tárgyalás során. Hitelesítésül itt-ott láthatók a helyszínelők mérőlécei, sorszámozásai is. De mégsem lehetünk biztosak abban, hogy ezt látjuk, mert aki a képeket készíti, nem rendőrségi fotós, csak felölti magára ezt a szerepet, és használja az ottani szabályrendszert. Azt sem tudhatjuk pontosan, hol vagyunk térben és időben. Van valami baljós a képek nagy részén – miközben banálisak, viccesek is sokszor –, de talán csak azért, mert nem ismerjük a kontextust, és mi egészítjük ki a fejünkben a történetet, mint mikor egy ártalmatlan Hitchcock-snittet nézünk, de máris borzongunk. A gyanú árnyéka végig ott lebeg, a tanú tekintete végig ott pásztáz ezeken a képeken.

De mitől lesz dokumentum az üvegvázába dugott művirág? Attól, hogy „látta”, amit mi nem, azt hogy (amint a kötet nyitószövegében áll):

• Mi történt?

• Hol történt?

• Mikor történt?

• Hogy történt?

• Kivel történt?

• Ki tette?

• Miért történt/Miért tette?

És miért higgyünk a képeknek és a rajtuk látható dolgoknak? Előhúzhatjuk a rutinos képolvasó technikáinkat, a műelemzés ismereteinket – csakhogy a fotós éppen ezeket kérdőjelezi meg. Biztos, hogy mindig mindent értenünk kell? Tudnunk kell az igazságot? Hol a tárgyak és a képek saját igazsága? Barakonyi Szabolccsal beszélgettünk, aki valamiért a múltról is jelen időben beszél, mintha csak a képek azonnaliságát és egyben időtlenségét hozná át a nyelvbe.

A Facebookon közöltél egy portrét, és odaírtad mellé, mikor és hogyan léptél be ebbe az egész rendőrségi szisztémába, hierarchiába. De azt nem írtad oda, hogy miért. Mi az ami érdekelt a legelején? Vagy ezt akkor még nem tudtad pontosan?

De, tudtam. Az egész onnan jött, hogy a régi Indexben rendszeresen dolgoztunk rendőrségi fényképekkel. Persze a szerkesztőségben is küldözgettünk egymásnak képeket, szavak nélkül. Vannak belső levlisták, ott zajlik a kommunikáció, és én szeretem, ha a szórakoztató jellegű lista összekeveredik a munkával, mert ilyenkor rengeteg asszociáció jön. És mi sem bírtuk kihagyni, hogy ide dobáljunk be rendőrségi képeket is, mindenfajta kommentár nélkül. Az első szint persze a hüledezés, hogy mennyire groteszk és kifordított világról szólnak ezek a képek. Csakhogy közben az én egész fotós tevékenységem arról szól, hogy milyen a valóságérzet és a fénykép viszonya. Ez az, ami engem érdekel.

A valóságérzékelés és a képolvasás viszonya?

Dokumentarista fotósként mindig azzal foglalkoztam, hogy ebbe az érzékelésbe hogyan piszkálhatok bele. Ez lefordítva azt jelenti, hogy a néző nem hiszi el, hogy ez dokumentum. Használom a nagy hagyományokon nyugvó, azokkal számoló és azokat formanyelvi szinten kezelő fotográfiát, de itt mégis csak az én adott szavam igazolja, hogy márpedig ez színtiszta dokumentum. Közben pedig, ha eggyel továbblépünk a képzőművészeti kép felé, a fénykép rögtön nevetség tárgyává válik: mit akarunk mi, 2026-ban, amikor itt ülünk és arról beszélünk, hogy a fénykép a valóság egy darabját reprezentálja, amikor épp az AI-képek forradalma vagy kiáradása zajlik?

De visszatérve a rendőrségi képekhez: már nem tudom, hogy a reakciókat látva, a fényképeket látva, vagy a kettőt egyszerre látva bevillant, hogy ezzel nekem dolgom van. Elsőre persze a humoros oldaláról akartam belépni, hiszen ekkor a régi Index fotórovatának vezetője vagyok, és a rendőrségi fotó az újévi szórakoztató válogatások gyöngyszeme lesz. Csináljunk válogatásokat azokból a képekből, amelyek abban az évben a leg…milyenebbek? Legjobbak? Legviccesebbek? Legrosszabbak?

Legbizarrabbak?

Nevezzük legjobbnak, mert a jó az én dokumentaristafotós-szemem számára esztétikailag kellően zavaros fogalom. Behoznék még egy asszociációt. Amikor beadtunk egy anyagot a gyorslaborokba, lehívattuk a filmet, és nézőképeket kértünk róla, mindig elhangzott a kérdés: csak a jókról? Nagyon fontos fordulat a fényképezésben, hogy mit tekintünk jó képnek. Szóval rögtön tudtam, hogy a rendőrségi fotóval foglalkoznom kell, csak azt nem, hogy mi a viszonyom hozzá. Mert a bűnügyi fényképek bármilyen szórakoztatónak tűnnek is elsőre, mégiscsak az igazságuk miatt jelentős képek. Mindegyik mögött valós dráma áll.

A legutóbbi Facebook-posztod alá egy rendőr írt kommentet, ami arról tanúskodott, hogy milyen sok mindent tanultatok egymástól.

Ő az a rendőr, aki az egyik ilyen válogatás után levelet írt a szerkesztőségnek. Látszott, hogy érti, miért viccelődünk, ami jó jel, mert egy belső szem is visszaigazolja a dolgot. Merthogy rendőrségi technikusról van szó. És nem veszi sértésnek azt, hogy röhögünk a munkáján, hanem eggyel hátrébb lép, és arról ír, hogy tulajdonképpen ő bármelyik nap röhöghetne vagy sírhatna. És tételesen végigelemzi a szórakoztató válogatás képeit. Válaszolok a levélre, elindul egyfajta kommunikáció, és bedobom neki, hogy tessék, megvan a belépő ebbe a világba. Erre azt írja nekem, hogy oké, ha sikerül elintéznem, mehetek mellé, de úgyse fogom tudni elintézni. Ez volt 2015-ben.

Az egy elég jó sztori, hogy végül is hogyan sikerül elintéznem, mert az elején úgy nézett ki, hogy tényleg nem tudom elintézni. Mert persze leráznak, hogy szó se lehet róla, tűnjek innen, ne fárasszam őket. Próbálkozom egy picit azzal, hogy etikailag megkérdőjelezhető módon kihasználjam azt, hogy kinek dolgozom, és azt mondom, hogy kössünk alkut. Én ezt és ezt szeretném, de cserébe csináljunk olyan projekteket, amik bemutatják a rendőrség munkáját. Például a legkisebb rendőrőrs mindennapjait. Mert a rendőrrel akkor találkozunk, amikor baj van, illetve van, amikor a rendőr megmentő, segítő, de az meg rohadt kiszolgáltatott helyzet. Szóval, ha a rendőrség számára probléma, hogy nincs másfajta reprezentációjuk, akkor keressünk olyan sztorikat, amiket az Indexnek meg lehet csinálni. De a szabadidőmben hadd menjek bűnügyi helyszínekre fotózni.

Meddig jutottál ezzel?

Lejátszom ezt a tárgyalást különböző szinteken, és egyszer csak a rendőrpalotában ülök, az egyik legmagasabb szintű kommunikációs vezetővel, meg egyéb munkatársakkal. Viszem a portfóliómat, hogy meggyőző legyek, de az egyórás beszélgetés vége felé nyilvánvaló, hogy ebből nem lesz semmi. De akkor miért ülnek itt velem ennyire elfoglalt, magas beosztású rendőrök? Kérdezem, hogyan menjünk tovább? Erre azt mondják, hogy sehogy.

Mondom, én nagyra értékelem azt, hogy ennyi időt szántak rám, és értékelem, hogy adtak egy esélyt és meghallgattak, de mit tudok mondani, hogy a nemből mégis igen legyen? Semmit. Ugye, 2015-öt írunk, az Orbán-rendszer megszilárdulása zajlik, a legdurvább konfliktusok a sajtóval, és az indexes hátterem kifejezetten akadály. De mégis leültek velem beszélgetni. Én meg nyomozok tovább rengeteg személyes szálon, és így jutok el a Belügyminisztériumba beszélgetni. Ha nincsen rendszerváltás, akkor biztos, hogy nem merném kimondani azt, hogy kivel beszélek, időközben persze titoktartásit is aláírtam, úgyhogy inkább mondom név nélkül. A BM sajtófőnökével beszélek éppen egy irodában, ahol előveszem a portfóliómat, és akkor mondja, hogy nem érdeklik ezek a szarok.

Szó szerint ezt mondja?

Szó szerint ezt mondja. Üzenem az összes képzőművésznek és kurátornak: ilyen helyzetben próbáld meg elmondani, hogy mit akarsz! Magyarázom, hogy bűnügyi helyszíneken akarok fotózni, és egyszer csak kimondom Urbán Tamás fotóriporter nevét. Erre jön a kérdés:

– Hány öltönye van Urbán Tamásnak?

Ismerem Tamást, szerkesztettem anyagait, találkoztam is vele, de hát erre nem készültem.

– Jó. Egy öltönye van! Mikor volt ez rajta?

Nézek magam elé, hogy hova keveredtem, mi van itt?

– Az esküvőmön volt rajta, mert ő volt a tanúm. Úgyhogy akkor hívjuk is föl!

Kihangosított telefonon hívjuk Urbán Tamást. Elkezd beszélni Tamással, aki nagyon szerette, ahogy az Indexen dolgozunk a képeivel. Ennek hatására olyan szinten rendezte az anyagait, hogy megvalósult a Felesleges Pillangó című kiállítás és könyv. Szerintem a telefonban félreérti, hogy én mi a fenéért vagyok ott, talán azt gondolja, hogy munkát keresek, és a Zsaru magazinnál akarok fotózni. Zúg a fejem, majdnem leájulok a székről, mert érzem, hogy kábé ez az utolsó esély. És akkor Tamás azt mondja: engedd be a buliba! Én meg mondom, hogy van is egy emberem, aki azt mondta, hogy ha sikerül elintéznem, hozzá mehetek.

– Ki ez az ember?

Mondom a nevét. Megint kihangosított telefon. A kerületi kapitányságon dolgozó bűnügyi technikust felhívja a Belügyminisztérium sajtófőnöke, egy dandártábornoki rangú ember. Én meg csak arra emlékszem, hogy mehetek dolgozni egy budapesti kerületbe egy rendőrhöz. Kimegyek, visszahívom a rendőrt, hogy megköszönjem. Ő meg: mi az istent csináltál, Szabolcs, szólj, ha bemész az oroszlán barlangjába! De végül mindketten örülünk, és 2015 végén elkezdhetek dolgozni.

Mikor? Hogyan fért be ez a napi munkád mellé?

Az éjszakáimmal, munkaidő után a délutánjaimmal, az estéimmel, a hétvégéimmel magam gazdálkodom. A rendőr szól nekem, hogy mikor megy szolgálatba – ez egyelőre még Budapesten zajlik – és ha tudok, megyek. Egy betörési helyszínelés is egy-két órát legalább igénybe vesz, tehát oda fogok érni a nyomrögzítésre. De így is lassabb vagyok, mint Urbán Tamás, aki rendőrségi rádióval alszik a terepjárójában, és sokszor előbb ér ki a helyszínre, mert a segélyhívás vonalon van rajta, és előfordul, hogy újraéleszt, mert a mentőnél előrébb ér oda. Egy idő után viszont a nyomozó technikus áthelyezteti magát egy vidéki városba, ahol sokkal összetettebb a munka, mint a kerületben. Behívatja a városi rendőrkapitány, hogy rólam meg az együttműködésünkről hallani sem akar. Éppen ebédelek, amikor Munk Vera (újságíró, szerkesztő, augusztustól a 444 új főszerkesztője – NG.) meglát a menzán, és kérdezi, hogy mi bajom. Verával sokat dolgoztunk, elég volt csak rám néznie. Elmondom neki, hogy mi a helyzet. Azt mondja, figyelj, most megyek a Hajdú-Bihar megyei rendőrségi sajtófőnökkel hátterezni egy ügy miatt, megkérdezem, hogy mit szól hozzá. Utána azzal jön vissza, hogy hívd föl, mert neki ez nagyon tetszik. És ugyanazért tetszik neki, mint a BM sajtófőnökének, hogy itt végre valami izgalmas dolog derül ki a rendőrökről, és oké, hogy egy művészeti projekt, nem a legszélesebb nyilvánosság, de látja, hogy én nem vért akarok, hanem tárgyakat számokkal, meg mérőlécekkel. Ebben a bogaras hülyeségben ők rögtön meglátják, hogy ez nem bogaras hülyeség.

