Hogyan győzhető le egy domináns politikai párt?

2006 ősze óta a Fidesz minden választást megnyert Magyarországon. Más országokban ez szinte elképzelhetetlen, és talán nem véletlen, hogy sokan összefüggést látnak a magyar demokrácia állapota és a sorozatos győzelmek között. Holott, ahogy arra az Uralkodó párt című, 2021-ben megjelent könyvünkben rámutattunk, a politikatudomány jól ismeri ezt a jelenséget, ami mind demokráciákban, mind autoriter rezsimekben előfordulhat. Az olyan eseteket nevezzük domináns pártendszereknek, ahol ugyanaz a párt egymás után minimum három választást nyer. Ez valaha Nyugat-Európában igen gyakori jelenségnek számított, sokan a demokratikus fejlődési folyamat egy elkerülhetetlen állomásának tartották: a hidegháború évtizedeiben a teljesség igénye nélkül domináns pártok voltak hatalmon az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Olaszországban, Írországban, Norvégiában, Svédországban, Dániában, Finnországban és Izraelben is, tehát megkerülhetetlen fogalom volt ebben az időszakban. Ha úgy tetszik, Magyarország fáziskésésben van az említett példákhoz képest, amikor napjainkban egyedüli európai országként folytatja a domináns pártrendszeri hagyományt. A Fidesz-rezsim többek között azért is kapja meg oly sokszor az autoriter bélyeget, mert trendszinten szokatlanná vált az ilyen típusú, tartós hatalomkoncentráció. Mára a diverzitás, a politikai váltógazdálkodás vált kívánatossá a tartós kormányzással szemben. A stabilitás, a kiszámíthatóság kétségkívül erény, azonban a domináns pártok ellenzékének szempontjából nézve egy ilyen rendszer a reménytelenség maga. Mivel azonban a fent említett nyugat-európai példák mindegyikében megtörték a dominanciát, tudjuk, hogy még a hosszú ellenzékiség sem örök. Kérdés, hogy hányféleképpen szűnhetnek meg a domináns pártok, és mi történik egy esetleges váltás után? Kormányzásra várva című, frissen megjelent könyvünk épp ezzel foglalkozik nemzetközi és történelmi összehasonlításban.

Elemzésünkben nemzetközi példák alapján mutatunk rá a domináns párti-ellenzéki dinamika lehetséges kifutásaira. Tesszük ezt azért, mert ez által érthetővé válik, hogy a magyar eset nem egyedi. Minden domináns párt életében eljön egy pont, amikor beindul az úgynevezett degeneráció, a rendszer „természetes kopása”. Az idő múlásán túlmenően ennek számos oka lehet (szervezeti, személyi, korrupciós stb.). Fontos érteni azonban, hogy a kopás nem jelent automatikus bukást. A domináns pártok éppúgy képesek alkalmazkodni, mint ellenfeleik. A jelen politikai helyzet ezért nagymértékben függ a versengő felek elemzési képességétől. Az tud előnyhöz jutni, aki jobban érzékeli a nemzetközi és történeti mintázatok által felvázolt tanulságokat.

Könyvünkben rámutatunk arra, hogy a dominanciának négyféle kifutása lehet, és az, hogy melyik forgatókönyv következik be, az ellenzék tevékenységén is múlik. Hiába tűnik úgy, hogy mindent a nagy párt határoz meg, az ellenzéki politikusok a szűkre szabott játéktérről is tudják befolyásolni a politika alakulását. A domináns rendszerekben sem mindegy tehát, hogy mit csinál az ellenzék. Az első lehetőség, hogy a dominancia a végtelenségig tart, sosem bukik meg a domináns párt. A második eset az, amikor a domináns párt megbukik, azonban magával rántja az ellenzéket is, és a teljes politikai elit lecserélődik. A harmadik eset során az ellenzék bár hatalomra jut, rövid idő után elveszíti azt, és a domináns párt egy-két év elteltével megerősödve tér vissza. A negyedik eset minden ellenzék álma: a dominancia megtörik, az ellenzék pedig átveszi a hatalmat, és meg is tud ott maradni, a domináns párt nem tér vissza egyhamar. De lássuk részletesebben az egyes forgatókönyveket, és azt, hogy közülük melyiknek milyen esélye van Magyarországon érvényesülni.

Az első forgatókönyv: az örökös kudarc példája

Az első forgatókönyv, az örökös kudarc példája a Dél-afrikai Köztársaság. Ritkán beszélünk róla, pedig a mai magyar helyzethez sok szempontból kísértetiesen hasonlít. 1994-ben rendszert váltottak, a korábbi, a színes bőrűeket másodrendű polgárként kezelő apartheid rendszer helyére érkezett a demokrácia. Ekkor a Nelson Mandela űltal vezetett apartheidellenes mozgalomból kinövő párt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) került hatalomra, amely 1994 óta minden egyes választást megnyert, egészen az idei évig kényelmes többséget szerezve minden alkalommal. Tették mindezt annak ellenére, hogy nem tudták megoldani az ország legfontosabb társadalmi-gazdasági problémáit, és folyamatosan belső feszültségekkel küzdöttek: az ANC történetében három komoly pártszakadás is történt, ami jellemzően a domináns párt bukását szokta eredményezni.

Minden jel szerint tehát az ellenzéknek sikeresnek kellene lennie Dél-Afrikában, mégsem ez a helyzet. A 2000-es években végigmentek ugyanazon az úton, amin a magyar ellenzék az elmúlt évtizedben: volt koordinált indulás, volt közös lista, volt külön indulás utólagos egyeztetéssel, sőt, egy alkalommal még egy közös pártot is alapítottak. Az eredmény minden esetben kudarc volt: az ellenzéki pártok összesen mindig 20-25 százalék között teljesítettek, függetlenül attól, hogy milyen formációban álltak a választók elé. Egy párt, a kilencvenes években még kis szervezetként induló Demokratikus Szövetség (DA) folyamatosan növelni tudta a szavazatarányát, és mára már a legtöbb, nyugatosnak tekinthető pártot maga alá gyűrte – ilyesfajta ambíciói voltak (vannak?) a Demokratikus Koalíciónak Magyarországon, és a két párt útja is kísértetiesen hasonlít.

Az örökös kudarc oka is hasonló: a dél-afrikai ellenzék az összefogás kérdése mellett két témára koncentrált az elmúlt harminc évben: az egyik a korrupció, a másik a demokráciadeficit ügye. Ahogy Magyarországon, úgy Dél-Afrikában is van egy, ezekre a témákra rendkívül fogékony kisebbség, amelyre építve 20-30 százalékig lehet jutni a választásokon, de ez a kormánypárt népszerűségét nem befolyásolja. A dél-afrikai nyugatos ellenzék Magyarországra nézve rendkívül tanulságos sorsa épp idén júniusban vált szinte komikussá: a sok pártszakadás miatt az ANC az előző választáson nem tudott egyedül többséget szerezni (de továbbra is kimagaslóan a legnagyobb párt), és Cyril Ramaphosa épp a DA támogatásával tudott megmaradni az elnöki székben – tehát a hosszú ellenzék tette lehetővé a domináns párt hatalomban maradását.

A dél-afrikai tanulság alapján ha az ellenzék saját szervezeti ügyeivel és a táborának kedves, de a szélesebb közönség számára nem túl fontos témákkal foglalkozik, akkor sosem tudja megtörni a dominanciát.