Hiába pakolták ki az oroszok, a turisták és a múzeumok is, a Sátorkőpusztai-barlang még mindig lenyűgöző látvány

„Ez egy hülye ötlet volt” – gondoltam, amikor 10-12 hozzám hasonló turista társaságában megérkeztem a Benedek Endre-teremhez (leánykori nevén: a Kővirágok terméhez) vezető létrához az Esztergom és Dorog között nagyjából félúton található Sátorkőpusztai-barlang mélyén. Az acélból készült létrához több, sréhen vezető, gömbfülkéket és járatokat összekötő létrán kellett leereszkedni, de egyrészt egyik sem vezetett függőlegesen lefelé, másrészt nem is voltak túl hosszúak, az utolsó ereszkedő viszont 9 méter hosszan, nyílegyenesen vezetett le a mélybe, ami a hozzám hasonlóknak, akik még egy átlagosnál magasabban lévő villanykörte cseréjekor is némileg idegesek, valóságos rémálom, annak ellenére, hogy a létrán védőkosár is található, a barlangászok pedig segítenek is (itt Lieber Tamás barlangász szerint -21 méteren jártunk, valamiféle rekord lehet ilyen mélységben tériszonyt kapni).

Ne nézz fel!

„Ne nézz fel” – tanácsolta a létra tetejénél biztosító barlangász, mire természetesen felnéztem rá, majd hozzátette, hogy ne ijedjek meg, ha a létra a közepénél kicsit kileng, a barlang védelme érdekében nem rögzítették több helyen. Akkor már késő volt visszafordulni, de kár is lett volna – ennek ellenére megpróbáltam a sípcsontommal is kapaszkodni az acélfokokba, ami bár anatómiailag lehetetlen, egy próbát megér, ha az ember magas páratartalom mellett csúszóssá váló létrán próbál leereszkedni a mélybe. Az eddig vezető út is érdekes volt, a barlang falán még mindig láthatók a nagyszerű (több millió éves) múlt nyomai, a gipsz- és aragonitkristályok, a barlang legmélyebben lévő részén, a Benedek Endre-teremben pedig hatalmas gipszoszlopok találhatók, javarészt – sajnálatos módon – elfűrészelve és ledöntve: mire sikerült gondoskodni a barlang védelméről, a 70 százaléka elpusztult.

Ez az arány még rosszabb lenne, ha 2012-ben nem fedezték volna fel a Pünkösdi-ágat, ami még érintetlen: míg a barlang többi részét – ott, ahol elérhetők voltak a kristályok – javarészt kifosztották, ide ekkor tette csak be a lábát az első barlangász. Ezt nem lehet megnézni, még a barlangászok is csak óvatosan merészkednek bele, nehogy kárt tegyenek benne, az itt található gipsztűk ugyanis borzasztóan törékenyek. Annyira, hogy a barlang egyik szimbólumának számító gipszhattyú is csak nagyjából két hétig maradt meg: ez, ahogy Lieber e-mailben megírta, nagyjából két hétig volt megcsodálható, miután megtalálták a nagyterem agyagjában, utána viszont megsemmisült, Pesák Anna túravezető szerint nagy valószínűséggel egy itt tanyázó pele szaladt át rajta.

A hatalmas acéllétra ellenére a barlang biztonságosan látogatható: tíz éves kortól gyerekek is látogathatják, a Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület (BEBTE) barlangászai pedig mindenhol ott vannak, ahol segítség kellhet a megfelelő mozgáshoz, megmondják, mibe érdemes kapaszkodni, hova érdemes lépni, a barlangban pedig még aggregátorral működő világítás is van. A Sátorkőpusztai-barlang hányattatott múltja ellenére még mindig lenyűgöző látványt nyújt, és az ember csak elképzelni tudja, hogy milyen lehetett, amikor 1946-ban felfedezték – ennek a története pedig már akkor is érdekes lenne, ha nem a világ egyik legkarakteresebb hévizes barlangjáról lenne szó.

Aknákat robbantottunk, szórakozásból

A Strázsa-hegy délnyugati oldalán lévő Strázsa-barlang régóta ismert, de a Sátorkőpusztait csak a háború után fedezték fel, méghozzá a környékbeli fiatalok. „A múlt héten öcsémmel a Strázsahegy tövében aknákat robbantottunk. Ezt szórakozásból csináltuk. Ekkor láttuk, hogy a német katonák a Strázsahegy oldalában egy új mészkőbányát nyitottak. A háború alatt innen vitték a követ bunkert építeni. Az új bánya oldalában egy kis barlangszájat fedeztünk fel” – idézi Jakucs László barlangász-geológus 1959-ben megjelent könyvében a dorogi Várhidi testvérek levelét, amit a Természetbarátok Turistaegyletének címeztek.