Amikor egy-egy helyszínre odaérsz, mit veszel észre? Ugyanazokat a tárgyakat fotózod, amiket a helyszínelők, vagy beleakadsz valami másba, keresel valamit, ami téged érdekel?

A budapesti és a debreceni időszak között, hogy legyen munícióm, elmegyek a rendőrségi oktatási kiképző központ bűnügyi technikusi tanfolyamára megfigyelőként. Azért megyek oda, hogy a saját látásmódomból veszítsek. Később még egy előadás megtartására is megkértek, ami pont nem volt szerencsés, mert az volt a kérdés, hogy miben látunk máshogyan. Ennyire konkrét feladatot végző embereknek teljesen felesleges erről a látásmódról beszélni, mert az a jó, ha ez nincs.

Pontosan mit kell elveszíteni?

Ha csak nem dobáljuk a kamerát, mint Jokesz Antal, akkor a kompozíció létrehozása az expozíció. A rendőrségi technikus esetében van egy szakmai szabályrendszer, hogyan kell egy nagy plánt, egy tárgyfotót rögzítenie. De náluk is azt jelenti a kompozíció, hogy mi az, amit a képen tartasz, és mi az, amit lehagysz róla. Náluk ez a filozofikus, oktatói bon mot hirtelen nagyon is érvényes kijelentéssé válik, és művészként ez a legizgalmasabb pillanat. Ez az, amiért az egésszel érdemes foglalkozni. Debrecenben a technikusi osztály vezetője is egy olyan rendőr, aki szereti a fényképezést, és megmutatja nekem a digitális archívumot, hogy nézzem végig. Ott azt az esztétikai rendszert ismerem meg, aminek egy része a tanulmányokból következik, egy része meg olyan véletleneket tartalmaz, amik még beleférnek, vagy ha nem is férnek bele, mégis le vannak archiválva, azaz onnantól kezdve hivatalos dokumentumok.

Engem a fénykép státusza érdekel, hogy hogyan lesz hivatalos, hatósági dokumentum. A rendőrségi fogalmazás, ahogy a fénykép is, mindig borzasztó egyszerű, tehát nem hagy helyet a spekulációnak. A rendőrségi nyelvezetet szoktuk cikizni, pedig ez a nyelv azért olyan, mert minden csak önmagát jelentheti. Nincsenek konnotációk. Sem a beszédben, sem a képkészítésben. A képkészítésben ez lehetetlen, de épp az ezzel való küzdelem és a tárgyilagosság legtisztább lehetősége érdekel.

A nejlonszatyor, ami hever a földön és van mellette egy léc, az semmi más, mint egy nejlonszatyor a földön, mellette léc. A néző viszont azonnal történetet rak mögé.

Így van. A kortárs művészetben és a képek értelmezésében le vannak fektetve a referenciák, és amikor képeket nézünk, egyből bekapcsolnak a tanult mechanizmusok. Én magára hagyom a nézőt ezekkel. Ha kiveszem ebből a könyvből a képeimet, és berakom egy rendőrségi aktába, vissza a helyükre, akkor megszűnik ez a varázslatos állapotuk. Te miért gondolsz pont arra, mikor nem is mondtam neked semmit? Ezek dokumentumok, és rajtad múlik az egész. Innentől kezdve a hitelesség kérdése megszűnik. Ez egyfajta megoldási kísérlet arra, hogy hogyan rekonstruálható a képnek a valósághoz fűződő viszonya. Mert ha kiszakítottam egy alkalmazott környezetből, és minden tevékenységet vele kapcsolatban rád bízok, azt soha többet senki nem ellenőrzi. Hogy te ezzel mit kezdesz, hogy itt hol van a határ a művészet, a valóság és az én szerepem között, az egy olyan térbe kerül át, ahol egy nagyon igazságos helyzet áll elő.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Új majomfajra bukkantak kutatók a Kongói Demokratikus Köztársaság (DRC) esőerdőinek mélyén, ami narancssárgás ajkaival és jellegzetes hangadásaival kelt feltűnést – írta meg szerdán a LiveScience.

Az elterjedési területe után Colobus congoensis-nek elnevezett faj mindössze az ötödik újonnan azonosított afrikai majomfaj, amit az elmúlt 75 évben fedeztek fel. A fajt először 2008-ban örökítették meg a Lomami Nemzeti Parkban, de akkor a növényzet részben eltakarta.

Ezután 2018-ban lefotóztak egy hasonló állatot, ami arra késztette Junior Amboko-t, a PLoS One-ban szerdán közölt tanulmány egyik társszerzőjét, hogy a titokzatos majomfaj nyomába eredjen. A Florida Atlantic Egyetem kutatója a park körül elhelyezkedő falvakban élő embereknek mutatta meg a majom képét, akik fel is ismerték a helyileg a „likweli”-nek nevezett állatot, de nem tudtak róla sokat.

A kutatók 2018 és 2022 között 114-szer észlelték az állatot egy 1700 négyzetkilométeres területen, ami a Lomami és Lualaba folyók között helyezkedik el. A fényes fekete bundájú majmokat egyedül, vagy maximum 20 egyedet számláló csoportokban figyelték meg.

Az állatok szája és orra körül feltűnő, krémszínű folt húzódik, ami Kate Detwiler, a Florida Atlantic Egyetem antropológusa szerint egyedi ismertetőjegyük. Emellett egyedi hangadásaik is megkülönböztetik őket a többi kolobuszmajomtól: mély, hangos ordításokat hallatnak, amiket jellegzetes röfögő hangok szakítanak meg.

A majmoktól vett mintákból a kutatók megszekvenálták mitokondriális genomjuk egy régióját, ami megerősítette, hogy a kolobuszmajmokhoz tartoznak, és lehetővé tette rendszertani helyük rekonstruálását.

„Ez a felfedezés ismét rámutat arra, hogy a Kongó-medence középső részének biodiverzitásából mennyire sok vár még dokumentálásra” – mondta a Reuters szerint John Hart, a Lukuru Vadvédelmi Kutatóalapítvány természetvédelmi kutatója.

Több évtizednyi keresés után csillagászok légkörre bukkantak egy Naprendszeren kívüli, mérsékelt hőmérsékletű kőzetbolygó körül – írta meg csütörtökön a New Scientist. Az LHS 1140b nevű exobolygó egy vörös törpecsillag lakhatósági zónájában kering, tőlünk 49 fényévre.

Collin Cherubim, a Harvard Egyetem bolygókutatója és kollégái az exobolygót a chilei Magellan Clay teleszkóp WINERED közeli infravörös színképelemző műszerével figyelték meg 2024-ben, ahogy átvonult csillaga előtt. A Science folyóiratban csütörtökön közölt tanulmányuk szerint a megfigyelések a bolygó légköréből elszökő, gerjesztett állapotú hélium atomokat mutattak ki. Amikor egy évvel később megismételték a méréseket, már nem észlelték a héliumjelet, ami arra utalhat, hogy a bolygó légköre változó ütemben szökik el.

„Messze a legegyszerűbb magyarázat az, hogy az általunk észlelt hélium magáról a bolygóról ered” – mondta a lapnak Cherubim. Ez arra utalna, hogy az exobolygó felsőlégköre nagyrészt héliumból áll. Az LHS 1140b sugara 70 százalékkal nagyobb, mint a Földé, tömege pedig 5,6-szorosa bolygónkénak. Ilyen hélium világok létezését kutatók már korábban is feltételezték, de létüket eddig nem sikerült igazolni.

„Ez más, mint amit saját Naprendszerünk kőzetbolygói alapján várnánk” – mondta Natalie Allen, a Johns Hopkins Egyetem csillagász doktorandusza. Egy héliumvilág, aminek kőzetekkel vagy jéggel borított felszínét vastag, sűrű légkör veszi körül, bizonyos értelemben jobban hasonlíthat egy gázóriáshoz, mint bármelyik naprendszerbeli kőzetbolygóhoz. Sukrit Ranjan, az Arizónai Egyetem asztrobiológusa szerint nem zárható ki, hogy a bolygó lakható lehet, de nem a földi értelemben vett életet kell elképzelni.

Ahhoz, hogy valós képünk legyen a bolygó lakhatóságáról, Allen szerint ismernünk kellene a légkör teljes összetételét. Ebben a James Webb űrtávcső lehet a kutatók segítségére, ami már többször megvizsgálta az LHS 1140b-t, de a légköri összetételére vonatkozó újabb megfigyelések egyelőre még nem kerültek publikálásra. „Ez a bolygó vált a Naprendszeren kívüli élet keresésének legígéretesebb célpontjává” – állítja Cherubim.

Becslések szerint 30 ezer milliárd forintnyi összeg esett korrupció és jogellenes ügyletek áldozatául az elmúlt húsz évben. A konkrét eseteket a kormánytól független Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) fogja feltárni, majd a megfelelő büntetések kiszabása mellett lezárni – ígéri a Tisza-kormány. A már a kormánypárt választási kampányában beharangozott NVVH feladata az lesz, hogy „feltárja a közpénzügyi korrupció, a közvagyonvesztés, a vagyonkimentés és a jogellenes magánvagyon-gyarapodás nyomait, beazonosítja és felelősségre vonja a közpénzekkel gondatlanul bánó bűnösöket, illetve segítőiket” – olvasható a kormány által múlt pénteken benyújtott törvényjavaslatban. Ezekbe olyan konkrét ügyek tartoznak, mint az autópálya koncessziók, a lélegeztetőgép-biznisz szerződései, a covidtesztek és vakcinák beszerzései vagy a magántőkealapok és a szimbolikussá vált hatvanpusztai birtok ügye.

„Az NVVH jogkörei alapján úgy fog működni, mint egy második, kiterjesztett felelősséggel és speciális hatáskörrel rendelkező ügyészség” - mondta kérdésünkre Ligeti Miklós, a Transparency International (TI) Magyarország jogi igazgatója. A Tisza-kormány július 10-én nyújtotta be az Országgyűlésnek az NVVH-ról szóló törvényjavaslatot, amit a 17. Alaptörvény-módosítás részeként a parlament hétfőn elfogadott. A törvény szerint a hivatal elnökének munkáját a közpénzügyi elnökhelyettes, a nyomozati elnökhelyettes, a vádemelésért felelős elnökhelyettes, valamint a fellebbviteli elnökhelyettes segíti, és az elnök minden év május 31-ig számol be az előző évi eredményekről az Országgyűlésnek. A törvény egyik legfontosabb változtatása az NVVH jogi intézményrendszerbe történő beágyazása, ugyanis a hivatal kapcsolódik az ügyészséghez, és esetenként helyettesíti is azt.

Az NVVH létrehozása után a két igazságügyi szerv nem alá-fölérendeltségi viszonyban lesz egymással, hanem a hivatal bizonyos ügyek, így a közvagyon-bűncselekmények feltárásában elsőbbséget élvez majd. Miközben az NVVH felelősségi körei metszeni fogják az ügyészségét, az Állami Számvevőszékkel (ÁSZ), bár hasonló jogköröket fednek majd le, más lesz a helyzetük egymáshoz képest. Ennek oka, hogy az ÁSZ általános pénzügyi-gazdasági ellenőrzést végez, de nem nyomozó hatóság, nem vádló és önmagában nem vagyonvisszaszerző szerv.

