A túlélés építészete: világháborús rejtekhelyek a padló alatt, a tölgyfában és a csatornában

„Új életforma kezdődött számunkra: a pincében való élet” – írja Heltai Jenő Négy fal között – Naplójegyzetek 1944-1945 című kötetében. Heltai és más magyar írók, Szép Ernő vagy Konrád György visszaemlékezései a bujkálás idejére, módozataira, a túlélés lehetőségére és lehetetlenségére október 29-én, kedden a Lengyel Intézet előtt, a szokatlanul meleg budapesti estében jutottak eszünkbe, Natalia Romik lengyel kutató és képzőművész keddi prezentációja után. Romik olyan élethelyzetekről beszélt, amelyekre leginkább azok emlékeznek, akik átélték őket, és olyan helyekről, amelyekhez képest egy pince majdhogynem luxusnak tűnik. Bujkálás egy ház padlója alatti rejtekhelyen, átalakított szekrényben, egy óriás fa belsejében, kazamatában, csatornában, sírkövek takarásában, föld alatti, rögtönzött bunkerben. És persze az is eszünkbe juthatott, amire Natalia Romik egy ponton utalt is, hogy a háborúk, a népirtások, a menekülések ma újra hasonló helyeket és léthelyzeteket, Heltait parafrazeálva, létformákat teremtenek.

Natalia Romik olyan, Lengyelországban és Ukrajnában még fellelhető, a második világháború idején használt, civil rejtekhelyeket derít föl, dokumentál és transzformál művekké, amelyek a holokauszt idején emberéleteket mentettek meg. A hely érdekli elsősorban, de az mindig történettel párosul, és a túlélés helyéből mindig az emlékezet helyévé is válik.

A prezentáció az OFF-Biennále Budapest (OFF) jövőre megvalósuló új kiadásának első felvezető eseménye volt. Az OFF 2025-ben a biztonság fogalmát tette meg központi témájának, és Natalia Romik projektje erős felütésnek bizonyult.

Romikot a zsidó emlékezet és az architektúra kutatása vezette el ahhoz, hogy a rejtekhelyekkel kezdjen foglalkozni. A kelet-európai zsidóság közösségeit és „városait”, a stetl fogalmát, építészetét és gyakorlatát kezdte kutatni. A településszerkezetbe illeszkedő stetl tulajdonképpen zsidó kisváros, falu, amely architektúrájával és társadalomszerkezetével nemcsak a lakhelyet jelenti, hanem a közösség védelmét, megmaradását is szolgálja. Romik létrehozta a ma is működő Nomadic Shtetl Archive című projektjét, amellyel olyan kelet-európai településeket keresett föl, ahol létezett stetl és létezett valaha zsidó közösség, de jobbára elpusztították. A mozgó archívum, olvasószoba, dokumentumtár, találkozóhely mint egy vándorszekér járta a településeket, és köztereken mutatott be anyagokat, dokumentumokat a stetlekről. Így párbeszédhelyzeteket is generált, és ha úgy tetszik, az archívumot éppen ezek a találkozások és párbeszédek, az így előkerülő történetek és újabb dokumentumok gyarapították tovább. A Nomadic Shtetle Archive házat formázó, ezüstös, tükröző felületű építmény, amely mintha a hiánnyal szembesítene – és a hiány fogalmának, valamint ennek az ezüstös csillogásnak, mint a prezentációban kiderült, később is fontos szerepe lett.

Így merültek föl a túlélés történetei, és ennek nyomán kezdett a rejtekhelyekkel foglalkozni. Ukrajna és Lengyelország területén összesen ötvenezer ember élhette túl bujkálva a zsidóüldözést. Natalia Romik kilenc rejtekhelyet derített föl, és ebben számos szakember mellett intézményi kapcsolatok is segítették. Az utóbbiak közül a művész kiemelte a SENNA építész kollektívát, amelynek maga is tagja, a Lvivben működő Center for Urban History-t, a harkivi Yermilov Centre-t , amelyek ma leginkább a háborús hétköznapok dokumentálásával, a jelen történetének feldolgozásával foglalkoznak, mint amúgy több más ukrán művészeti vagy társadalomkutató intézmény is.

Romik a prezentációban néhány rejtekhely történetét részletesebben is ismertette, és ezek olykor egészen döbbenetesek.