„2021-ben már egyre többet lehetett hallani az extrém szárazság várható következményeiről. Felébredt bennem a kíváncsiság, hogy hogyan hat Magyarországra a klímaváltozás, ezért úgy döntöttem, hogy a helyszínen járok utána, mi és hogyan történik az ország aszálytól sújtott régióban” – mondja Balázs Zsolt szabadúszó fotográfus, aki három éve a Magyar Sajtófotó Pályázat természet és tudomány kategóriájában első díjat nyert tematikus sorozatával.

Közösségi finanszírozással hamarosan kiadandó kötetébe a fotós összegyűjtötte azokat az elmúlt öt évben készített képeit, amelyek nemcsak nyomon követik az Alföld felgyorsuló kiszáradásának drámáját, de azt is megmutatják, hogy kormányzati megoldás híján civil önkéntesek miként próbálják megtartani a vizet a Homokhátság széli pusztákon, és hogyan kovácsolódtak valódi közösségé a helyi vízőrzők.

Természet vagy ember?

„Bár a klímaváltozás témája a természet kategóriában jobban megy, mint a dokumentarista, szociofotós kategóriába, nekem az emberi interakciók, az emberek megélései, tapasztalatai az igazán fontosak” – mondja Balázs Zsolt. Első felvételeit a témában mégis a Kerekegyházától délnyugatra fekvő, az ezredforduló előtt még vízimadár-paradicsomként emlegetett Kondor-tó már teljesen kiszáradt medréről készítette. A több tucat négyzetkilométeren elnyúló, sekély, de gazdag élővilágáról híres kiskunsági szikes tó volt ugyanis az első áldozata az Alföld kiszáradásának.

„Akkoriban láttam egy amerikai fotósorozatot Adam Fergusontól a Colorado kiszáradásáról. Megdöbbentett, hogyan csapolják le Las Vegas felé, a gazdálkodók pedig nem tudnak életben maradni, mert minden megy a levesbe” – mondja Balázs, aki a Rákos-patakról készített szociofotó-sorozatával korábban már belekóstolt az utazó fotográfiába.

„Az utazó fotográfus fogja a fényképezőgépét, a hátizsákját, kimegy a célterületre, amit bejár A pontból B pontig, és vissza. Amerikában ennek a Magnum-legenda Eugene Smith vagy a szocifotós ikon Robert Frank óta nagy hagyománya van”.

Közelképek

Balázs a Kondor-tó kiszáradt medrének közelében élőkkel beszélgetve került kapcsolatba más homokhátsági gazdákkal, nemzeti parki szakemberekkel és az elsivatagosodás kutatásával, valamint a negatív hatások mérséklésével, megelőzésével foglalkozó ökológusokkal és civilekkel.

A fotográfus gyakran jegyzetel is a terepen. Az alábbi képen látható tiszainokai gazdálkodó a 2022-es aszály derekán fakadt ki neki:

„Délután hazamegyek és ezzel fogom felaprítani a pár hektáros kiégett kalászosomat is, víz nélkül nem nőtt meg, vigye az ördög az egészet…”

„Az első évben volt, hogy leszerveztek nekem találkozókat, félórákra beosztva, akkor kiderült, hogy ez nem fog menni, én nem így dolgozom. Hanem úgy, hogy elmegyek, meghallgatom, megmutatja konkrétan azokat a negatívumokat, amiket ő tapasztal, ő lát a két szemével” – mondja a fotós.

Az alábbi kép elkészítésének körülményeire így emlékszik vissza:

„Istvánnal mentünk épp a szőlőföldjére, azok száradtak ki elsőre, beszélgettünk a Duna-Tisza csatorna megvalósíthatatlanságáról, hogy a tervre elment azt hiszem, 1,3 milliárd, aztán sorolta tovább, annyire nekikeseredve, hogy végül így belerúgott az egészbe, bele a porba, a földbe.”

A szabadúszó fotográfus az elmúlt években bejárta a klímaváltozás következtében fellépő extrém szárazodás legfőbb példájának számító Duna-Tisza közi Homokhátságot, ahol az 1970-es évek óta átlagosan 2-5 méterrel csökkent a talajvíz szintje, de van, ahol tízméteres csökkenést is mértek.

„Beszélgetünk, leülünk egy kávéra, és csak utána fotózom le, így a hitelesség nem szenved csorbát, mert nem teszek hozzá saját koncepciót. Minden úgy van a képen, ahogy a valóságban”.

Balázs több tragédiának is szemtanúja volt. Egy szegvári családi tehenészetet 2024 nyarán számoltak fel helyben lakó tulajdonosai, akik azóta végképp felhagytak a gazdálkodással.

„Teltek az évek, ugyanazt fotózom, ugyanazt az emberi drámát. 2024 júliusában egy terepi fotózás után elhatároztam, hogy többet nem szeretném az aszályt fotózni, nem szeretném többet a felperzselt mezőket, kiégett kukoricást, megrepedt tómedreket, tönkrement tanyákat megörökíteni”.

„Éveken át fotóztam a pusztulatot. Dühös voltam, hogy nem változott semmi. Hogy objektív maradhassak, leálltam egy időre”.

Vízőrzők

Balázs ezután talált rá azokra az önkéntes civilekre, akik a kisléptékű vízvisszatartás és megtartás úttörőiként saját kezükbe vették a helyi vízgazdálkodást.

„A legtöbben olyan civil emberek, akik az ország különböző pontjairól érkeznek, van, aki három órát vonatozva a Balatontól megy le a pusztába lapátolni, talicskázni, vödröt hordani.”

Balázs szerint tiszta a képlet.

„A kormány nem fogja megmenteni az Alföldet a kiszáradástól, és a Duna-Tisza csatorna sem fogja megmenteni az Alföldet a kiszáradástól. Itt az kell, hogy a közösségek falu szinten, település szinten fogjanak össze és indítsák el a változást”.

A marispusztaiak példája Balázs szerint azt mutatja, hogy az ökológiai katasztrófával dacoló összefogás eredményre vezethet.

„Egy olyan vidéken, ahol a tanyagazdálkodást a kommunisták szétverték, téeszekbe kényszerítették a gazdákat, utána a privatizáció szétbarmolta az akkorra már működő tsz-rendszert, privatizálták a földeket, kijátszották, kisemmizték a gazdák jórészét, egymás ellen uszították őket, és egy ilyen falukörnyezetben mégis össze tudtak fogni”.

„Ideiglenes vízborítás, ez a természetes. Nyáron ki fog száradni. Lehet kezdeni ismét, télen, tavasszal, amikor lesz megint víz, ha lesz megint víz. Vegyesek az érzéseim. Nekem ez nem tűnik igazságos küzdelemnek. Valahogy mintha visszakerülne az ember a startvonalra, évről évre, újra és újra.”

Balázs szándéka szerint a kötetbe rendezett fotográfiái nem csak a klímakatasztrófáról szólnak, hanem „az alkalmazkodóképességről, a küzdelemről, az akaratról és a kitartásról, és leginkább a gyorsan változó, nehéz körülmények között is megőrzött emberségről”.