Profi szakemberekre és dekoncentrált közigazgatási struktúrára lesz szükség

Az NVVH intézményi palettába történő megfelelő beillesztése után Ligeti szerint a hatóságnak nem a politikai szálakkal erősen átszőtt ügyek miatt lesz nehéz feladata a korrupció felkutatása, hanem mert ezeknek az eseteknek több száz, vagy akár több ezer sértettje és tanúja is lehet, és az érintettek kihallgatásához és kezeléséhez precíz hatósági koordináció szükséges. Ennek teljesítéséhez „az új hivatalnak a létező legprofibb elemzőket és értékelőket kell alkalmaznia. Ők lesznek a szürkeállomány ebben a folyamatban, akik megtalálják az összetartozó ügyeket, és felismerik azokat a mintázatokat, amik mentén össze lehet húzni térben és időben egymástól elkülönülő magatartásokat” – mondta a jogász. Ligeti a felfokozott, a megfelelő igazságszolgáltatásra kiéhezett közhangulat ellenére türelemre intett, ugyanis szerinte ezeknek az ügyeknek a feltárása egyesével is évekig fog tartani.

A hivatal hatékony működéséhez nemcsak a kompetens munkaerő alkalmazása kulcsfontosságú, hanem a szervezeti struktúra minél dekoncentráltabb térbeli elhelyezése is. „Azt a közigazgatási alapelvet kell érvényesíteni, hogy a hatáskört a lehető legközelebb kell vinni ahhoz a problémához, amiről dönteni kell. Mi azt mondjuk, hogy a vagyonvisszaszerzés feladatának nagy része nem büntetőjogi eszközökkel lesz elvégezhető” – mondta Ligeti. Szerinte ugyanis az NVVH hatáskörébe elsősorban közbeszerzési eljárások, közbeszerzésen kívüli beszerzések, földügyi támogatások és uniós támogatások ügyei fognak tartozni. „Ezek mind polgári jogi ügyletek, a büntető eljárás nem lesz célravezető, ráadásul ha minden vagyonvisszaszerzési ügyből büntetőügy lesz, akkor hamar szembesülni fogunk azzal, hogy nincsen olyan vádhatósági és különösen nincsen olyan ítélkezési kapacitás, ami ezt az iszonyatos ügyterhet kiszolgálja”.

Magyarország az egyik legkorruptabb európai tagállam

Bár a megfelelő szervezeti struktúra és a korrupciós ügyek feltárásában jártas szakemberek kulcsfontosságúak az NVVH működéséhez, a magyarországi korrupció meglehetősen rétegzett. A szinte minden ágazatban tapasztalható negatív tendenciák a nemzetközi statisztikákból is kirajzolódnak: Magyarország 2025-ben a 182 országot számláló globális korrupciós index második felében küzdötte ki magának a 84. helyet 40 ponttal, Észak-Macedóniával, Bulgáriával és Kubával holtversenyben. A listán olyan nem európai országok előztek meg minket, mint Kína és Koszovó 43 ponttal, Örményország 46 ponttal, az Európai Tagállamok közül pedig Románia 45 ponttal. (A korrupciós index adatai alapján a legalacsonyabb mértékű korrupció Dániában, Finnországban és Szingapúrban van majd a top hármas listavezetőket követi Új-Zéland, Norvégia és Svédország.)

A korrupcióérzékelési indexet (CPI) a felmérők legalább három adatforrásból kombinálják össze, amelyek 13 különböző korrupciós felmérésből és értékelésből származnak. Ugyanakkor a CPI kizárólag a szakértők és az üzleti élet szereplőinek a közszektorbeli korrupcióval kapcsolatos észleléseit méri: a skála nulla pontja jelzi a legkorruptabb, a 100 a legtisztább állapotot. A Transparency által használt adatforrások a többi között olyan területeket fedtek le, mint a vesztegetés, a közpénzek eltérítése, a kormányok közszektorbeli korrupció visszaszorítására mutatott képessége, a nepotizmus mértéke a közigazgatásban, a közügyeket övező transzparencia mértéke és a közszolgálati tisztviselők vagyonnyilatkozatainak szabályozása.

Eltitkolt tízmilliárdok

Ezeknek a kategóriáknak a megszegésére az Orbán-kormányok regnálása alatt számos konkrét példát láthatott a nyilvánosság. A Tisza ígéretei szerint az NVVH kulcsszerepet játszik majd az olyan ügyek kivizsgálásában, mint az állami befektetések, a keretszerződéses ügyek, illetve a közbeszerzések. A Transparency áprilisi közleményében azt írta, hogy négy állami tulajdonú szervezet – az NTH Nemzeti Tőkeholding Zrt. és az olyan általa koordinált, szintén állami hátterű társaságok, mint a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) Zrt., az MFB Invest Zrt., valamint a Magyar Export-Import Bank befektetési társasága, az Exim Invest Zrt. – „összesen több mint 2645 milliárd forintnyi befektetést vállalt itthon és külföldön bejegyzett magántőkealapokban, ingatlanalapokban és más, úgynevezett alternatív alapokban 2026. március végéig. Ez duplája annak az 1300 milliárd forintos kihelyezésnek, amelyet a TI Magyarország tavaly kizárólag a magántőkealapokba fektetett közpénzek vonatkozásában feltárt”.

Nem sokkal később, július elején a Transparency-hez eljutottak azok a 2000-es kormányhatározatok, amelyeket több évig pereltek ki a kormánytól, azonban az adatok minősített voltára, azaz államtitkokra hivatkozva visszatartották őket. A kétezres sorszámú kormányhatározatok jelentősége, hogy a bennük szereplő döntéseket a kormánynak nem kötelező nyilvánosságra hoznia, így azok tartalmát csak az érintettek szűk köre érheti el. „Fontos, hogy a kormány a kétezres határozatokban nem vállalhat pénzügyi kötelezettséget. Az általunk megismert kétezres kormányhatározatok mégis kivétel nélkül közpénzek adományozásáról rendelkeztek” – írja beszámolójában a TI, hozzátéve, hogy az általuk megvizsgált 42 dokumentumból 35 több mint 160 milliárd forint közpénz fölötti rendelkezésről szólt. Ugyanakkor ez elenyésző feltárt mennyiséget jelent az összes dokumentum számához képest: „összesen háromezer darab ilyen határozat volt csak 2023. december 19-ig, azóta még majdnem három év telt el, az Orbán-rendszerből még kettő és fél. Még további ezer darab születhetett. Tehát 3-4 ezer ilyen kormányhatározatot kell átvizsgálni” - mondta Ligeti.

A top három vagyonvisszaszerzési ügy

A kétezres kormányhatározatok vizsgálata mellett Ligeti szerint az NVVH működésének megkezdése után a legfontosabbak ügyek között lesznek a letelepedési államkötvények is. E kötvények megvásárlásával az európai uniós tagállamokon kívülről érkező állampolgárok schengeni tartózkodási engedélyt, illetve hat hónap után letelepedési engedélyt szerzhettek, majd a kötvény ötéves futamidejének lejárta után a Magyar Állam visszavásárolta azt az eredeti névértéken, egy összegben. A konstrukció megalkotását Rogán Antal az országgyűlési gazdasági bizottságának elnökeként 2012-ben kezdeményezte, és a kötvények forgalmazásával foglalkozó cégeket rendszerint offshore országokban jegyezték be. Bár az üzlet nem ment jól, és a Transparency, illetve a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest közös nyomozása szerint mintegy 30 milliárd forintot buktak rajta az adófizetők, a közvetítő cégeknek 162 milliárd forintot hozott a letelepedési kötvény-biznisz – írja a K-monitor.

A Ligeti által említett, kivizsgálás szempontjából fontos korrupciós ügyek között lesznek a lélegeztetőgépek és a covid elleni oltóanyagok is. A lélegeztetőgép-bizniszként elhíresült beszerzési csalás esetében az Orbán-kormány regnálása alatt a magyar állam 17 ezer lélegeztetőgépet vásárolt 300 milliárd forintért, holott az eszközök nagy része, mintegy 12 ezer darab most is raktárakban áll. A beszerzésből ugyanakkor nagyot kaszáltak az olyan cégek, mint a Takács Péter volt egészségügyi államtitkár sógora által vezetett RF Silk Road Fund Holding Zrt. A pandémia a vakcinák és covidtesztek beszerzése miatt is jól jövedelmezett a Fidesz körüli érdekeltségekbe tartozó cégeknek, amelyeket túlárazottan vásároltak meg: a vakcinabiznisz 5 milliárdos, a covid-teszt beszerzések közel 1 milliárdos osztalékot hoztak.

Ligeti azonban arra számít, hogy az NVVH kezdetben a látványosabb korrupciós esetekkel foglalkozik majd. Erre szerinte egyrészt a választók igazságérzetének kielégítése miatt van szükség, másrészt azért, mert „lesznek olyan nagy vagyonvisszaszerzési ügyek, amik nem a hivatalban fognak megoldódni. Tehát az, hogy a 4iG-től kérjük vissza a hadiipart, vagy hogy a magántőkealapokból kérjük vissza az állami pénzt, nem a bűnüldözés szintjén fog eldőlni, ezek kormányzati döntések lesznek, és ott fog történni a végrehajtásuk is”. A 4iG Nyrt. az Orbán-kormány korrupciós intézményrendszerének egyik fontos pillére volt: idén májusban kiderült, hogy az állami segítséggel felépített telekommunikációs és űrtechnológiai cég 1311 milliárd forint értékű keretszerződést kötött a Honvédelmi Minisztériummal, miközben egy 1500 milliárd forintos honvédelmi szerződése is életben van 2030-ig.

Mi lesz Hatvanpusztával?

„Hatvanpusztára nincsen szüksége az államnak. Nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen funkcióval lehetne azt betölteni” – mondta Ligeti. Az Orbán-rendszer korrupciós ügyeinek szimbólumává vált ingatlana lefoglalható lesz, de a hozzá kapcsolódó túlárazott beruházások ára nem visszaszerezhető a jogász szerint. Hatvanpuszta létezésére 2016-ban figyelt fel a szélesebb nyilvánosság, amikor Orbán Viktor volt miniszterelnök a telekről posztolt képet a közösségi médiában: ekkor még Mészáros Lőrinc vette bérbe a majorságot Orbán apjának cégétől.

A terület valódi átalakítása 2019-ben kezdődött meg, amikor Orbán Győző, az ex-miniszterelnök apja saját nevére vette a birtokot, majd az ott található műemlékeket letarolva elkezdték felhúzni a most is látható luxusépületeket. Ezek a konstrukciók nemcsak, hogy közvagyon felhasználásával épültek fel, hanem még esetleges közvagyonná válásuk után is hasznavehetetlenek is lennének: „ha azt mondjuk, hogy legyen gyermekotthon vagy szociális otthon, az nagyon rendben van, csakhogy nem biztos, hogy arra ilyen költségigényű épületet ésszerűen fenn lehet tartani” – mondta Ligeti. Ugyanakkor a jogász felhívta a figyelmet arra is, hogy Hatvanpusztát nem szabad feladni, tovább kell kutatni a túlárazott kiadásokat, és vissza kell szerezni azokat.

Az NVVH-t is bizalmatlanság övezi

A jogtalanul, politikai befolyásolás révén magánkézbe került közvagyon visszaszerzésére korábban is voltak törekvések az újonnan hatalomra kerülő politikai adminisztrációk részéről. Az 1989-es rendszerváltás után az új Országgyűlés megalkotta a „szabad választásokat megelőző korszakhoz kötődő társadalmi szervezetek vagyonelszámoltatásáról” szóló törvényt, ami épp olyan korlátozott sikerűnek bizonyult, mint a 2010 utáni elszámoltatásra tett kísérletek. Az állami szervek és intézmények inkompetens vagy korrumpálódott működésének tapasztalatai után jogosan ingott meg a társadalom intézményekbe vetett bizalma. Ligeti szerint részben erre a kihívásra reagált a Tisza-kormány az NVVH létrehozásával, amely hivatal legitim működésének garanciáit egyelőre az élére megválasztott vezetők és az általuk választott szakemberek jelentik.