A levelet Jakucs és az egylet akkori elnöke, Venkovits István geológus sem vették túl komolyan: barlangszájak jönnek és mennek, a legtöbbről pedig kiderül, hogy nem is barlangok, pláne nem csodabarlangok, Jakucs mégis lement Dorogra megnézni, hogy miről is lehet szó – leginkább azért, mert még nem járt a környéken, és egyetemi hallgatóként úgy érezte, hogy érdemes körülnéznie, legfeljebb potyára vonatozik. Le is ment Dorogra, méghozzá gyalog, mert egy korábbi balesete után vissza akarta nyerni az erőnlétét.

Óriás szőlőszemek

Este érkezett a barlanghoz, ahová alászállva egyre nagyobb elragadtatásba esett: „mint egy nagy buborék a kőzet belsejében. A tökéletes gömb kupolájának szikalafal azonban puha (…). Sehol sincs egy szöglet, sehol sincs egy sarok. Itt minden gömbölyű, itt minden metszet kör. Mint egy léggömbben. Izgatottan kezdet tovább kutatgatni. Egyik buborékból a másikba mászom. Ilyet még nem láttam. Mintha csak egy titokzatos kéz óriás szőlőszemeket fűzve sorba, az így kapott láncot gipszbe öntötte volna” – írja Jakucs a már említett, 1959-ben megjelent, Felfedező utakon a föld alatt című könyvében. És ez még csak a kezdet: a 21 éves barlangász, mire leér a barlang aljára, arra jut, hogy a Sátorkőpusztai-barlang „az egész földkerekség páratlanul álló, legnagyszerűbb hévvízi barlangcsodája”. Miután a csodáról értesítette Venkovitsot is, megkezdődhetett a barlang hivatalos felfedezése (a dorogi testvérek, bár lelkesen részt vettek a munkában a későbbiekben is, kellő felszerelés hiányában nem tudtak mélyebbre ereszkedni).

Jakucs viszont lejjebb tudott, és elállt a szava attól, amit ott látott. „A szűzi fehérségű, álomszerű barlang teljesen rabul ejt. Szélesen ásító, ismeretlen mélységű kürtői minden pillanatban magukba nyelhetnek, de most e veszélyre nem tudok figyelni” – írja. „Borotvaecsethez, majd sündisznóhoz kezdem hasonlítgatni a falak bevonatát. E 6-8 centi hosszú kristályok alkotta tömött pamacsokra ez vérszegény hasonlat. Lábam alatt üvegcsengő csilingeléséhez hasonló pendülésekkel jelzi a talajt borító, lepattanó ezernyi tűkristály, hogy a természet érintetlen szentélyében járok” – folytatja.

A pusztítás kálváriája

Ezek a pendülések aztán még sokszor megismétlődhettek: mire a barlang védettséget kapott, aztán valójában védett is lett, még sok évnek kellett eltelnie, pedig azok a bizonyos dorogi bányászfiúk, akik felfedezték a nyílást, megpróbálták megóvni a természeti kincseket, és Venkovits 1946-ban a barlang hivatalos védettségét is kezdeményezte (majd ezt követően többször is), a kristályokat a turisták, az itt állomásozó magyar és szovjet katonák és a múzeumi szakemberek is megdézsmálták. Az egyik csapat szuvenírt gyűjtött, a másik a körletet díszítette volna vele, a harmadik pedig állagmegóvás címén hordta el a barlang kincseit, ezek közül a legtöbb soha nem került elő. Az egyik olyan kristály, ami mégis előkerült, most a Benedek Endre-teremben látható – de a tatai múzeum raktárából adták kölcsön, ahogy Pesák mondta a túravezetésen, remélhetőleg sikerül majd megegyezni a sorsáról, és végleg visszakerülhet oda, ahonnan származik.

Ami már végleg eltűnt, az a Jakucs ujjongását és csodálatát kiváltó puha gipszréteg. Venkovits szerint (aki az Állami Földtani Intézet helyettes igazgatója is volt) az anyag egy lublinit nevű kalcitmódosulat, ami a barlangokat létrehozó kénsavas víztől jött létre. Szerinte azok a girbegurba gipsztűk, amik szintén nagy számban voltak jelen a barlangban, azzal magyarázhatók, hogy ha az anhidritet, a vízmentes gipszet víz éri, másodlagos gipsz jön létre, a kristály térfogata pedig növekszik, ennek köszönhetők a furcsa, csavarodott formák, mint a korábban említett hattyú is. Ezekből nem sok minden maradt: Pick József dorogi helytörténész szerint az esztergom-tábori páncélos egységnél Farkas Mihály honvédelmi miniszter látogatása alkalmára a körletet a barlangból származó kristályokkal akarták dekorálni, és hogy meggyorsítsák a bontás folyamatát, kézigránáttal estek neki a Benedek Endre-terem gipszoszlopainak.

Pick szerint a robbanás nemcsak a közvetlen környezetében okozott kárt: a járatokban található finom gipsztűk a detonációtól lehullottak, azokat az oszlopokat pedig, amit nem így döntöttek le, megpróbálták elfűrészelni. Hogy mi célból, az homályos: az egykori Kővirágok termében még mindig látható egy félig elfűrészelt oszlop, a többit pedig Lieber szerint csak ledöntötték, ki már nem vitték a barlangból – nehéz is lett volna, több tonnás darabokról van szó, ráadásul akkor, amikor ezek az incidensek történtek, nemhogy létra vagy csörlő, de még rendes hágcsó sem volt. Lieber szerint a pusztításért nemcsak az oroszok felelősek: a korábban itt állomásozó magyarok is kivehették belőle a részüket.

