Gyermekprostitúció Magyarországon: sokszor még a szakemberek sem akarják tudni a teljes igazságot

„A prostitúcióban érintett gyerekek az emberkereskedelem áldozatai. Állami gondoskodásban élő lányok a beszervezők fő célpontjai. Az Európai Unióban 2015-2016 között minden harmadik szexuálisan kizsákmányolt gyerek magyar volt”

A felirat a gyermekkereskedelem és a prostitúció működését bemutató, 2020-ban készült Válaszúton című játékfilm végén olvasható. Bár a helyzet az Európa Tanács emberkereskedelem elleni fellépéssel foglalkozó szakértői csoportjának (GRETA) idén február 26-án publikált harmadik országjelentése szerint azóta bizonyos területeken javult, Magyarország továbbra is az emberkereskedelem áldozatainak elsődleges származási országa. Pozitív fejlemény, hogy a 2019-es jelentés óta nőtt azoknak az áldozatoknak a száma, akiket be tudtak azonosítani: 2019 és 2022 között 754, többségében nő vált az emberkereskedelem áldozatává, akiknek 16 százaléka ráadásul kiskorú. A jelentés ugyanakkor aggasztónak tartja, hogy a szakellátásban élő áldozattá váló gyerekek azonosítása továbbra is hiányos.

Hogyan működik az állami gondozottak prostitúcióra kényszerítése, kik válnak a legkönnyebben áldozatokká és mit tesz egy olyan rendszer ennek megakadályozására, aminek igazából minden szereplője többé-kevésbé tudja, hogy mi történik? A Qubit kérdéseire a témát kutató, de évtizedek óta a területen is dolgozó szakember, korábban gyermekotthonban is dolgozó pszichológus, kriminológus és a szakellátásban bűnelkövetővé váló fiatalokat kutató szociológus, kriminológus próbált meg választ adni.

A prostitúcióra kényszerített gyerekek történetei annyira durvák, hogy önvédelemből még a velük dolgozó szakemberek sem akarják tudni a teljes igazságot

A prostitúcióra kényszerített gyerekekkel kapcsolatban alig vannak adatok, mert az áldozatokat nagyon nehéz elérni és nagyon nehezen tesznek vallomást, állították egyöntetűen a szakemberek. A magas látencia miatt az azonosított áldozatok száma nagyon alacsony, pedig ahogy Vaskuti Gergely pszichológus, kriminológus, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársa lapunknak fogalmazott, „a fővárosban nehéz olyan szakellátásban, pláne gyermekotthonban dolgozó szakemberrel találkozni, aki ne tudna a gyerkekek prostitúcióra kényszerítésének jelenségéről”. Egy névtelenséget kérő szakember szerint a gyerekek gyámjai is tudnak a gyerekek prostitúciós érintettségéről, de olyan nagy számban fordul elő a gyámolt gyerekek körében az erőszak és annyira nincsen az intézményrendszernek semmilyen eszköze, hogy „az esetek többségében egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele, úgyhogy nem is kezdenek”.

„A hatóságok tudták, de nagyon nehéz bizonyítani” – mondta ezt már Vaskuti. „Ha gyerekvédelmi szakemberként forró dróton is voltunk a kapitánysággal, és jeleztük nekik, hogy azt gondoljuk, hogy jött valamelyik gyerekért a futtatója, most szállt be egy autóba ilyen és ilyen rendszámmal, akkor azt mondták a hatóságok, hogy az a baj, hogy nem bizonyítható. A kulcs az áldozat vallomása lenne, de ők nem igazán tesznek vallomást, aminek nagyon is érthető és összetett okai vannak.”

Pedig a szakemberek szerint a rendőrség és az igazságszolgáltatás összes szereplőjének is az az érdeke, hogy felgöngyölítsék a bűncselekményeket, és olyan információjuk legyen, amire tudnak támaszkodni. Ezzel kapcsolatban amúgy történtek is pozitív változások, ma már hat-hét úgynevezett gyermekbarát meghallgató hely létezik Magyarországon is – ezt hívják Barnahus-modellnek, ahol úgy tudják a gyerekeket kikérdezni, hogy közben ne traumatizálódjanak újra.

„A rendszer bizonyos részei bizonyos információkat tudnak, de nem feltétlenül van meg az egész kép egyben” – árnyalta a helyzetet egy névtelenséget kérő szakember. A szakértő szerint nem elég csak a prostitúcióról és gyerekpornográfiáról beszélni, hanem folyamatos szupervízió biztosítása mellett a bántalmazás felismerésére kéne a gyerekek körül dolgozó szakembereket felkészíteni: „Azt gondolnánk, hogy a bántalmazás felismerése egyértelmű, mert a csapból is az folyik, hogy az erőszak elítélendő, de gyakorlatban ez nem így működik, mert kulturálisan kódolt, hogy mi az elfogadott és mi az, ami nem, és ez igaz a prostitúcióban érintett gyerekekre is. A róluk alkotott társadalmi képbe belefér, hogy amit a gyerekek mesélnek a gyerekotthonban, az egyszerűen nem üti meg az ingerküszöböt, és ha meg is üti, sokszor azt mondják nekik, hogy képzelődik, hazudik, másnak akar ártani vagy bosszút állni.” De szerinte pszichés gátja is van annak, hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek érdemben odaálljanak a gyerekek mellé.

„Annyira durvák azok a történetek, amiken átmentek ezek a gyerekek, hogy a szociális munka eszköztára nélkül, például szupervízió hiányában, az ott dolgozók sem képesek ezeket érzelmileg kezelni, ezért mindenki jobban jár, ha távol tartja magát a gyerekek rémtörténeteitől. Szóval hiába tudnak a bántalmazásokról foszlányaiban a nevelők, sok minden más mellett azért sem tudják a teljes történetet, hogy önmagukat is védjék, mert ez annyira feldolgozhatatlan mentálisan. És ha nem tudják feldolgozni, nem is tudnak hatékonyan segíteni a gyerekeknek.”