„Magyarországon kezd összemosódni a valóság és a fikció, és ez a hivatalos intézményrendszert is áthatja”

Szeretjük azt gondolni a magyarországi filmes kiszolgálóiparról, hogy voltaképpen sikertörténet. Hollywoodi produkciók, netes platformokra készülő sorozatok forognak nálunk, mert a hazai filmes szakemberek kiválóak, a globális médiavállalatok és kisebb-nagyobb produkciós cégek remek technikai és infrastrukturális feltételek között dolgozhatnak, no meg az adózási és munkajogi környezet is kedvező a számukra. Ez javarészt így is van. A hazai filmes háttéripar fennmaradása és fejlődése végső soron örömteli fejlemény.

Csakhogy ez a sikersztori úgy épül, hogy a hazai filmipari dolgozók jóval kevesebbet keresnek, mint a külföldiek, és jóval gyengébben védik őket munkajogi szabályok és érdekképviseleti szervezetek. Eközben szinte a teljes hazai filmfinanszírozást az állam kontrollálja, és a kormányzat számára nem kívánatos filmtervek alkotói már nem számíthatnak közpénzalapú támogatásra. Sok magyar alkotó nem fér hozzá ehhez a remek hazai filmes infrastruktúrához, és külföldre kényszerül. Itthon végső soron egy teljesen depolitizált, szórakoztatóipari enklávé jött létre, ahová a pénzes nyugati produkciókat baráti, szabad, már-már liberális légkörrel csábítják, ahol minden helyszín imitálható New Yorktól Moszkván át a skandináv vidékig, ahol sztárok adják egymás kezébe a kilincset, miközben a hazai filmes és kulturális termelés szigorú politikai, ideológiai ellenőrzés alatt áll, és itt egyre inkább napi realitás a cenzúra és öncenzúra.

Imre Anikó filmtudománnyal és filmes kutatásokkal foglalkozik az Egyesült Államokban, a Dél-kaliforniai Egyetemen (USC). December elején előadást tartott a budapesti CEU-n, az Institute for Advanced Study keretein belül, Politikai fantázia az európai félperiféria médiakultúrájában (Political Fantasy in the Media Cultures of the European Semi-Periphery), címmel, amelyben most folyó kutatását mutatta be.

Kiindulópontként a kelet-közép-európai térség és azon belül Magyarország filmes bedolgozói iparáról beszélt; az itt érvényesülő hierarchiákról és az itt tetten érhető kizsákmányoló stratégiákról. Majd rátért a tartalomra, azt vizsgálva, hogy vajon az itt készülő filmek tartalmi, narratív sajátosságai mutatnak-e valamiféle korrelációt a magyarországi politikai narratívákkal. A fantasy ebben az értelemben mennyire hatja át a filmes történetmondást és a politika által kitalált és állampolgári fogyasztásra szánt meséket? Milyen viszonyban lehet és mennyire táplálhatja egymást a kettő? Látszólag távoli a kapcsolat például a Midsommar (2019) című folk-horror vizuális világa és a Kurultáj fesztiválokon megjelenő esztétika között, mégis mindkettőnek valamifajta politikai felhasználása zajlik, amellett, hogy mindkettő obskúrus hitvilágok, félelmek, vágyak és víziók kivetüléseként is értelmezhető. Imre Anikóval az előadása után beszélgettünk.

Imre Anikó: Abból indultam ki a kutatásom elején, hogy adott a magyar közélet, ami politikailag meglehetősen központosított és egyre szorosabban ellenőrzött. Ezen kívül pedig létezik ez a bizonyos másik világ, a nemzetközi filmipart kiszolgáló hazai gyártókapacitás és háttéripar, amely a globális piac elvei szerint működik. Nyilvánvaló politikai ellentmondás feszül itt, amely egyben a politika és a gazdaság közötti ellentmondás is. Itt mintha a magyar állam vezetése félretenné a politikai elveit és doktrínáit, amikor a pénzről, a bevételekről van szó.

Qubit: Előfordult az előadásban pár olyan fogalom, amelyet érdemes tisztázni: a digitális nacionalizmus és a platform-imperializmus. Mit jelentenek ezek a fogalmak, és hogy kerülnek ide?

IA: A digitális nacionalizmus nagyjából annyit jelent, hogy ma már a nemzeti érzelemvilág vagy a nemzeti közösség nem személyes, fizikai terekben és közösségekben formálódik, és nem is az elektronikus médián keresztül. Már nem a televízió előtt ülünk, hanem különféle digitális csatornákon kommunikálunk, és itt találunk közösségekre. Az már szinte közhely, hogy a közösségi médiában a saját kis buborékjainkban létezünk – csakhogy ez egyáltalán nem ellentétes a nacionalizmus logikáival. A képzelt közösségek alapját az írás, a nyomtatott tömegkultúra képezte. Regények, könyvek tették lehetővé, hogy közösséget, akár sorsközösséget érezhessünk olyanokkal, akikkel soha nem találkoztunk, és belehelyezkedjünk történetekbe, amelyek nem a mi történeteink voltak. Ennek a helyét aztán átvette a rádió, majd a tévé. A nacionalista narratívák pedig képesek arra, hogy az ember egy idő után természetes, organikus közösségnek fogadja el azt, amit ezek a narratívák hoznak létre. Beleértse magát is ebbe a közösségbe, amely saját, közös történettel bír, kronologikus vonalon helyezi el önmagát, együtt emlékezik és gondol a jövőre. Ez szakadt meg a digitális világgal. Az internet és az ott hozzáférhető tartalom jelentős részben átvette a központosított tartalomgyártás és fogyasztás helyét. Azt gondolná az ember, hogy ez a nacionalizmust is aláássa, és a '90-es években voltak is ilyen jelek, az internet „ígérete” olyasmi volt, hogy akkor most mindenki az lesz, aki lenni akar. Egyrészt individuálisabbak leszünk, magunk alakítjuk az identitásunkat. Másrészt ez valamiféle globális szolidaritást is eredményez majd, ami átcsap egyfajta globális megértésbe, megszűnik a rasszizmus, a szexizmus – most nyilván túlzok, de voltak ilyen utópikus elképzelések. Valójában nem ez történt, hanem amint látjuk, a populizmus és az internetkultúra között nagyon is szoros lett kapcsolat. Tehát pártok, különféle politikai társulások és egyes esetekben – mint ahogy itt is történik – hatalmak és kormányzatok nagyon jól ki tudják használni az internetet a saját elméleteik és gyakorlataik népszerűsítésére. A digitális nacionalizmus oximoron is lehetne, mert a digitálist eredetileg a kozmopolitizmussal hoztuk összefüggésbe, de mégsem az.