„A hivatal a kormánytól függetlenül fog működni, ez garantálhatja azt, hogy a politikai döntéshozók nem szólnak bele a napi szintű működésbe” – mondta a jogász. Az intézmény elnöke és elnökhelyettesei az Országgyűlés kétharmados támogatásával kaphatják meg posztjukat az NVVH élén, és a hivatali idejük alatt nem lehetnek párttagok, sem politikai tevékenységet nem folytathatnak. Ugyanakkor Ligeti szerint is nagy kérdés, hogy ki fogja kontrollálni a létrejövő új hivatalt. „Itt a jó intézmények, jó emberek dilemma jön elő. Jó embereket kell találni az NVVH élére, akik nem akarják rossz célokra vagy rossz módokon gyakorolni a hatásköreiket, de arra, a jérdésre, hogy ki őrzi az őrzők őrzőjét, nincsen ennél jobb válasz.”

Kapcsolódó cikk:

A svájci EPFL (École Polytechnique Fédérale de Lausanne) kutatói olyan módszert dolgoztak ki, amely számszerűsíti, hogy az éghajlati és hidrológiai modellek bizonytalanságai mennyire befolyásolják a jövőbeli mezőgazdasági vízigényre és a vízhasználatra vonatkozó becsléseinket.

A hőhullámok egyre gyakoribbá és intenzívebbé válásával növekszik a súlyos aszályok kockázata, és jó lenne pontosabb képet kapni a jövőbeli vízkészletek alakulásáról. A döntéshozók viszont egyre kevésbé megbízható előrejelzésekre támaszkodnak, hiszen a különböző éghajlati és hidrológiai modellek komoly eltéréseket mutatnak.

Ennek felmérése érdekében az EPFL kutatói több globális modellt kombinálva számszerűsítették, miként jelenik meg a bizonytalanság vízhasználat fenntarthatóságára vonatkozó becsléseinkben.

A Nature Communications Earth & Environment folyóiratban megjelent tanulmányuk szerint az évszázad végére a zöld vízlábnyomra (ez a talajban tárolt és a növények által felhasznált csapadékvíz mennyiségét jelenti) vonatkozó globális előrejelzések akár 18 százalékkal is eltérhetnek az egyes modellek között. A kék vízlábnyom (az öntözéshez folyókból és felszín alatti vízkészletekből kivett víz mennyisége) esetében ez az eltérés akár 51 százalék is lehet. Ennek számszerűsítése segíthet abban, hogy a döntéshozók ne egyetlen modellre támaszkodjanak, hanem a lehetséges forgatókönyvek szélesebb körével kalkuláljanak.

„Ha a ténylegesnél kisebb öntözési igénnyel számolunk, akkor a vízkészleteink nem biztos, hogy elegendőek lesznek. Ha viszont a szükségesnél jóval nagyobb öntözéssel tervezünk, akkor fennáll a vízpazarlás veszélye” – magyarázza Sara Bonetti, a Vízgyűjtő-hidrológiai és Geomorfológiai Laboratórium professzora, a tanulmány vezető szerzője .

Óriás a bizonytalanság a fenntarthatósági becslésekben, vagyis hogy a folyók és a felszín alatti vízkészletek milyen gyorsan képesek újratermelni az öntözéshez kivett vizet. A becslések közötti eltérés 250 és 451 százalék között mozog, és ez azért sem mindegy, mert vízre nemcsak a mezőgazdaságnak van szüksége, hanem az energia-termelésnek, az ivóvízellátásnak és a természetes ökoszisztémák fenntartásának is.

A kutatás ugyan globális, de Svájc szempontjából azért is nagy jelentőségű, mert miközben a gyakoribb nyári aszályok miatt növekedni fog az öntözési igény, az ország hidrológiai rendszerét, az évszakos vízjárást számos hegyvidéki folyamat alakítja, például a gleccserek olvadása és a hófelhalmozódás, illetve a hóolvadás dinamikája.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Magyar kutatók olyan adatvezérelt és számítógépes modelleket fejleszt ki, amelyek képesek a makacs baktériumokat elpusztító bakteriofágok (röviden fágok) hatékonyságának előrejelzésére.

Milliók életét keserítik meg azok a makacs bakteriális fertőzések, amelyekkel szemben a hagyományos gyógyszerek már tehetetlenek. A betegek gyakran évekig tartó ördögi körbe kényszerülnek: átmeneti javulás után a kór újra és újra kiújul. Ennek a körforgásnak a megtörésére indított most nagyszabású kutatási programot az Európai Bizottság. A 16 nemzetközi partner összefogásával megvalósuló REPhRAME projektben a HUN-REN Szegedi Biológiai Kutatóközpont (HUN-REN SZBK) kutatói kulcsszerepet játszanak: ők fejlesztik azt az adatvezérelt „iránytűhöz” hasonlítható modellezést, amely nélkülözhetetlen a személyre szabott gyógyításhoz.

Az antibiotikumokkal szemben ellenálló baktériumok terjedése korunk egyik legsúlyosabb globális egészségügyi veszélye. Az Európai Bizottság Horizon Europe programja több mint 45 millió eurós támogatással indított el három fágterápiás kutatási projektet. A fágterápia, amely bakteriofágok alkalmazását jelenti a bakteriális fertőzések leküzdésére, már a 20. század elején megjelent, de az antibiotikumok eredményes hatása miatt hosszabb ideje háttérbe szorult.

A REPhRAME projekt az antibiotikumoknak ellenálló baktériumtörzsekkel szemben keres új fegyvert. A program különlegessége, hogy a célzott fágkezelést ötvözi a szervezet természetes mikrobiom-egyensúlyának helyreállításával, így nemcsak a tüneteket kezeli, de a fertőzés kiújulásának mélyen gyökerező forrását is képes felszámolni.

Bár a fágterápia elve egyszerű – a vírusok elpusztítják a baktériumokat –, a gyakorlatban igen nagy precizitásra van szükség, a fágok ugyanis rendkívül célzottak, csak bizonyos baktériumtörzseket támadnak meg. Ahhoz, hogy a módszer valóban működjön, pontosan előre kell jelezni, hogy melyik vírus melyik baktérium ellen lesz hatékony.

Ebben válhat meghatározóvá a HUN-REN SZBK Transzlációs Mikrobiológia Laboratóriumának munkája. A Kintses Bálint vezette kutatócsoport olyan adatvezérelt és számítógépes modelleket fejleszt ki, amelyek képesek megjósolni ezt a kapcsolatot.

„A fágterápia egyik legnagyobb ígérete éppen a rendkívüli célzottsága: a problémát okozó baktériumokat úgy tudja elpusztítani, hogy közben érintetlenül hagyja a szervezetünk számára hasznos baktériumközösségeket. Ehhez azonban pontosan értenünk kell a fágok és baktériumok közötti kapcsolatot. A REPhRAME projektben különösen izgalmas, hogy a laboratóriumunkban felhalmozott elméleti tudás most egy hatalmas, több országra kiterjedő európai klinikai vizsgálat részeként közvetlenül a betegek javát szolgálhatja” – hangsúlyozta Kintses Bálint, a HUN-REN SZBK laboratóriumvezetője.

A 2026 júniusában indult, öt éves lefutású REPhRAME projektben 16 neves európai intézet – köztük német, brit, svájci és lett egyetemek – dolgozik együtt. A szegedi kutatók munkája adja azt a nélkülözhetetlen módszertant, amely képessé teszi a fágterápiát arra, hogy az eseti, kísérleti próbálkozásokból tervezhető, biztonságos és az európai klinikai gyakorlatba beépíthető kezeléssé váljon.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Júniusban rendeztük meg 13. Qubit Live estünket, amelyen meghívott előadóinkkal az AI korlátaival és a körülötte kialakult hype-pal, valamint az általános mesterséges intelligencia (AGI) ígéretével foglalkoztunk. A napokban megosztjuk az eseményen elhangzott előadásokat, a kerekasztal-beszélgetést és a nézői kérdésekre adott válaszokat is, hogy az is megnézhesse őket, aki nem tudott részt venni a Qubit+ előfizetőinek meghirdetett rendezvényünkön.

Kocsis Levente matematikus, a HUN-REN SZTAKI tudományos főmunkatársa olyan pólóban lépett a 13. Qubit Live színpadára, amelynek az elején go-tábla, a hátán sakktábla látható. Rögtön meg is magyarázta, miért: az ezredforduló környékén sakkban már profik voltak a gépek, tehát a hátuk mögött volt, a go viszont még hatalmas kihívást jelentett nekik.

Az első nagy gépi győzelmet a sakkban az IBM szuperszámítógépe, a Deep Blue aratta 1997-ben, 3,5–2,5-re legyőzve Garri Kaszparovot. Ehhez három dolog kellett: kifejezetten sakkra írt algoritmusok, célhardver az állások gyors elemzéséhez, valamint egy keresőalgoritmus, amely minden lehetséges változatot végignézett – ez utóbbi a sakknál jóval összetettebb góban csődöt mondott volna. Kocsis 2004-ben került a SZTAKI-ba, és 2006-ban Szepesvári Csaba kollégájával közösen dolgozta ki az UCT algoritmust, amely mélyebb és szelektívebb fát épített, és több energiát fektetett azokba az elágazásokba, amelyek korábban ígéretesnek bizonyultak. A konzisztenciát is bebizonyították, vagyis azt, hogy elég hosszú futás után az algoritmus biztosan megtalálja a legjobb lépést. A felfedezést bemutató cikkük szeptemberben jelent meg, és az év végére már minden jó go-program ezt az algoritmust használta.

A következő ugrást az AlphaGo hozta, amely ugyanezt a Monte-Carlo-fakeresést kombinálta a mélytanulással. A módszer négy lépést ismételget: kiválaszt egy útvonalat a fában, kibővíti egy új levéllel, kiértékeli az így kapott állást, majd az eredményt visszaterjeszti, frissítve a statisztikákat. A DeepMind ehhez két, több millió paraméteres neurális hálót tanított be: a policy háló azt mondja meg, hogy melyik lépés ígéretes, a value háló pedig azt, hogy mennyire jó egy adott állás. Így már nem kell minden levélnél végigszimulálni egy egész partit, a keresés pedig sokkal hatékonyabbá válik. Mindehhez persze olyan erős hardverek is kellettek, amilyenek Kocsisék kutatócsoportjának nem álltak a rendelkezésére. Amint a Google-nél ez a technológiai háttér biztosítottá vált, a fejlődés már gyorsan zajlott: az AlphaGo 2015-ben legyőzte az Európa-bajnok Fan Hujt, 2016-ban 4–1-re I Szedolt, egy évvel később pedig az AlphaGo Master 3–0-ra az akkori világelső Ko Csiét is.

Húsz évvel az UCT megszületése után ugyanez a keresés köszön vissza a nagy nyelvi modellekben. Az alapmodellek ugyanis sokat hibáznak, ha azonnal rávágják a választ egy kérdésre, márpedig rengeteg feladatnál előre kell gondolkodni: egy sakklépésnél, egy matematikai bizonyításnál vagy akár egy finom paprikás elkészítésénél is ki kell találnunk a lépések sorozatát, mielőtt belefognánk. A modell ezért gondolatfát épít a lehetséges gondolati lépésekből, és Monte-Carlo-módszerrek keres benne jó megoldást, akárcsak a góban a lehetséges táblaállások között. A módszernek azonban megvannak a korlátai, amit Kocsis egy szabálytalan sakkállással szemléltetett: olyan felállással, amely a szabályok szerint nem jöhetett volna létre. Bár a feladvány még a sakkozók számára sem triviális, az emberi logikával – akár külső rávezetéssel – megoldható. A Gemini és a ChatGPT tökéletesen ismerte a játék szabályait, és értette is a feladatot, de amikor el kellett dönteniük, hogy szabályos-e az állás, csődöt mondtak: a Geminit csak erős rávezetéssel lehetett elvezetni a jó válaszig, a ChatGPT pedig még így sem boldogult. Hihetetlen, hogy mekkora tudásuk van, de ezt a tudást közben nem tudják jól használni – mondta Kocsis.

