Mit veszítünk szem elől, ha a magyarországi erdők sorsáról kizárólag az erdőgazdálkodás által kijelölt kereteken belül vitázunk? Ha pedig a tömeges nyomás nem működik, elgondolható-e a legális tiltakozáson túli közvetlen cselekvés, és mit mondhatunk ennek morális igazolhatóságáról?
Bár a Tisza-kabinet a szavak szintjén hajlik az érdemi változtatásra, eddig csak egy 2027 végére elkészítendő intézkedési tervre futotta. Pedig a szakma és a civilek már rég kidolgozták a kész koncepciót és a jogi sorvezetőt – és ebben a klímahelyzetben aligha fér bele másfél év késlekedés.
Ha az országgyűlési többség megteheti, akkor magára fogja szabni a választási rendszert, és így a kecskére bíztuk a káposztát. Ezért olyan külső szereplőkre van szükség, akik érdemi kontrollt tudnak gyakorolni.
Ha a tudományra rendszerszinten tekintünk, az ökológia meglepően sok támpontot ad a szükséges reformok végrehajtásához, írja Garamszegi László Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont főigazgatója.
Ha az ország ipara, energiatermelése, hajózása, öntözése és vízpótlása vízszinthez kötött, akkor a vízszint szabályozásáról is beszélni kell. Ez bizonyos stratégiai helyeken vízlépcsőt jelent – azért, mert víz nélkül az ipar nem működik.
Egy rendszer leváltása mit sem ér, ha nem építünk helyette egy jobbat, igazságosabbat. Ehhez olyan államra van szükségünk, amely nem kibúvókat keres a kötelezettségei alól, hanem azt kérdezi, hogyan tudja biztosítani polgárai alapvető jogait – a lakhatástól a véleménynyilvánítás szabadságáig.
Nemrég a zöld ombudsman elé került egy beadvány, amely szerint a kerékpározás támogatása nem pusztán szakpolitikai döntés, hanem alkotmányos kötelezettség is. Az államnak az Alaptörvény és klímavédelmi kötelezettségei alapján aktívan segítenie kellene a fenntartható közlekedési módok terjedését.
A Magyar Művészeti Akadémia a NER hegemóniaépítésének eszköze volt. Attól, hogy túl vagyunk Demeter Szilárdon és Csák Jánoson, Káel Csabán és L. Simon Lászlón, Hankó Balázson és a haveroknak kiosztott tízmilliárdokon, a NER egész hajmeresztő giccskultúráján, még nem árt emlékezni, hogyan kezdődött az egész.
A kormányváltás személyeket cserél, a rendszerváltás eljárásokat. A valódi rendszerváltás próbatétele az, hogy képes-e olyan szabályokat létrehozni, amelyek később saját magát is korlátozni fogják.
A választás estéjén átélt örömérzés aligha magyarázható kizárólag programokkal, kampánytechnikával vagy mandátumkalkulációval. Itt valami más is történt. A politikai esemény egy ponton történetté vált, a történet pedig sokak szemében hőstörténetté.
Először megbecsüljük, hogy mekkora a győzelem pénzben mérhető tétje, utána pedig azt, hogy a győzelem hány szavazaton múlik, pontosabban mennyi az esélye egy-egy szavazatnak arra, hogy azon forduljon meg a végeredmény.
Miközben a boltokban fólia védi a gyerekeket a könyvektől, a trafikok pedig el vannak sötétítve, a politikai plakátokról az arcukba ordítanak az igénytelen, lejárató, megfélemlítő képek. Mit lehet tenni?
A NER nem titkoltan olyan rendszer, amiben egy erős vezető dönt, és az ő bölcsessége sugárzik ki a népre. Ebben a rendszerben az igazság keresése értelmetlen.
Muszáj lesz kitalálni valamit a kultúrában, különben marad az, amit hatalom az elmúlt 16 évben bebetonozott.
Modern kori hamisítványok lennének a világhírű agyagszobrok? Ezt nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, de amit ma terrakotta hadseregként ismerünk, az nem pusztán ókori lelet, hanem egy hosszú 20. századi folyamat eredménye, amelyben elválaszthatatlan a régészet, az ideológia és a látványos önreprezentáció.