Álmaink Rákosrendezője: hogyan építsünk be 130 hektárt úgy, hogy a városlakóknak is jó legyen?

„Nem kell feltalálnunk a meleg vizet” – mondta Karácsony Gergely főpolgármester azon a múlt pénteki sajtótájékoztatón, ahol a főváros Rákosrendezőt érintő terveit mutatták be. Mint ismeretes, a hányattatott sorsú területre már évek óta létezik egy rendezési terv – még a Tarlós István volt főpolgármester által vezetett önkormányzat kezdte el kidolgozni –, ám most váratlanul új helyzet állt elő. A kormányzat lényegében kihátrált az egészen múlt csütörtökig vehemensen képviselt szerződés és fejlesztési koncepció mögül, amely gyakorlatilag egyedül az az abu-dzabi székhelyű Eagle Hills befektetői és ingatlanfejlesztő csoport kezébe tette volna a döntést arról, hogy mi épülhet Rákosrendező 130 hektárján. Ahogy ez mostanában gyakran megtörténik, különösebb tekintet nélkül a társadalmi és urbanisztikai kérdésekre, a város lakhatási, közlekedési, infrastrukturális és klímaváltozással kapcsolatos problémáira, kihagyva a folyamatból magukat a városlakókat.

A főváros most élhet a területre vonatkozó elővásárlási jogával, ám túl azon, hogy pénzt kell előteremtenie a folytatáshoz, ez azt is jelenti, hogy a megvalósítás reális ígérete (valamint kényszere) nélkül készült terveit hirtelen élesítenie kell.

A pénteki sajtótájékoztató éppen azt volt hivatva demonstrálni, hogy van alternatíva. Létezik megvalósítható koncepció, és ez alapvetően eltér attól, amit az Eagle Hills nyújtana – bár Karácsony nyilatkozataiban hangsúlyozta, hogy egy tisztességes versenyben majd elindulhat akár az Eagle Hills is, meg Mészáros Lőrincék, vagy bárki a NER-es világból.

Valóban nem kell feltalálni a meleg vizet, ugyanis nálunk is jól ismertek azok a technikák, amelyekkel az érintett közösség is bevonható a fejlesztésbe, és amelyek emberi léptékű építkezéseket és megfizethető lakásokat eredményeznek majd. Csak sosem próbáltuk ki ezeket ekkora területen. A szomszédos Bécs azonban már igen – és az ottani példa is lényeges része volt a pénteki tájékoztatónak.

A Rákosrendező körüli zajban ugyanis egyáltalán nem hallatszott, sőt, már eszünkbe sem jutott, hogy a városfejlesztésnek nem csak az a módja létezik, hogy odaadjuk a területet egy pénzes befektetőnek, aztán rábízzuk, hogy építsen, amit akar. Városaink rozsdaövezeteitől elsődlegesen nem megszabadulni kellene, hanem meglátni bennük a lehetőséget arra, hogy élhető és a városlakó szempontjából hasznos terek válhassanak belőlük. Ehhez biztosan nem az a fejlesztői gyakorlat visz közelebb, amely egy távoli építészirodából tucat háztömbökkel szórja tele a szóban forgó 130 hektárt, elhelyez rajta egy nagy és látványos, „landmark” jellegű felhőkarcolót, ráaggat a projektre egy hangzatos nevet (a Grand Budapest eleve azt üzente, hogy a „sima” Budapest már nem elég jó, nem elég jelentős és nagyvilági) aztán jöhetnek is a sales-esek, hogy eladják a lakásokat az izmosodó felső-középosztálynak.

Elkeserítően provinciális az a szemlélet, amely „valami nagyot” álmodik a kihasználatlan területre és a fejlesztést pusztán tulajdonos és befektető bennfentes bizniszének tekinti, nem pedig a városi polgár saját ügyének. Társadalmi konszenzusra nem törekszik, mert a céljai megvalósításához erre nincs is szüksége. Ma, Magyarországon inkább ez a realitás, és nem az, amit Bécsben látunk. Pedig a városok problémái egyre komplexebbek, ezért aztán komplex urbanisztikai megoldásokra van szükség. Az Eagle Hillst azonban nem ez foglalkoztatta, fejlesztői koncepciója, városfelfogása és persze esztétikája jól leolvasható a szerb fővárosban kialakított, Belgrade Waterfrontnak elnevezett negyedről.