Szerinte ha a jelenlegi AI-modelleknek nincs jó belső kiértékelésük arról, hogy a gondolatmenet jó irányba halad-e, eltévednek a hatalmas lehetőséghálóban. A valós környezettel történő interakcióhoz egy belső szimulátorra is szükség lenne, de amíg a sakk zárt világában ez működik, a kiszámíthatatlan fizikai valóságban (például az önvezető autók esetében) rendkívül nehéz felépíteni, mert a külső környezetet nem lehet úgy felgyorsítani és tesztelni, mint egy sakkpartit.

Az előadás most videó formájában is elérhető. Nézd meg itt:

Ha a következő tudományos estünkről te sem szeretnél lemaradni, lépj be mielőbb a Qubit+-ba!

A Qubit Live #13-at a Concorde Értékpapír Zrt. támogatta.

Miközben a gyártók arra panaszkodnak, hogy a fiatalok egyre kevesebb alkoholos italt fogyasztanak, nem a Z generáció, hanem a baby boomer generáció vett vissza leginkább az alkoholfogyasztásból, állítja egy új felmérés. Eszerint a baby boomerek, vagyis az 1946 és -64 között születettek 71 százaléka fogyasztott alkoholt az elmúlt hat hónap során, 2 százalékkal kevesebben, mint három éve, ez pedig az összes generációs összevetésben a legalacsonyabb érték – állítja a globális italgyártó iparág piackutatója, az IWSR.

Ezzel szemben a Z generációsok (1995 és 2012 között születettek) legális alkoholfogyasztási korhatárt betöltött tagjainak 74 százaléka számolt be arról, hogy az elmúlt hat hónapban fogyasztott alkoholt. Három éve ez még 66 százalék volt és felzárkózást mutat a teljes felnőtt lakosság 76 százalékos arányához – ismerteti az eredményeket a Financial Times-ra hivatkozva az Ars Technica.

Marten Lodewijks, az IWSR elnöke az adatokat úgy kommentálta, hogy megdőlt az az elképzelés, amely szerint a Z generáció „a mértékletesség nemzedéke” volna. A kutatás valóban megkérdőjelezi a feltételezést, hogy a fiatalok okozzák a globális italipart sújtó gyenge keresletet és az értékesítés visszaesését.

Miután olyan jelentős szeszesital-gyártó vállalatok részvényei, mint a Diageo, a Pernod Ricard és a Brown-Forman hosszabb ideje gyengén teljesítenek, vita kezdődött az iparágban arról, hogy a visszaesés oka az inflációs nyomás, vagy inkább a fogyasztói szokások változása. Ilyen például az egészségesebb életmód felé fordulás és az online társas kapcsolatok terjedése.

A tizenöt legnagyobb piac 32 ezres lakossági mintáján elvégzett felmérés azt mutatta, hogy a fogyasztók egy-egy alkalommal átlagosan 3,9 italt fogyasztottak a 2024-es és 2025-ös 4,4 italhoz képest. A baby boomerek fogyasztották a legkevesebbet, 2,6 italt. Természetes, hogy a hatvanas és hetvenes éveikben járók kevesebbet isznak, az eredmények azonban a vártnál nagyobb visszaesést jeleznek.

Az IWSR szerint valóban létezik a mértékletességi trend és ez tartós, életmódbeli döntésekhez köthető, ami inkább strukturális és nem ciklikus változást jelent. Összefügghet az anyagi helyzettel is, de a fogyasztás azokban a régiókban sem növekedett a jövedelmek emelkedésével párhuzamosan, ahol az emberek egyre többet keresnek.

Az alkoholfogyasztás világszerte csökken, ugyanakkor Indiában és Kínában emelkedést mutat: Indiában a magas jövedelmű, városi lakosság körében a fogyasztók aránya 77 százalék volt, a három évvel korábbi 67 százalékhoz képest. Kínában ugyanebben a fogyasztói csoportban az arány 89 százalékra nőtt a három évvel korábbi 86 százalékról.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

A Pennsylvania Állami Egyetem kutatói olyan új, elektromosan vezető festéket fejlesztettek ki, amely közvetlenül a bőrre vihető fel és száradás után elektródává alakul, amely különféle élettani jelek mérésére alkalmas. Eeredményeiket a Proceedings of the National Academy of Sciences (PNAS) című folyóiratban publikálták.

Több mint egy évtizede léteznek úgynevezett epidermális elektronikák, vagyis a bőrre ideiglenes tetoválásként felvihető érzékelők (e-tetoválások), amelyek ultravékonyak és rugalmasak. Ragasztóanyag használata nélkül tapadnak a bőrhöz és polimerekbe ágyazott áramköri elemek segítségével képesek elektromos jelek mérésére. Az e-tetkók azonban nehezen használhatók például hajlatoknál vagy szőrrel borított bőrfelületeken. Ráadásul szinte minden egyes felhasználó számára egyedi elektróda-elrendezést kell kialakítani, mivel a biológiai jelek eltérő testfelületeken jelennek meg – részletezi a fejlesztésről beszámoló Ars Technica.

A kutatók rendre új megoldásokkal kísérleteznek, két éve egy kutatócsoport olyan speciális, polimeralapú vezető tintát fejlesztett ki, amelyet a fejbőrre lehet nyomtatni, és képes az agyhullámok mérésére. A Pennsylvania Állami Egyetem mérnöke, Larry Cheng, az említett tanulmány társszerzője, több mint tíz éve dolgozik biomonitorozásra szolgáló elektródák fejlesztésén, többek között EEG- (agytevékenység), EKG- (szívműködés) és EMG-vizsgálatokhoz (izomösszehúzódások mérése). Cheng és munkatársai saját vezető festéket fejlesztettek ki. Többféle polimert és savas adalékanyagot kevertek össze egy vízbázisú etanol–polivinil-alkohol oldatban. „Maga a festék szinte úgy viselkedik, mint az arcfesték” – mondta Cheng. „Ételfesték hozzáadásával bármilyen színűre pigmentálható, tetszőleges mintákat lehet vele festeni, így a viselhető érzékelő teljes mértékben a felhasználó ízléséhez igazodhat.”

A festék pontosan kitölti a bőr egyenetlenségeit, a megszáradt elektróda szoros kapcsolatba kerül a bőrrel, ami lényegesen jobb jelminőséget eredményez. Önkénteseken már tesztelték a festett érzékelőket, nyomon követve a szívműködést futás és súlyemelés közben, izomtevékenység alapján kézmozdulatokat ismertek fel egy robotprotézis vezérléséhez, valamint EEG segítségével mérték az agyi aktivitást.

Bár az érzékelők nem okoznak képalkotási zavarokat az MRI-vizsgálatok során, a szerzők szerint még átfogó biztonsági vizsgálatokra van szükség. Különösen fontos kérdés az MRI során fellépő rádiófrekvenciás (RF) sugárzás által okozott felmelegedés, mivel az érzékelők erősen tapadnak a bőrhöz. Emellett a kutatók azt is szeretnék megvizsgálni, hogy a technológia alkalmassá tehető-e a növények egészségi állapotának monitorozására, mivel a festett érzékelők rendkívül jól alkalmazkodnak a bonyolult alakú felületekhez is.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Az Egyesült Államok Belügyi és Kereskedelmi Minisztériuma hatályon kívül helyezi a „károsítás” (harm) fogalmának jelenlegi definícióját a veszélyeztetett fajokról szóló törvényben (Endangered Species Act, ESA). Eddig a „károsítás” fogalma magában foglalta a „jelentős élőhely-módosítást vagy -leromlást, amely ténylegesen elpusztítja a vadon élő állatokat, vagy sérülést okoz azáltal, hogy akadályozza alapvető viselkedési mintáikat, beleértve a szaporodást, a táplálkozást vagy a menedékhasználatot” - ismerteti az IFLScience.

Az új meghatározás szerint azonban a „károsítás” fogalma nem vonatkozna az élőhelypusztításra, még akkor sem, ha állatok sérülését vagy elpusztulását okozza. Ehelyett elsősorban azok a közvetlen cselekmények tartoznának ide, amelyek elpusztítják vagy károsítják a veszélyeztetettként nyilvántartott állatokat, növényeket.

A kifejezés korábban is jogviták tárgya volt, 1995-ben a fakitermelő és erdőgazdálkodási érdekcsoportok azzal érveltek, hogy a „károsítás” fogalma nem terjedhet ki az élőhelyek pusztítására. A Legfelsőbb Bíróság azonban akkor elutasította ezt az álláspontot, és kimondta, hogy egy faj élőhelyének elpusztítása is károsításnak minősül. Most azonban változhat a megítélés, az úgynevezett Veszélyeztetett Fajok Bizottsága (Endangered Species Committee) márciusban például megszavazta, hogy a Mexikói-öbölben zajló olaj- és gázfúrásokat mentesítsék a szóban forgó törvény hatálya alól.

Ez az új lépés azonban még szélesebb körű következményekkel jár. A Trump-kormányzat szerint az ESA eredeti meghatározása „téves megközelítésen alapult”, az új értelmezés pedig a „józan észen" alapszik, és „azt az elszámoltathatóságot valósítja meg, amelyre az amerikai választók felhatalmazást adtak”.

A környezetvédő szervezetek viszont úgy vélik, hogy a fogalom átértelmezése cinikus kísérlet arra, hogy még több természetes élőhelyet nyissanak meg a fakitermelés, a bányászat, az olaj- és gázkitermelés, valamint egyéb gazdasági hasznosítás előtt.

Tara Zuardo, a Center for Biological Diversity képviselője közleményében úgy fogalmazott: „Az élőhelypusztulás a veszélyeztetett fajokat fenyegető legnagyobb veszély, és Trump döntése, hogy eltörli a károsítás fogalmának eddigi meghatározását, halálos ítélet Amerika vadon élő állatvilága számára.”

Az 1973-ban elfogadott törvény eddig a veszélyeztetettnek vagy fenyegetettnek minősített fajok 99 százalékának kihalását meg tudta akadályozni. A változtatások azonban jelentősen gyengítik majd a sérülékeny fajok védelmének törvényi hátterét.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Európa sok évtizedes problémája a légszennyezés, és nagy erőfeszítéseket tett ennek csökkentésére – eközben azonban a Szaharából érkező sivatagi por is egyre erősebben hat a levegő minőségére.

Egy új kutatás AI-t is használva azt térképezte fel, hogy 2012 és 2021 között hogyan mozgott a szaharai por Európa felett. Miközben Európában a járművek és az ipar által kibocsátott légszennyező részecskék mennyisége csökkent, a sivatagi por koncentrációja jelentősen megnőtt, különösen a déli régiókban – írja az IFLScience.

A homokot az észak-afrikai Szaharából hozza a szél át a Földközi-tengeren, majd Dél-Spanyolország, Portugália, Olaszország, a Balkán és Görögország fölött lebeg a légtérben. Észak-Európába is eljut, és ugyan jóval kisebb mennyiségben rakódik le, mint az Afrikához közelebb fekvő területeken, a mennyisége hasonló ütemben növekedett, mint délen.

