A magyar mozi első aranykorából a filmek közel 90 százaléka elpusztult, de az archívumban mentik, ami menthető

123 évvel ezelőtt ezen a napon, 1901. április 30-án mutatta be a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával alapított Uránia Ismeretterjesztő Társaság Tudományos Színháza A táncz című „mozifényképekkel illusztrált kultúrtörténeti előadást”.

A Pekár Gyula ötlete alapján, Zsitkovszky Béla által forgatott 24 darab, pár percnyi filmetűd (vagy ahogy akkor nevezték: kinematogram) az ókortól a 20. századig meghatározónak gondolt tánctípusokat mutatta be a korszak színpadi sztárjainak „tolmácsolásában”. Bár Fedák Sári japán tánca és Blaha Lujza csárdása a kópiák minőségromlása okán nem volt látható a premieren, végül mindkét állócsillag epizódját sikerült újra leforgatni, így május végén már a teljes verziót élvezhették a rajongók.

Eredeti fotogram A táncz című 1901. április 30-án bemutatott némafilmből
photo_camera Eredeti fotogram A táncz című 1901. április 30-án bemutatott némafilmből Fotó: Wikipédia

A mai Rákóczi út 21. alatt álló, eredetileg orfeumnak épült szecessziós palota dísztermében egybegyűltek értelemszerűen nem tudhatták, hogy az első magyar gyártású film premierjének publikumaként vonulnak be a mozgókép egyetemes történetébe, ahogy azt sem, hogy a részvételükkel lezajlott esemény dátumát (április 30.) 2018-tól a magyar film napjaként jegyzik majd a kulturális kalendáriumok. Annyi viszont biztos, hogy az 1901-es bemutató közönségének kedvére lehetett, amit látott: a Vasárnapi Ujság című hetilap május 5-én megjelent szűkszavú beszámolója szerint a sikeres fogadtatást mutatta az is, hogy „a közönség sokat tapsolt”.

Gyúanyag

A következő három évtizedben mintegy 600 játékfilmet, vagy ahogy akkoriban magyarosították: „pergőst” produkált a magyarországi filmgyártás, amivel a mennyiségi és minőségi mutatókban egyaránt a világ élmezőnyéhez tartozott. Ráduly György, a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumának igazgatója szerint az egyetlen valódi ok, hogy a filmtörténeti szakmunkák miért emlegetik érdemtelenül keveset ezt a korszakot, kizárólag az, hogy mára alig 70 alkotás maradt fenn, jó részük ráadásul csak töredékesen. Márpedig a magyar film első korszakáról a művek ismerete nélkül aligha lehet hiteles képet alkotni, ezért is kulcsfontosságú a még megmaradt anyagok mentése és helyreállítása.

Archiválásra és restaurálásra váró filmek az Nemzeti Filmintézet Filmarchívumának restauráló műhelyében
photo_camera Archiválásra és restaurálásra váró filmek az Nemzeti Filmintézet Filmarchívumának restauráló műhelyében Fotó: Balázs Zsuzsanna / Qubit

Ráduly szerint a némafilmkorszak nitrocelluloid szalagjainak pusztulása korántsem magyar jelenség. David Pierce, az amerikai Kongresszusi Könyvtár történésze szerint a filmművészet első pár évtizedének termése 75 százalékban lett az enyészeté. Szerinte ez még mindig kedvezőbb becslés ahhoz képest, amit Martin Scorsese alapítványának kutatásai állítanak, amelyek szerint 1929-ig bezárólag a némafilmtekercsek 90 százaléka pusztult el. A rendkívül gyúlékony alapanyag, a 38 Celsius-foknál magasabb hőmérsékleten gyakran önmagától is lángra kapó cellulóz-nitrát miatt évtizedekig csak kevés intézmény vállalkozott a művek raktározó archiválására, nem véletlen, hogy Magyarországon is csak 1957-ben alakult meg az első erre szakosodott intézmény. A világ legtöbb helyén így egyszerűen szemétre dobták a műsorról lekerült tekercseket.

Selejtes és menthetetlen tekercsek a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumában
photo_camera Selejtes és menthetetlen tekercsek a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumában Fotó: Balázs Zsuzsanna / Qubit

A használt celluloid tekercs ráadásul hosszú évtizedekig kelendő portékának számított, de nem a rajta lévő alkotás, hanem a szalag fizikai matériájában rejlő érték okán. A műanyag feltalálása előtt a celluloid volt ugyanis az a rugalmas és könnyen előállítható anyag, amiből egyszerűen lehetett használati tárgyakat gyártani. Ráduly szerint mindennapi volt, hogy a moziktól felvásárolt régi filmszalagokat beolvasztották, majd például fogkefét, cipősarkat, játékbabát, fésűt és egyéb tárgyakat készítettek az újra felhasznált anyagból. Szintén nagy hasznot tudott hozni, ha a filmszalagról lemosott emulzióból kivonták az ezüstöt, mivel egy tonna nitrocell akár fél kilogramm nemesfémet is tartalmazhatott.

Bár a huszadik század történelmi viharai aligha kímélték az első három évtized filmtermését, Ráduly szerint mérhető és módszeres tekercspusztítás ugyanakkor csak az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kezdődött. Az ideológiai alapon levezényelt tisztogatások számlájára írja a szakirodalom például a negyvenes évek nagy klasszikusának, az Egy nap a világ című háborús melodrámának az eltűnését. A Páger Antal és Muráti Lili főszereplésével készült film emlékét ma már csak az örökzöld dalbetét őrzi – mondja az archívumigazgató.

Mentés másként

A némafilmek restaurálása körülményes és hosszadalmas folyamat. „Miután a nitrocelluloid tekercsek beérkeznek az archívumba, először meg kell tisztítani felületüket. A munkafolyamat hűtött, fehér fénnyel megvilágított, speciális antisztatikus teremben zajlik. A tekercsek felületének gombás szennyeződéseinek eltávolítása után a szakemberek a tekercs állapotától függően eldöntik, hogy szükséges-e a ragasztást jelentő fizikai restauráció, ahogy azt is, hogy mekkora feszítő erőt visel el a mentéshez az olvasónak nevezett speciális berendezésbe fűzendő szalag.

Horváth Mihály restaurátor a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumában egy 1919-es. Ady Endre temetését megörökítő biztonsági szalag másolatának tisztítása közben
photo_camera Horváth Mihály restaurátor a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumában egy 1919-es, Ady Endre temetését megörökítő biztonsági szalag másolatának tisztítása közben Fotó: Balázs Zsuzsanna / Qubit

A cikk innentől csak a Qubit+ előfizetőinek elérhető. Csatlakozz, és olvass tovább!

Ha már van előfizetésed, lépj be vele. Ha még nincs, válassz csomagjaink közül!