2025 júliusában a délkelet-kínai Csianghszi tartomány egyik középiskolájában egy osztályfőnök dühös üzenetek sorát írta be az osztály WeChat-csoportjába, majd bejelentette, hogy feloszlatja a csoportot. Haragját három legjobb diákja váltotta ki: a tanár a pontszámaik alapján a Pekingi Egyetemet vagy a szintén fővárosi Csinghua Egyetemet javasolta nekik, ők azonban kevésbé rangos, de így is kiváló egyetemekre jelentkeztek, ahol olyan szakon tanulhatnak, ami valóban érdekli őket. Az osztályfőnök azt írta, hogy a diákok – a tanárok és a szülők tanácsa ellenére – öncélúan választottak divatos szakokat, és ezzel semmivé tették mindazt, amit beléjük fektettek.

A képernyőfotók napok alatt bejárták a kínai internetet. Az iskola közleményben ismerte el, hogy a tanár helytelenül nyilatkozott, és a beszámolók szerint a pedagógus bocsánatot kért a diákoktól és a szüleiktől. Az ügy mégis túlnőtt egy szimpla kisvárosi iskolai botrányon, mert a róla szóló vitában az állami sajtó is kimondta, amit sokan már tapasztalatból tudtak: sok kínai gimnáziumban a tanárok értékelése, prémiuma és előléptetése is azon múlik, hogy hány diákjuk jut be a két pekingi csúcsegyetemre. A tanár kirohanása mögött tehát egy egész rendszer nyomása állt.

Kínában ugyanis a Csinghua és a Pekingi Egyetem nem egyszerűen két jó egyetem, hanem egy évtizedek óta épülő piramis csúcsa, amelyre diákok, szülők és tanárok egyaránt egész pályájukat építik. Miközben azonban a bejutásért folytatott verseny egyre élesebb, a diploma értéke egyre bizonytalanabb: idén rekordszámú fiatal végzett a kínai felsőoktatásban, de a pályakezdők munkanélkülisége már megközelíti a 19 százalékot. Így az elit egyetemek sok végzőse is arra kényszerül, hogy munkába állás helyett újabb vizsgára készüljön: a mesterképzési felvételire vagy a köztisztviselői vizsgára.

Gaokao: a mindent eldöntő vizsga