A jelen és a közelmúlt

A barlangot, hiába kérvényezték a védettségét, egészen a kilencvenes évekig rendszeresen fosztogatták. Amint Pesák elmondta, 1946-ban már egy vasajtót építettek be a lejárathoz, ezt azonban először a magyar, majd a szovjet katonák tépték ki a helyéről, majd addig folyt a vita a terület tulajdonjogáról, amíg végül a sok bába között elveszett a gyerek. A mostani lejárathoz vezető fogadóhelyiséget 1960-ban robbantották ki a hegyoldalból, de a barlang szabad préda maradt a vandálok számára egészen a kilencvenes évekig: ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy az eddig is jelentős pusztítás a barlang kincseinek teljes megsemmisítésével fenyegetne, ha nem történne valami. A vasajtót feltépték, a falakat összefirkálták, és persze folytatódott a kristályok pusztítása is, mígnem a BEBTE 1991-ben lezárta a barlangajtót, az úgynevezett Denevérablakot pedig, amelyen keresztül bárki bejuthatott a barlangba, szintén lezárták. A mai ajtónyílást 1960-ban hozták létre.

A Sátorkőpusztai-barlang feltárása, helyreállítása azóta is folyik – de helyreállítás alatt itt nem azt kell érteni, hogy az üregek és járatok egyszer majd ugyanúgy fognak kinézni, mint amikor Jakucs először bejárta őket – ami itt tönkrement, azt már soha nem lehet helyreállítani. Az elmúlt három évtizedben Lieber szerint a nagyteremben és a felsőbb szinteken, így a Ferde-teremben is rengeteg szépség került elő, nem is beszélve a Pünkösdi-ágról, ami még sok mindent tartogathat. Az elmúlt időszakban a barlang további kutatása sem állt meg, a már említett Vörös-ág mellett látható még valami abból is, amit Jakucs és Matyika (Nickl Matild), az a barlangásznő emlegetett, akit először eresztettek le a Kővirágok termébe (lévén ő a legkönnyebb): ez is a BEBTE munkájának köszönhető, ugyanis a barlangból több maradt, mint amennyi elsőre látszik, hiába a hatalmas pusztítás, az agyag eltakarításával ugyanis olyasmik is feltárultak, amit a tolvajok nem vettek észre vagy nem értek el. Ilyesmi például az a kalcitrétegződés, ami a legjobban a nagyteremben figyelhető meg, de az aragonit- és kalcitkristályok is megfigyelhetőek tíz emelet mélyen, ahol egy kis forrás is található – ennek a vize nem iható, legalábbis a látogatás időpontjában, szeptember közepén még nem volt az, ugyanis a Strázsa-hegyi-barlang átmosása után colibacilust találtak benne, ami rossz hír a szomjas barlangásznak, de jó hír a kíváncsinak: úgy tűnik, hogy a két barlang legalábbis hidrológiai kapcsolatban áll egymással.

Egy kicsit csúszott a program, a tervezettnél tovább maradtunk lent, a Benedek Endre-teremben. A térdem, amiről azt hittem, hogy kikattant a lépcsőn, már kevésbé sajgott, az agyagos föld nedves volt, szemeztem az ivóvíz feliratú kis forrással, ami a feltárás során sok gondot okozott a barlangászoknak, de inni nem lehetett belőle. A félig elfűrészelt gipszoszlop előtt megálltam: vajon ki és miért akarta ezt lefűrészelni, mit remélt tőle? Elvinni nem lehet, úgy tűnik, ezt az elkövető félúton be is látta, és itt is hagyta a tökéletes szimbólumot: a BEBTE megpróbálta megóvni, amit a barlangból meg lehetett, ezt az oszlopot, pláne a kidöntötteket, már senki nem fogja meggyógyítani. Viszont itt áll mementóként: tessék, itt volt az, amit Jakucs lelkendezve tündérkertként emlegetett, sündisznókkal, pemzlikkel, gipszagyarakkal, és a 70 százaléka odalett. Ha nem fűrészeltek volna bele az oszlopba, kerekítve esetleg lehetne 69 is.

(A barlang havonta egy alkalommal bejárható a BEBTE szervezésében, azért nem hetente és korlátozott látogatószámmal, hogy ezzel is óvják a barlangot, de Jakucs és Venkovits eredeti szándékának megfelelően ne zárják el a nagyközönség elől. A barlangban lehetőség nyílik a barlangászok munkájának segítésére is: távozóban felvehetünk egy-egy, akár két szatyor kitermelt agyagot is, bevallom, ez nekem nem sikerült, saját magamat is elég nehéznek tűnt kijuttatni).