A klímaváltozás elleni küzdelem és a globális felmelegedés megfékezése napjaink talán legfontosabb feladata, ha biztosítani akarjuk az élhető földi létet az emberiség következő generációinak is. Ez az állítás 2025-ben senkit nem lep meg, vagyis igazából már mindenkinek a könyökén jön ki. Ami nem is csoda, hiszen már évtizedek óta hallgatjuk ugyanazt, újra és újra.

• A NASA éghajlatkutatója, James Hansen 1988-ban állt ki az Egyesült Államok Kongresszusa elé, hogy kijelentse, a globális felmelegedést emberi tevékenység okozza, ezért sürgősen tenni kell az üvegházhatású gázok légkörben való felhalmozódása ellen.
• Az ENSZ 1992-es riói csúcstalálkozóján már globálisan is elismerték a problémát, és megalkották az éghajlat-változási keretegyezményt (UNFCCC) az intézkedések koordinálása érdekében.
• 1997-ben megszületett a kiotói egyezmény, ahol meghatározták az első kibocsátáscsökkentési célokat.
• Az ezredfordulót követő természeti katasztrófák (hosszú aszályok világszerte, a halálos európai hőhullámok 2003-ban, a Katrina hurrikán 2005-ben) látványossá tették a klímaváltozás extrém hatásait, és már a médiában is téma lett, hogy talán cselekedni kellene.
• 2006-ban megjelent Al Gore amerikai exalelnök Oscar-díjas dokumentumfilmje, a Kellemetlen igazság, ami végképp beemelte a mainstreambe a globális felmelegedést.
• 2015-ben létrejött a párizsi klímaegyezmény, amelynek keretében közel 200 ország vállalta, hogy 1,5–2 Celsius-fok között tartja a felmelegedés mértékét az iparosodás előtti állapothoz képest.

Úgy tűnt, hogy minden egyes állomás fokozza az emberek tudatosságát és a globális szereplők (országok, nagyvállalatok) elkötelezettségét a klímaváltozás elleni küzdelem iránt. Ehhez képest Hansen kiállása óta eltelt közel 40 év, és továbbra is minden évben nő a globális szén-dioxid-kibocsátás. Bár az ENSZ évente megrendezi a COP klímacsúcsot, az események szinte évről évre ugyanarra a forgatókönyvre épülnek: óriási várakozás és az áttörő intézkedések ígérete után hosszas egyezkedés, végül csalódást keltő megállapodás.

De álljon itt még egy tény, ami jól mutatja az egy helyben toporgást: Greta Thunberg, a leghangosabb, azonnali megoldásokat követelő klímaharcos tinédzser bő egy hónap múlva tölti a 23-at.

Itt tartunk

A párizsi egyezmény utóélete kezdetben ígéretesnek tűnt. Néhány éven keresztül alig emelkedett az addigra évi 35 milliárd tonna fölé nőtt globális szén-dioxid-kibocsátás mértéke, sőt a pandémia kirobbanásának évében, 2020-ban csökkent is, ám azóta újra növekvő pályára állt, és 2024-ben már 38,6 milliárd tonna szén-dioxid eresztettünk a légkörbe.

Ez természetesen a légkör összetételében is érzékelhető: a Meteorológiai Világszervezet októberben jelezte, hogy tavaly rekordmértékben nőtt a légköri szén-dioxid-szint, ami már 423,9 ppm-es (ppm = egymillióból egy molekula) koncentráción áll. A szervezet szerint emögött az emberi tevékenységgel járó kibocsátás folyamatos növekedése, az egyre intenzívebb erdőtüzek, valamint a földfelszín és az óceánok gyengülő szén-dioxid-elnyelése állhat – ez az értékelés teljesen megfelel a tudományos konszenzusnak.

Ennek megfelelően a 2024-es volt az első év, amikor az iparosodás előtti szinthez mért globális felmelegedés átlépte a kritikus 1,5 Celsius-fokos határt , és már 1,6 fokos felmelegedésről beszélhetünk. A következményeket mára szintén jól ismeri mindenki: egyre hosszabb és elviselhetetlenebb a hőség, olvadnak a jégtakarók, elszaporodnak a halálos erdőtüzek, melegszenek a tengerek és óceánok, egyre durvábbak a viharok, és a szárazság miatt egyre fogy a Föld édesvízkészlete.

Hol csúszik félre a klímaharc?