A kutatásról a Nature-ben megjelent tanulmány szerint a por mennyiségének növekedése mögött a fokozódó elsivatagosodás áll: a globális felmelegedés következtében a Szahara hatalmas sivataga folyamatosan terjeszkedik. Becslések szerint a 20. század során a területe mintegy 10 százalékkal nőtt, és ez a folyamat napjainkban is folytatódik.

„Jelenlegi ismereteink szerint, a sivatagi por mennyiségének növekedését legalább részben elősegítik az emberi eredetű üvegházhatású gázkibocsátások és az ehhez kapcsolódó globális felmelegedés. Ez egyes térségekben szárazabb körülményeket eredményez, ami hozzájárul a sivatagok terjeszkedéséhez” – írja közleményében Kaspar Dällenbach, a svájci PSI Energia- és Környezettudományi Központ projektvezetője.

A Szahara növekedése mellett a légköri áramlási mintázatok megváltozása is egyre erősebb szelet fúj a Földközi-tenger térségében. Ugyanakkor a Szaharából és az Arab-sivatagból port szállító viharok száma valójában nem nőtt, állítja Petros Vasilakos, a PSI Energia- és Környezettudományi Központ kutatója és a tanulmány vezető szerzője. „Az elmúlt tíz év során azonban ezek a viharok intenzívebbé váltak, és több port szállítanak Európába, mint korábban.”

A kutatócsoport a por egyedi kémiai „ujjlenyomata” segítségével tudta nyomon követni a változásokat, hiszen meg tudják határozni, honnan származik egy adott részecske. A városi építkezések pora például a beton és a zúzott kő miatt nagy mennyiségben tartalmaz kalciumot, a közlekedésből és a háztartási kibocsátásaiból származó részecskék pedig főként szénből állnak. A sivatagi por ezzel szemben alumíniumban gazdag, amely a földkéreg egyik leggyakoribb eleme.

Az is fontos kérdés, hogy a szaharai homok beáramlása milyen hatással lesz az emberi egészségre. A kutatók szerint azonban a por mennyiségének közelmúltbeli növekedése csak hosszú távú, átfogó vizsgálatok után értékelhető teljes mértékben.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Az aszály miatt veszélybe került a tatai Öreg-tó, 23 éves mélyponton a víz szintje. Egymás után dönti a negatív rekordokat a Velencei tó. Napi egy centiméternyit apad a Balaton, módosítani kellett a Kékszalag vitorlásverseny útvonalát. Látványosan csökken a Duna vízszintje, Baján bezárták a szabadstrandot. Rekordalacsony a Dráva vízszintje. A Tápió-Hajta vidékéről két dolog hiányzik: a Tápió és a Hajta. A Galgában és a Zagyvában folyik valamennyi víz, de ezek az élőhelyek is a végüket járják. Elfogyóban a Tisza. Gyakorlatilag kiszáradt a Sebes-Körös. Eltűnt a víz a sátoraljaújhelyi Ronyva-patakból, a kismarosi Morgó-patakból. Láthatatlan csermellyé apadt a Zagyva.

Az elmúlt héten ehhez hasonló hírek járták be a hazai sajtót és a közösségi oldalakat. De hogy néz ki mindez a valóságban? Az alábbiakban néhány budapesti és a fővároshoz közeli tó, folyó és patak állapotát mutatjuk be; a fotókat 2026. július 14-15-én készítették a Qubit szerkesztőségének tagjai.

Duna, Margitsziget

Szerda korán reggel, futás közben készítettem néhány képet a Margitszigeten. A sziget északi és déli végei felé és a Margit hídon álltam meg, keresve néhány pontot, ahol jobban érzékelhető, mennyire alacsony a Duna vízszintje. Emlékezhetünk, hogy 2024 szeptemberében a futókört is lezárták, majd a szigetre sem lehetett bemenni, akkora volt az árvíz. Az persze extrém állapot volt, de most még a szokásos nyári viszonyoknál is rosszabb a helyzet. Mindenhol messze kilátszanak a partszél és a meder kövei, meredeken lefelé futnak a hajókikötők hídjai, amelyeknek normál állapotban alig van lejtésük. A déli szigetspiccnél simán be lehet sétálni a híd lábához, a horgászok és a hobbifotósok élnek is a lehetőséggel. – Nagy Gergely

Duna, Hajógyári-sziget

Nehéz 2026-ban megdöbbenni azon, hogy a klímaváltozás mennyire átalakítja közvetlen környezetünket. Nekem valahogy mégis sikerült, amikor kedden a Hajógyári-sziget egyik sárgára tikkadt rétjéről, egy drón kameráján keresztül néztem, ahogy a sziget északkeleti partján a Duna helyén egy algás tó tátong, a stégek alatt pedig alig maradt víz. A Duna vízállása az óbudai vízmércén aznap 85 centiméter volt, vagyis a folyó itt mindössze 20 centiméterrel állt magasabban a 2018 októberében mért rekordalacsony értéknél. Közben az élet ment tovább: kenusok pakolták a hajóikat, társaik megkerülték a szigetcsúcsot, ahol egy férfi a kutyájával úszott, és úgy tűnt, mintha a gyökeresen megváltozott éghajlat ellenére minden a normális kerékvágásban zajlana. – Tóth András

Duna, Szentendrei-sziget

A Visegrádi szorost elhagyó Duna hordalékából kialakult, a Dunakanyar kellős közepébe ékelődő Szentendrei-sziget északi csúcsa, a Kisoroszi szigetcsúcsként is emlegetett szigetspicc egyike a legendás kiránduló- és táborozóhelyeknek. 2026. július 15-én azonban a szokásosnál jóval több maradt szárazon a Iassan sekélyedő zátonyból. Legutóbb három évvel ezelőtt lóháton jártam erre, a rekordközeli alacsony vízállás és a vízhiánytól szenvedő vegetáció miatt kevéssé hasonlított az egyébként festői panoráma az akkor látottra. Ahol magasabb vízállás esetén méteres, sodró víztömeg hömpölyög, ott most száraz lábbal, a hordalékos kavicságyon sétáltunk be a meder mélyebb részei felé egészen a legtávolabbi száraz pontig, és készítettünk felvételeket. Nagymarosnál az eddig mért legalacsonyabb vízállás -73 cm volt. Július elejére -21 centimétrig apadt a víz, július 15-i ottjártunkkor a nagymarosi vízmérce -57 centit mutatott. – Vajna Tamás

Budapesti patakok

Eddig sem tűnt úgy, hogy a Rákos- vagy a Szilas-patakot a Dunához hasonlóan át lehetne úszni, most mégis sokkoló ezeknek a környékén kutyát sétáltatni. A Zuglóban élők egyik legkedvesebb futó-sétáló-kutyázós útvonala az egyébként sem túl bővizű Rákos-patak mentén vezet, amelynek környezete porosra szárad, és az éppen csordogáló patak is inkább csak a szúnyoglárvákat szolgálja ki. A Szilas-patak helyzete még talán ennél is elkeserítőbb. Szomorú látni, ahogy az egyébként itt örömmel pancsoló kutyák zavarodottan és szomorúan keresik a vizet ott, ahol korábban hűsöltek. Most ugyanis csak alig van víz a patakban, egy közepes testű kutyának épp a bokájáig ér. Nehéz volt itt fotózni, ugyanis a medret betakarja a nádas, de igyekeztem keresni néhány biztató oázist, ahol csordogál némi víz. Az újpalotai paneldzsungelből és a XV. kerületből idejáró embereknek azonban nem teljesen szokatlan a látvány: a Szilas-patakkal már jó párszor előfordult, hogy augusztusra a kánikulában szinte teljesen kiapadt – most azonban csak július közepén járunk. – Kun Zsuzsi

Tatai Öreg-tó

A tatai Öreg-tó üresedő medre nem meglepő látvány, ugyanis az októberi lehalászás és a vadludak visszatérésének időszakában 90-100 centiméteres átlagos szintre engedik le a tó vizét, amit tavasszal kezdenek el újra feltölteni. Ugyanakkor a tó a nyári időszakban ennél jóval bőségesebb víztömeggel rendelkezik, rendszerint 183-193 centiméteres az átlagos vízmélység. Idén azonban, 2003 óta először, 170 centiméteres vízmélységgel negatív rekordot döntött az ország legidősebb mesterséges eredetű tavának vízszintje. Bár a tavat tápláló Által-éren keresztül érkezik némi vízutánpótlás, száraz és szeles időben naponta akár 1-2 centiméterrel, azaz 20 millió liter vízzel is csökkenhet az Öreg-tó vízmennyisége. – Kuglics Sarolta

A Jászság és vidéke

Schell Gergely környezettudatossági szaktanácsadó, pszichológus a Hajta, a Galga, a Zagyva, a Felső-Tápió, az Alsó-Tápió és a Tápió-összefolyás vidékét járta be, és július 12-én, vasárnap a Facebookon tette közzé az ott készült fotókat. Mint írta, „a vizes élőhelyek helyén gyakorlatilag kiégett, kiszáradt táj fogadott. Gyökérrendszerig nyírt fű mindenütt. A Tápió-Hajta vidékéről két dolog hiányzik: a Tápió és a Hajta. A Galgában és a Zagyvában folyik valamennyi víz, de ezek az élőhelyek is a végüket járják.” A képeket szíves engedélyével közöljük.

Kapcsolódó cikkeink:

Nagyobb lehet a járvány valódi mérete, mint ami a hivatalos adatokból látszik, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint. A Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK) mostanra több mint kétezer ebola fertőzött esetet, köztük 754 halálesetet regisztráltak július 12-ig, és „kevesebb mint öt hét alatt a megerősített esetek száma megháromszorozódott, és a halálesetek száma több mint ötszörösére nőtt” – olvasható az Orvosok Határok Nélkül (MSF) nem kormányzati, francia központú szervezet hivatalos oldalán.

A járvány volumene ezzel meghaladta a Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) „2018-2020 közötti ebola-járványában regisztrált esetszám felét, amely közel két évig tartott” - írja az MSF. A WHO idén májusban nemzetközi jelentőségű közegészségügyi vészhelyzetté nyilvánította a járványt: a helyzet azóta azért is egyre aggasztóbb, mert példátlan ütemben terjed tovább földrajzilag is, aminek a fő oka az egészségügyi központok és megfigyelő rendszerek túlterheltsége, illetve, hogy a városi területeken kívül egyre nagyobb közösségek maradnak megfelelő kezelés és ellenőrzés nélkül.

Ráadásul a kontaktkutatás is kaotikusan alakult, ugyanis „a WHO vészhelyzeti részlegének vezetője, Chikwe Ihekweazu kedden elmondta, hogy az új esetek 80 százaléka nem szerepelt az ismert kontaktlistákon, hanem »ismeretlen fertőzési láncokból« származott”. Az idén kitört 17. ebola-járványt a Bundibugyo-vírustörzs okozza, ami több mint tíz évvel ezelőtt Ugandában és a Kongói DK-ban is súlyos járványt idézett elő, és aminek az oltóanyaga jelenleg is fejlesztés alatt áll. Ugyanakkor kedden megkezdődött egy vírusellenes gyógyszer első klinikai vizsgálata, amit „az amerikai Gilead Sciences gyógyszergyár fejlesztette ki, és a preklinikai vizsgálatokban ígéretes eredményeket mutatott” – írja a Medical Xpress.

Kapcsolódó cikk:

„Minden évben sok koalát szállítanak vadállatkórházakba betegség vagy sérülés miatt, és sajnos nem mindegyikük éli túl” – nyilatkozta közleményben Andres Gambini, az ausztrál Queenslandi Egyetem reprodukcióbiológusa. Ahhoz, hogy megelőzzék a faj kihalását, az egyetem kutatói mélyhűtéssel fagyasztanák le a koalák (Phascolarctos cinereus) ivarsejtjeit, amelyek mesterséges megtermékenyítéssel és in vitro megtermékenyítéssel (IVF), azaz lombikbébi-kezeléssel lehetővé tehetik az egészséges koalaembriók létrehozását. A kutatók indoklása szerint erre az eljárásra azért van szükség, mert a koalaegyedek csökkenő arányával az egyedi tulajdonságaikat hordozó gének is eltűnnek, amik segíthetnék őket a környezetükhöz való rugalmas alkalmazkodásban.

