Budapesten tárulnak fel az úszó börtön titkai, amiket New York legszívesebben kitörölne a történelméből

Tavaly novemberben kiürítettek és bezártak egy börtönt New Yorkban. Abban a városban, ahol a már meglévő börtönök, fogházak, javító-nevelő intézetek eleve is a túlzsúfoltság határán egyensúlyoznak, ráadásul néhánynak kifejezetten baljós, félelmetes híre van. A szóban forgó börtön a Vernon C. Bain Correctional Center (VCBC) nevű speciális építmény, amelyet kifejezetten azért hoztak létre, hogy enyhítsen a nagyváros börtönviszonyain. Egy úszó börtönről van szó, amely 1992-ben készült el, és rá egy évre üzembe is helyezték – a Carlito útja című 1993-as film egyik jelenetében fel is tűnik ez a kék-fehérre festett, távolról ipari létesítménynek látszó, közelebbről azonban meglehetősen baljós képzeteket keltő, hatalmas, úszó erőd. 2014-ben még a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült mint a világ legnagyobb, még üzemelő börtönhajója, tavaly azonban elszállították róla az ott lévő ötszáz fogvatartottat, az uszályt pedig elvontatták – jelenleg Bronx közelében áll üresen, és nem tudni, milyen jövőt szánnak neki.

A maga nemében szakmai bravúrnak számító, 191 méter hosszú és 38 méter széles építményt az amerikai délen, Louisianában készítették avatott mérnökök és hajóépítők, és onnan vontatták fel egészen New Yorkig, hogy az East River tengerszorosban állomásozzon, és 16 csoportos hálóhelyiségével, 100 cellájával, valamint összesen 800 férőhelyével könnyítsen az olykor 110 százalékos kihasználtságú Rikers Island zsúfoltságán. A Rikers az a híres-hírhedt, 168 hektáros sziget, amelyen a város „alapértelmezett” fogház- és börtönkomplexuma található (maga Vernon C. Bain egykor börtönfelügyelő volt itt), és amely rendre olyankor kerül be a hírekbe, amikor a megapolisz kriminológiai dinamikái folytán megugrik a letartóztatottak száma, és a Rikers már nem bír a fogvatartottak sokaságával. A 90-es évek során, amikor enyhült a helyzet, a VCBC-t egyszer már bezárták, de később újra megnyílt. A börtönviszonyok időközben egyre súlyosabbá váltak, és ezen a covidjárvány, majd az azt követő időszak csak tovább rontott. 2021-ben például összesen tizenhat halálesetet regisztráltak a Rikersen, és ilyenkor mindig előkerül, hogy zsúfoltak a cellák, emberhez méltatlanok a körülmények, különösen azon fogvatartottak körében, akiket elvben csak átmenetileg tartanának itt, mert a tárgyalásukra várnak – igaz, olykor egy-két évet is.

A VCBC azonban végső soron nem enyhített az állapotokon, sőt. Itt is regisztráltak haláleseteket, ezek közül kettő be is járta az amerikai sajtót. 2022-ben egy 44 éves férfi vetette le magát a hajóról a vízbe, és fulladt meg, ezt megelőzően pedig egy 24 éves, előzetesben lévő fiatalember halt bele a hajón egy fertőzésbe, amelyről jogvédő szervezetek azt állítják, hogy rossz körülmények között tárolt, penészes élelmiszer okozta.

A Budapest Galériában június 9-ig látható, Az óceán falai című kiállításon, amely a városi szegregáció, kizárás, elkülönítés és elkülönülés kérdésköreivel foglalkozik, egy egészen meghökkentő munka mutatja be azt, amit a létesítményről tudni lehet. A videó- és hanginstallációt egy fiatal New York-i fotográfus-operatőr-képzőművész, Sean Vegezzi hozta létre, aki a megnyitó körüli napokban maga is Budapesten járt, hogy a VCBC-vel foglalkozó kutatásáról és a jelenleg is zajló projektjéről beszéljen a kiállítás terében, illetve a Nontopographies: The politics of exclusion (Nemhelyrajzok: A kirekesztés politikája) című eseményen az Urbánum nevű budai közösségi helyszínen. Vegezzi, aki évek óta foglalkozik az úszó létesítménnyel, akkor figyelt fel a börtön létezésére, amikor a bátyját letartóztatták.

„A bátyám nem a hajóra került, hanem a vele szemben levő Rikersre, és csak szó volt arról, hogy áthelyezik a hajóra. Így tudtam meg, hogy egyáltalán létezik” – mondta lapunknak Vegezzi.

„Elsőre nehéz volt felfogni, hogy napjainkban még van ilyen, hirtelen úgy tűnt, nem sok minden változott a függetlenségi háború idejéhez képest, amikor hajókon tartottak fogva embereket. Tanultuk az általános iskolában, hogy a britek sok embert tartottak fogva és öltek meg az úgynevezett börtönhajókon, New York vizein. Aztán egyszer csak értesültem erről a létesítményről, ahová talán a bátyámat is átszállítják. És bár ez nem háborús kontextusban történt, mégis olyan volt, mintha valamiféle belső hadviselés zajlana itt. Amikor nem két ország áll szemben egymással, hanem az állam próbálja meg minden létező módon felügyelni, elszigetelni a polgárainak egy csoportját.”

Vegezzi azzal kezdte, hogy megtekintette a létesítményt, ahová egyébként még beszélőre sem lehet bemenni, és amelynek a belső tereiről képek sem hozzáférhetők. A szárazföldön és a vízen is igyekezett megközelíteni a VCBC-t, de természetesen nem sikerült a közelébe férkőznie. A börtönhajónak New York nyilvános archívumaiban nemigen találta nyomát, ezért az eredet irányában kezdett kutatni, annak a cégnek az anyagait keresve, amely megépítette az akkor 161 millió dollárba került létesítményt. A louisianai Avondale Shipyard nevű vállalatról van szó, amely 2014-ben megszűnt, Vegezzi pedig New Orleansban azt találta, hogy az állam és a város nagy presztízsű hajóépítő iparának dokumentumai több különféle archívumban, szétszórva találhatók. Az itteni hajóiparnak, amely az amerikai haditengerészet és az amerikai kormány megrendelésére is rendszeresen készített hajókat, az egyik büszkesége éppen a VCBC volt. Így aztán ipari vonalon lehetett folytatni az oknyomozást – a Budapest Galériában látható is egy videó, amely a hajó 1992-es avatási ceremóniáját örökíti meg a megnyitóbeszédekkel, a gratulációkkal és a hajó oldalán széttört, hatalmas pezsgősüveggel. Vegezzi ezzel egy időben drónvideókat is készített, illetve beszélt olyanokkal, akik a hajón voltak fogva tartva, illetve ott dolgoztak börtönőrként.