Vér, ököl és nemzeti lobogó – az ikonikus Trump-fotó egyszerre művészet és tökéletes kampányfogás

„Az ikonikus kép olyan kép, amely az egyes saját alkotóelemein túlmutatóan képes utalni valamire, ami sok ember számára komoly szimbolikus jelentéssel bír. Az ikon, ikonikus egyik gyakori értelmezése, hogy univerzális fogalmakat, érzelmeket és jelentéseket képvisel. Így egy adott kultúrában, időben és helyen készült kép szélesebb jelentést hordoz, és hasonló reakciókat képes kiváltani minden kultúrában és minden nézőben.” Így definiálja az ikonikus kép, képi ikon fogalmát a vizuális kultúra egyik bevezető jellegű tankönyve, Marita Sturken és Lisa Cartwright Practices of Looking (2017) című kötete.

Képből mítosz, abból pedig termék

A francia filozófus, Roland Barthes a Mitológiák című esszékötetében, 1957-ben, amikor igencsak messze voltunk még attól a fajta tömegkultúrától, amelyben most élünk, arról beszél, miként válnak képekből „mitológiák”, azaz a képből miként lesz mítosz, majd a mítoszból hogyan válik termék. Hogy aztán Guy Debord a Spektákulum társadalma című munkájában, 1967-ben már arról írjon – egyébként egészen lehengerlő módon –, hogy maga a kép hogyan kezdi el helyettesíteni a valóságot, hogyan válik fontosabbá, mint a realitás, a fogyasztásra épülő gazdasági és hatalmi mechanizmusok miként sajátítják ki az élet minden aspektusát, hogy képekké, látvánnyá formálva juttassák vissza a társadalomnak, valódi élet helyett.

Ez a folyamat a szemünk előtt zajlott le az elmúlt napokban, a középpontjában pedig az a fotó állt, amelyet az AP fotósa, Evan Vucci készített azon a kampányeseményen, ahol rálőttek a republikánus elnökjelöltre, Donald Trumpra. A fotó, amelyen a sérült Trump, akit biztonsági emberek vesznek körül, hogy lemenekítsék a pulpitusról, öklét az égnek emeli és azt mondja, „Fight”, azaz harcoljatok. Hogy mit mond, azt videofelvételekből tudjuk, hisz természetesen Vucci fotója nem kizárólagos dokumentum, hanem együtt jött ki azokkal a felvételekkel, amelyek a lövés pillanatát örökítik meg: a sérült elnök önkéntelen mozdulatát, amellyel a füléhez kap, és az egész a jelenetsort, ahogy a biztonságiak elözönlik az emelvényt. Vucci, a fotóriporter lélekjelenlétéről és szakmai profizmusáról több cikk is megjelent, amelyekben arról kérdezték, mi zajlott le benne a merénylet pillanataiban, és rendre azt válaszolta, hogy az járt a fejében: komponálj, komponálj! Sikerült is. A kép szinte órákkal később már pólókra nyomtatva terjedt – jellemző, hogy a kínai csomagküldők ébredtek elsőként, náluk szinte azonnal meg lehetett rendelni az ikonikus képpel ellátott holmikat. De ikon lett a feltartott ökölből, majd az elnökjelölt sérült fülét takaró kötésből is, amely napokkal később már termékként, republikánus gyűléseken köszönt vissza. No meg Tusványoson, ahol, Hajrá magyarok! feliratú papírdarabból hajtogattak fedőkötést a fülre, esetenként a szemüveg szára alá befogva.

Aztán elkezdtek megjelenni az értelmezések, amelyek a fotót az amerikai és egyetemes történelem néhány hasonlóan ikonikus képéhez hasonlították. Az elnökjelölt dacol a halállal, háttérben az Államok lobogója, az alakok klasszikus háromszög kompozícióban; valóban, ilyet kitalálni nem lehet, műtermi beállításban lehetetlen volna megcsinálni. Piers Morgan brit újságíró és médiaszemélyiség az X-en egyből kijelentette, hogy az amerikai történelem egyik legikonikusabb fotója született meg – ami szerinte valószínűleg visszarepíti Trumpot a Fehér Házba. Majd elkezdődtek az összevetések a művészettörténet néhány emblematikus művével, és megindult a kép szimbolikájának felfejtése.