Az ausztrál koala populáció meglehetősen egyenlőtlen módon változott az elmúlt évtizedekben: Queensland és Új-Dél-Wales egyes régióiban az állatok száma az 1990-es évek vége óta akár 80 százalékkal is visszaeshetett az erdőirtások, bozóttüzek és aszályok miatt. Míg az ausztrál kormány ezekben a régiókban 2022 óta környezetvédelmi besorolásúnak tekinti a koalákat, az ország egyes déli részein túl sok él belőlük. Ugyanakkor az előrejelzések szerint várhatóan ezeken a területeken is romlani fognak az életkörülményeik. Ráadásul az ausztrál koala populáció körében tombol a Chlamydia-járvány, ami a Queenslandben és Új-Dél-Walesben élő egyedek mintegy 90 százalékát érinti.

A faj megmentése érdekében a kutatók folyékony nitrogénben (LN2) fagyasztják le a koalák ivarsejtjeit, amelynek mínusz 196 Celsius-fok a fagyáspontja, és úgy konzerválja az ivarsejteket, hogy azok több évtizeden keresztül is képesek épen fennmaradni. Vincent Lynch, a New York állambeli Buffalói Egyetem evolúciós fejlődésbiológusa és a biológiai tudományok docense a Live Science-nek azt nyilatkozta, hogy „sikeresen felélesztettem olyan sejteket, amelyeket néhány évtizeddel ezelőtt folyékony nitrogénben fagyasztottak le”. Steve Johnston, a Queenslandi Egyetem állati szaporodás és fogságban tartott állatok tenyésztése tanszékének docense a lapnak elmondta, hogy a projekthez „együttműködünk a vadállat-kórházakkal, hogy spermát és petesejteket nyerjünk ki olyan koalákból, amelyek elhullottak, vagy sérülés vagy betegség miatt már nem képesek szaporodni”.

„Az azonos nemű barátságok együttműködésen alapuló kapcsolatokként fejlődtek ki, ezért az emberek azokat a tulajdonságokat részesítik előnyben, amelyek az ősi környezetben hasznos együttműködő partnerré tettek valakit” – írják hipotézisükben az Evolution and Human Behavior folyóiratban megjelent friss tanulmány szerzői. A kutatás szerint modern emberként olyan barátokat fogunk magunknak választani, akik rendelkeznek együttműködési készségekkel és társadalmi státusszal, rátermettek, illetve fizikailag is vonzóak – még akkor is, ha ezek az adottságok közvetlenül nem segítik jelenlegi céljaink elérését.

Ez az elképzelés szembe megy azzal a hagyományos szociálpszichológiai állásponttal, ami szerint stratégiai szempontból választunk magunknak barátokat, vagyis akik segítenek a személyes céljaink elérésében. A Kaliforniai Egyetem Santa Barbara-i kampuszának kutatói két kísérletet végeztek a kutatáshoz: az első tesztben 156 egyetemi hallgatót állítottak párba egy laboratóriumban, ahol fél órán át beszélgetniük kellett egymással. Ezután a résztvevők „értékelték egymást a barátságra való alkalmasság és a feltételezett barátválasztási szempontok alapján, valamint lehetőségük volt megadni elérhetőségüket partnerüknek egy valós kapcsolatteremtés kezdeményezéséhez” – írák a kutatók tanulmányukban.

Az első teszt eredményeként azt találták, hogy a férfiak potenciális barátjuknak nagyobb valószínűséggel adták meg elérhetőségüket, mint a nők, illetve, hogy azok a partnertulajdonságok, amikkel az ősi, együttműködő társat ruházták fel (például az észlelt ügyesség vadászó-gyűjtögetőként, proszociális viselkedés, fizikai vonzerő), pozitívan jelezték előre az adott résztvevővel való barátkozási vágyat. A második vizsgálatot a kutatók online arcfotó-értékeléssel végezték el, amiben 444 hallgató vett részt: őket arra kérték, hogy azonosítsák és írják le a számukra éppen legfontosabb életcélt. Ezután ismeretlen, adott résztvevőkkel azonos nemű emberek arcképeit értékelték úgy, hogy potenciális barátként mennyire tartják őket vonzónak.

Majd egy másik csoport ugyanezeket az arcképeket az ősi környezetben hasznos tulajdonságok alapján értékelte (például, hogy mennyire tűnt valaki alkalmasnak vadászó-gyűjtögető életmód folytatására). A kutatók azt találták, hogy azok a külső jegyek, amik miatt egy arc kívánatos barátnak tűnik, nem estek következetesen egybe azzal, amire a résztvevőknek a mindennapi céljaik eléréséhez szüksége volt. Ez a kutatók szerint azt jelenti, hogy „a barát kívánatosságára vonatkozó ítéletek varianciájának döntő része olyan preferenciákból ered, amelyek nincsenek a célokhoz igazítva”.

Tárgyalnak az európai és az amerikai űrügynökséggel arról, hogy elküldhessék a sugárzásmérő eszközeiket az Artemis–küldetésekkel a Holdhoz, mondta kedden Géczy Gábor, a 27G-Technology Kft. alapító-ügyvezetője, a HUNOR – Magyar Űrhajós Program RANDAM kísérletének vezetője a Huniverzum űrkiállításon tartott ismeretterjesztő eseményen kedden. A sugárzásmérő mellett egy sor környezeti szenzort felvonultató RANDAM végig mérte Kapu Tibor kutatóűrhajós tavaly nyári űrrepülését, a fellövéstől egészen a landolásig.

Nagy dolog lenne, ha a RANDAM eljuthatna a Holdhoz, mondta Géczy, hozzátéve, hogy miközben az űrügynökségekkel tárgyalnak, beépítik a tavalyi űrrepülés tapasztalatait az eszköz fejlesztésébe. „Amikor egy NASA űrhajós a kezébe veszi, és azt mondja, hogy ez érdekes, az rengeteget számít” – mondta kérdésünkre Kapu, főleg akkor, ha az eszközt az Artemis-küldetésekhez ajánlják. „Mi elmondhatjuk, hogy az Ax-4-en ez már ott volt, a NASA tud róla” – mondta az űrhajós, és ez az űrkutatás szűk szakmai világában sokat nyom a latba. Ha kimegyünk egy nemzetközi konferenciára, az embereknek az az első kérdése, hogy járt-e már valaha az általunk bemutatott eszköz a világűrben, mondta kérdésünkre Géczy. Az egész űrkutatási szektorra jellemző, hogy az űrrepülési referencia (space heritage) nagyon sokat számít, ahogy a nemzetközi kapcsolatépítés is, amiben sokat segített nekik a HUNOR program.

A sugárzásmérő szenzor ötlete, mesélte, 2014 körül fogant meg a Schönherz Kollégium egyik szobájában, és kifejlesztése sok-sok ezer mérnökóra eredménye volt. De a szenzor Kapu küldetésén a sugárzás mellett még számos környezeti adatot mért, amivel más kísérletek sikeréhez is hozzá tudott járulni, mondta Nagy Balázs, a HUNOR kutatásfejlesztési igazgatója. „Ezek gyönyörű szinergiák” – mondta Kapu, és azt mutatják, hogy egy magyar űrküldetés az, ami létre tudja hozni ezeket a Magyarországon belüli küldetéseket, sokszor olyan kutatók és szakemberek között, akik addig nem is ismerték egymást.

„Amikor Tibor élőben végezte a kísérletet, az fantasztikus élmény volt” – mondta Kornyik Miklós, a HUN-REN Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet tudományos munkatársa, aki az IMU-DRS kísérletért felelt. Ez okostelefonba épített szenzorokkal és egy Kornyik által fejlesztett alkalmazással gyűjtött adatokat az űrállomáson, hogy azokat a GPS nélküli tájékozódást segítő algoritmusok tökéletesítéséhez használja fel. Ahogy Kornyik tavaly a Qubitnek is elmondta, az IMU-DRS kísérlet egy űrdrón navigációs rendszerének fejlesztését alapozhatja meg, ami űrállomásokon belül vagy kívül segítené az asztronauták munkáját és az állomás állapotának monitorozását.

„Kevésszer voltam boldogabb, mint amikor az űrdrónról beszéltem Mikivel” – mondta Kapu, az ugyanis sokkal könnyebbé tenné neki az űrbeli munkát. Kapunak a kísérletei elvégzése előtt és után percekbe telt az azokat rögzítő kamera fel- és leszerelése, vagy ha bemutatót akart tartani, akkor űrhajóstársait kellett megkérnie, hogy tartsák neki a kamerát. Ha lenne egy drónkamera, ami Kapu vállai fölött lebegne, mindez jóval könnyebb lenne. Voltak is már próbálkozások ilyen űrdrónok fejlesztésére, például a japán űrügynökség Int-Ball-ja, ami egy űrállomáson belüli manőverezésre képes drónkamera. Ugyanakkor ezek nem kereskedelmi forgalomban kapható, méregdrága megoldások.

A Millenárison található Huniverzum űrkiállításon kedd késő délután tartott rendezvény volt a harmadik alkalom, hogy Kapu magyar szakemberek társaságában a tavalyi küldetés során végzett tudományos kísérletekről mesélt érdeklődőknek. Az első eseményen az űrutazás emberi mikrobiomra gyakorolt hatását vizsgáló MAGOR és az űrbeli növénytermesztés fejlesztését célzó VITAPRIC kísérletek kerültek elő, a másodikon pedig az agyi véráramlást vizsgáló VISPRO és a súlytalanság agyműködésre gyakorolt hatását mérő MAGYAR kísérletek.

Még az ISS-en is jelentős sugárterhelés éri az űrhajósokat

A világűrre sokszor úgy gondolunk, mint légüres térre, ahol nincs semmi, de közben részecskék milliárdjai bombáznak minket minden irányból, mondta Géczy. A Nap töltött részecskéi és a kozmikus sugárzás ellen a Földön védelmet ad a légkör és bolygónk mágneses tere, de ahogy távolodunk a felszíntől, ez a védelem egyre csökken, és már a Föld körüli pályán keringő űreszközök és űrhajósok is jelentős sugárterhelésnek vannak kitéve.

A súlytalanság hatásai mellett így a sugárzás jelenti a legnagyobb orvosbiológiai kockázatot az űrhajósoknak, és ennek mérésben Magyarországnak évtizedes tapasztalatai vannak, elég csak a híres Pille dózismérőre gondolni. És ez a kockázat még nagyobb lesz a Holdhoz és Marshoz tartó küldetéseknél, ahol a Föld mágneses tere már nem védi az űrhajósokat. Ráadásul az ISS-ről, mondta Kapu, egy vészhelyzet esetén órák alatt vissza lehet térni a Földre, a hosszú távú űrküldetéseken viszont ez már nem megoldható. Nem véletlen, hogy a NASA Orion holdűrhajójába építettek egy sugárvédelmi kamrát, ahová az űrhajósok elbújhatnak egy napkitörés esetén.

A 27G-Techology cég, mondta Géczy, elsősorban műholdakhoz fejleszt sugárzásmérő szenzorokat, mivel az űreszközök élettartamát a sugárzás károsan befolyásolhatja. De a HUNOR program megadta nekik a lehetőséget, hogy űrhajós dozimétereket fejlesszenek, és betörhessenek erre a nagyon szűk piacra. Éltek is ezzel, így viszont a RANDAM-ot a NASA orvosi kísérletként könyvelte el, ami miatt orvosetikai engedélyeket is be kellett szerezniük a lefolytatásához. A sugárterhelést a RANDAM szenzorcsomagba épített RadNano doziméterrel rögzítették. Ez Géczy szerint a világ egyik legkisebb és legenergiatakarékosabb kozmikus sugárterhelés mérő szenzora, így a korábbi megoldásoknál hosszabb ideig képes mérni.