Ilyen falansztert bárhová fel lehetne húzni, mint ahogy az Eagle Hills fel is húz ilyeneket Albániától Etiópiáig. A Grand Budapest ugyanilyen generikus városnegyed lenne, legfeljebb annyi különbséggel, hogy a közepén ágaskodó felhőkarcoló nem elektromos sokkolós zseblámpára hasonlít, mint a belgrádi, hanem mángorlófára vagy fordított ketchupos flakonra. A Grand Budapest látványterveiből (abból a kevésből, amit megismerhettünk) nem látszik, hogy az elképzelt negyednek bármiféle helyi specifikuma lett volna. Hiszen, ahogy a hvg.hu idézi a befektetőt: „mindenki akar egy darabka New Yorkot, Dubajt vagy Londont az országában, hogy civilizáltnak érezhesse magát.” Ebben a gondolkodásban teljesen lényegtelenné válik Budapest vagy Belgrád civilizációs háttere, történelme és kulturális beágyazódása. London, New York, Dubaj is márkanevek csupán, a luxus típusú fogyasztás jelölői, mögéjük kell felzárkóztatni Budapestet is, a város pedig nem több, mint témapark, ott lakni nem életmód, hanem életstílus.

Ezek a negyedek örökre zárványok maradnak, és mivel a város immanens problémáira nem adnak választ, újratermelik a lakhatási válságot, az eszelős négyzetméterárakat, a dzsentrifikációt, a társadalmi polarizációt. Adódik hát a következtetés és a kérdés: a Grand Budapest ellenkezőjét kellene csinálni Rákosrendezőn?

„Már a beruházás neve is magában hordozta a problémát, amely az egész projekthez való hozzáállásban gyökerezik. Az a szemlélet, amely szerint a városfejlesztés lényege, hogy tervezzünk minél nagyobb, grandiózusabb beruházásokat, és azok hatása majd egyenes arányosságban áll a méretükkel, egy téveszme – mondja kérdésünkre Tuza Benedek geográfus, városkutató. – Ennek épp az ellenkezője igaz: a hatékony fejlesztésekhez minél kisebb léptékű, a lakosság igényeit közvetlenül célzó lépéseket kell végrehajtanunk. Mivel minden városi kontextus más és más a környezet, társadalmi összetétel és épületállomány szempontjából, így ennek megfelelően a problémák, a lehetőségek és a lakossági igények is eltérőek lesznek. Ott azonban, ahol nem a lakossági elképzelések élvezik a prioritást, szinte garantált, hogy a városi szövetbe egyáltalán nem illő dolog kerül; ezek úgynevezett introvertált tereket hoznak létre, a városképi és dzsentrifikációs hatásról nem is beszélve. Az ilyen beruházások ugyan jól mutatnak a terveken, de sokkal nagyobb problémákat okoznak a városi tér egyensúlyának felborításával, amelyek kiküszöbölése aztán évtizedekbe is telhet."

„Ki fogja használni az adott városi teret? Mennyire marad megfizethető a környék a jelenlegi lakosság számára? Milyen mértékű lakosságcserével jár majd a projekt? Milyen további folyamatokat indukál a közvetlen környezetére nézve? Hazánkban ugyan még mindig újkeletűnek számítanak a részvételi, azaz a lakosság igényeit aktívan becsatornázó folyamatok, de a jövő élhető városának ezek jelentik a kulcsát” – állítja a szakértő.

De mégis, hogyan lehet másképpen, ha nem úgy, ahogy azt Rákosrendezőn képzelte a kormány? Példák vannak szép számmal. Ezek zömmel kisebb-közepes léptékű projektek, nem véletlenül: lehet, hogy kisebb lépésekben érdemes haladni még akkor is, ha egy összefüggő, nagy területről van szó. A Kézikönyv a részvételi városmegújításról című kiadvány, amely 2010-ben jelent meg a Közösségfejlesztők Egyesülete kiadásában, és részben módszertani útmutató, részben példatár, gyakorlati lépések során át mutatja be, miként lehet aktivizálni egy adott városrész lakóit, a „stakeholdereket”, milyen módon lehet a megoldani kívánt városfejlesztési problémát közüggyé tenni, becsatornázva a civil szereplők, azaz városlakók szándékait, elképzeléseit és munkáját. Jórészt itt is kisebb léptékekről van szó, mint egy városi park, egy rendezetlen terület újragondolása, egy piactér korszerűsítése, egy lakónegyed jobb kialakítása, de ezek a logikák átvihetők akár egy teljes városnegyed koncepciójára is.