A választási rendszer az elmúlt 16 évben kiépült politikai rendszer sarokköve volt. A kétharmados többség révén olyan hatalomkoncentrációt tett lehetővé, amely végül bedarált minden alkotmányos ellensúlyt. Mégis, már az áprilisi választások előtt felmerült, hogy a választási rendszer kérdése benne sincs az ötven legfontosabb problémában, és a választások óta is csak óvatos ígéreteket hallhattunk ezzel kapcsolatban. Pedig a választási rendszer rendbetétele nélkül nem képzelhető el az épülő demokráciánk konszolidálódása.

A választásokkal foglalkozó szakértők az elmúlt időszakban is többször megnyilvánultak, érdemi párbeszéd indult el a kérdésben. A megszólalók azonban jellemzően választáspolitológiai, demokráciaelméleti szempontból elemzik a témát. Jellemzően arra fókuszálnak, hogy a rengeteg opció közül (listák vagy egyéni kerületek?; nyílt lista vagy zárt lista?; preferenciális szavazás?) melyiket tartják optimálisnak. A választási rendszer azonban egy tágabb alkotmányos ökoszisztémába ágyazódik, nem vizsgálható attól függetlenül. Máshogy megfogalmazva: a választási rendszer nemcsak arra hat ki, hogy milyen minőségű demokratikus versengés alakul ki, hanem egész alkotmányos rendszerünkre befolyással van. Az 1989-90 óta eltelt időszak tanulsága, hogy egy rossz megoldás az egész alkotmányos rendszert alááshatja.

De miben más az, ha egy alkotmányjogász vagy egy választási szakértő nyilvánít véleményt a kérdésben? Hogyan viszonyul egymáshoz az arányosítás és a kétkamara? Miért baj az, ha álmegoldásokkal próbálunk küzdeni a hatalomkoncentráció ellen?

Alapvető alkotmányossági elvárás, hogy a hatalomkoncentrációt meg kell előzni

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen választási rendszert szeretnénk, érdemes azt elemezni, hogy miért siklott félre az elmúlt 16 évben az 1989-90-ben indult demokratizálódási kísérlet, vagyis melyek azok a hibák, amelyeket ki akarunk javítani.