Csakhogy bármennyire is hosszú ideig tud mérni a RadNano, a szenzorcsomagot, amivel az egész 20 napos küldetést rögzíteni akarták, még a földi laboratóriumban kellett elindítaniuk a NASA szakembereinek. Június elején ezt meg is tették, de Kapu fellövése csúszott, így Géczyék már kiutaztak, és készek voltak beavatkozni, amikor kiderült, hogy végül június 25-én megkezdődhet a küldetés, és a RANDAM ki fogja bírni. Ez 12 éves űripari karrierje során először lehetővé tette Géczynek, hogy láthassa, ahogy egy általa fejlesztett eszköz eljut a világűrbe.

Az Ax–4-en repülő RANDAM több mint sugárzásmérő: a doziméter mellé beszereltek még egy infravörös hőmérőt, légnyomásszenzort, szén-dioxid-szint mérőt, magnetométert, giroszkópot és még egy olyan szenzort is, ami a fény színképét képes rögzíteni. Ha már felküldhettek egy szenzorcsomagot, mondta Géczy, akkor azt a különböző szenzorok integrációjával (szenzorfúzió) olyan okossá akarták tenni, amennyire csak lehetett. Ez kapóra jött a HUNOR többi kísérletének, többek közt az űrbeli növénytermesztés fejlesztését célzó VITAPRIC-nek, amiről korábban írtunk.

A RANDAM hosszú üzemideje mellett méréseinek gyakoriságával tudott kiemelkedni. Korábban amerikai szenzorok két mérést végeztek, mialatt az ISS egyszer megkerülte a Földet, míg a másodpercenként mérő RANDAM Kapuék küldetése alatt 8 kilométerenként tudott egy adatpontot rögzíteni. Ezáltal Géczyék részletes térképet tudtak készíteni a Föld körüli pályán jelentkező sugárterhelésről. Emellett a szenzorcsomag nemcsak az ISS-en mért, hanem a SpaceX Dragon űrhajójának űrállomáshoz tartó és onnan visszatérő útja során is. Ez Géczy szerint kuriózumnak számít, a 2020 óta használt amerikai űrhajón ugyanis eddig sok tudományos mérést még nem végeztek.

De mennyivel nagyobb az űrhajósokat érő sugárterhelés, mint amivel egy átlagember találkozik? Kapu 20 napot töltött a világűrben, ami egy viszonylag rövid távú űrbeli tartózkodásnak számít: az ISS-re induló legénységek általában 6 hónapot töltenek az űrállomáson. Peggy Whitson veterán amerikai űrhajósnő, aki Kapuék Ax–4 repülésének parancsnoka volt eddigi küldetéseit egybevéve 695 napot töltött a világűrben. Whitsonnak, mondta Kapu, azért kellett eljönnie a NASA-tól, mert karrierje során elérte a dózislimitjét, így már csak magánküldetéseken repülhet.

A RANDAM Kapu útja alatt 15,4 millisievert (mSv) sugárterhelést mért, ami Géczy szerint nem alacsony sugárterhelés: két CT-vizsgálatnak vagy 150-160 mellkasröntgennek felel meg. Az EU-ban a sugárveszélyes helyen dolgozóknál az évi dóziskorlát 20 mSv-t, aminek Kapuék a 20 napos repülés alatt 77 százalékát érték el. Ennek a sugárterhelésnek a fele a Dél-atlanti mágneses anomália jelenségre vezethető vissza, ami a Föld mágneses terének egy nagyrészt Dél-Amerika felett elhelyezkedő gyenge foltja.

Három óráig mérte Kapu telefonja, ahogy az űrállomás megkerüli a Földet

De mit lehet tanulni abból, ha nem egy szenzorcsomagot, hanem egy alkalmazást küldünk az ISS-re, ami a telefon szenzorait használja? Kornyik IMU-DRS kísérletének célja, hogy külső tájékozódási pontok nélkül oldja meg a tájékozódást, az inerciális mérőegység (IMU) szenzor adataival. A műholdas navigációs rendszerek nélküli tájékozódás az űrállomás belső tere mellett jól jöhet épületekben, barlangokban vagy a tenger alatt is, és Kornyik szerint az IMU-DRS kísérletből származó tapasztalatok segíthetik autonóm robotok vagy drónok navigációs algoritmusainak fejlesztését.

Szinte minden mobiltelefonban és tabletben van ilyen IMU szenzor, mondta Kornyik; ez az, ami miatt elfordul a kép, ha az eszközt is elfordítjuk. Legalábbis a Földön, mert az űrben Kapu hiába forgatta a telefonját, nem fordult el, a gyorsulásmérő ugyanis a súyltalanság körülményei között nem tudja megkülönböztetni, hogy hol van a lent és a fent. Az IMU-DRS kísérlet során végeztek fél perces kalibrációs méréseket, amíg a telefont Kapu az űrállomás falához rögzítette. Az űrhajós ezután mozgatta is a telefont, geometriai formákat rajzolgatott vele, például kört vagy háromszöget, amiket Kornyiknak a rögzített adatokból vissza kellett fejtenie. Egy alkalommal az alkalmazással addig mértek, amíg az ISS kétszer megkerülte a Földet, és az adatokban a két keringés nagyon szépen kirajzolódik. „Három órán keresztül nem tudtam használni a telefonomat” – mondta nevetve Kapu.

A Kornyik által lefejlesztett alkalmazás volt az első szoftver, ami egy magáncég által szervezett küldetésen felkerülhetett a Nemzetközi Űrállomásra, mondta Nagy. Ehhez mérten a dolog nem is ment annyira könnyen: az Apple iOS platformra fejlesztett szoftverrel tavaly januárig el kellett Kornyiknak készülnie, és le kellett adni az Axiom Space-nek és a NASA-nak, hogy megbizonyodhassanak arról, hogy nem okoz kárt. Emellett a NASA-val arról is kellett egyeztetnie, hogy maga az alkalmazás megjelenése kompatibilis legyen a NASA sztenderdekkel.

„Ebből tud modern Magyarország épülni” – mondta Kapu a RANDAM és IMU-DRS által képviselt az űripari innovációról, és arra ösztökélte a jelenlévő fiatalokat, hogy higgyék el, magyarként, Magyarországon tanulva is pár év múlva eljuthatnak oda, hogy űrprogramban vegyenek részt, és hogy Kornyikhoz vagy Géczyhez hasonló tudományos eszközöket fejlesszenek.

Az űrhajósok a Kazahsztánban található és Oroszország által bérelt bajkonuri űrközpontból indultak el nyolc hónapos küldetésükre az orosz állami űrvállalat, a Roszkoszmosz Szojuz MSZ–29 űrhajójával kedden. A legénység magyar idő szerint (CEST) 16:47-kor kezdte meg a felszállást, majd három órával később zökkenőmentesen dokkolt a Nemzetközi Űrállomáshoz (ISS). A küldetésben Anil Menon NASA-űrhajós, illetve orosz társai, Pjotr Dubrov és Anna Kikina vesznek részt: a csapat csatlakozott a már az ISS-en tevékenykedő három amerikai, két európai és két orosz űrhajóshoz.

A kilövéskor Jared Isaacman, a NASA igazgatója a Roszkoszmosz vezetőjével, Dmitrij Bakanovval is találkozott, ami kivételes eseménynek számít, ugyanis nyolc év után először látogatott el amerikai űrügynökségi vezető Bajkonurba. Bár Oroszország és az Egyesült Államok között az utóbbi években egyre felfokozottabbá vált a geopolitikai feszültség, és a 2022-ben Ukrajna ellen elindított orosz katonai invázió tovább rontotta a két gazdasági nagyhatalom viszonyát, az ISS-en kénytelenek voltak továbbra is együttműködni. Ennek az egyik oka, hogy az űrközpontot amerikai napelemek látják el energiával, míg az állomás pályán tartásáért orosz hajtóművek felelnek, így a technológia karbantartása megkövetelte a két ország kooperációját.

Ugyanakkor az ISS elöregedő fedélzetén jelentkező légszivárgások próbára tették a NASA és a Roszkoszmosz viszonyát, ugyanis a két űrügynökség gyakran nem értett egyet a hibák kijavításának módszereiben. Most azonban az űrkutatással kapcsolatos törekvésekben erősödni látszik az USA és Oroszország együttműködése, ugyanis Isaacman Gyenyisz Manturovval, Oroszország miniszterelnök-helyettesével is találkozott, aki elmondta, hogy megbeszélésükön a Nemzetközi Űrállomással kapcsolatos jövőbeli együttműködésről és más projektekről tárgyaltak. A Reuters szerint Isaacman és az orosz űrkutatási tisztviselők emellett beszélhettek az ISS állapotáról és jövőjéről is, ugyanis az űrállomást 2030 után rövid időn belül várhatóan kivonják a szolgálatból.

Kapcsolódó cikk:

A „Gus”-nak elnevezett őslény maradványai 50,1 millió amerikai dollárért kerültek egy egyelőre ismeretlen vevőhöz a keddi, New York-i Sotheby’s árverésen. A körülbelül 67 millió éves T. rex maradványait a Theropoda Expeditions nevű kereskedelmi vállalkozás munkatársai 2021-ben kezdték el feltárni egy Harding megyei dél-dakotai farmon, ahol három év után fejezték be az ásatásokat. Az egyik legteljesebb – a csontváz 183 fosszilis csontdarabot tartalmaz, így csontszám alapján körülbelül 61 százalékban teljes – formájában fennmaradt őslény lelet áruba bocsátása heves vitákat váltott ki a kutatók részéről: érveik szerint a magángyűjteménybe került csontvázak további vizsgálatai nem garantáltak, ugyanis a tulajdonos bármikor megszüntetheti a kutatók hozzáférési lehetőségét.

„Nagyon aggasztó az a jelenlegi tendencia, hogy a dinoszaurusz-kövületeket ritka műalkotásokként, óriási összegekért árusítják aukciósházakban, ahogyan az is, hogy a dinoszaurusz-kövületek státuszszimbólummá vagy árucikké válnak” – mondta Richard Butler, a Birminghami Egyetem gerinces őslénykutatója a Guardiennek. A Hell Creek Formáció krétakori kőzetsorozatában felfedezett maradvány őslénytani szempontból azért is jelentős, mert a koponya az eredeti csontok mintegy 82 százalékát tartalmazza, a csontvázban pedig olyan ritkán előforduló elemek is megtalálhatók, mint a villacsont, egy teljes medencecsont és mindkét lábfej. „Gus” rekordösszegű értékesítése előtt a legdrágábban eladott fosszília egy szinte teljesen fennmaradt stegosaurus volt, ami 2024-ben kelt el szintén a Sotheby’s aukcióján 45 millió dollárért.

Ráadásul a kutatási eredmények publikálásakor is akadályt jelenthet a fosszíliák magángyűjteményekben való tárolása: „amikor kutatási eredményeket publikálunk, biztosítanunk kell, hogy azok megismételhetők legyenek, vagyis más tudósok ellenőrizhessék adatainkat és eredményeinket, és megerősíthessék vagy megcáfolhassák következtetéseinket. Ennek egyetlen módja az, ha az általunk vizsgált dinoszaurusz-kövületek múzeumban vannak, ahol más kutatók számára garantált a hozzáférés” –nyilatkozta Stephen Brusatte, az Edinburgh-i Egyetem kutatója a Guardiennek. A másik probléma, hogy bár az árveréseken indulhatnának egyetemek és múzeumok is, Brusatte szerint „Ha egy ilyen dinoszaurusz több tízmillió dollárért kel el árverésen, akkor a tudósoknak, múzeumoknak vagy egyetemeknek gyakorlatilag nincs esélyük. Ilyen összegeket csak a szupergazdagok tudnak kifizetni”.

Kapcsolódó cikk: