„Ön a becstelenséget választotta, és megkapja a háborút”

A legutóbbi idők külpolitikai eseményei nyomán kézenfekvő az a gondolat, hogy az eddig ismert nemzetközi világrend gyökeres változáson megy keresztül. Donald Trump amerikai elnök több gesztusa kapcsán is felmerült a kritikusokban az 1938-as müncheni egyezmény, amikor a nyugati hatalmak magára hagyták Csehszlovákiát, hasonlóan ahhoz, mint ahogyan most egyes országon orosz-ukrán belügynek kívánják láttatni azt a háborút, ami 2014 óta látensen, 2022 óta viszont nyíltan felrúgta Európa biztonsági rendszerét.

Történelmi események általában nem szoktak egy az egyben megismétlődni. Mégsem állítható, hogy ne volna haszon nélküli a múlt tanulmányozása, ugyanis a múlt ismeretéből adott eseten jelenbeli cselekvők reakciói is érthetőbbé válnak.

Az alábbi tanulmány arra tesz kísérletet, hogy bemutassa azokat a koncepciókat, amelyek Adolf Hitlert 1939 augusztusában mozgatták abból a szempontból, hogy képes-e leválasztani Lengyelországot nyugati szövetségeseiről. Mindez nem áthallások nélküli téma akkor, amikor nyíltan felmerül, hogy az USA épp búcsút mond európai szövetségeseinek. Emellett pedig megfelel annak az orosz politikai törekvésnek, amely mindent megtesz annak érdekében, hogy Ukrajna kérdését leválassza Európáról.

„Nem szeretnék Hitler üzleti partnere lenni”

1939 nyarára Hitler már legalább hat alkalommal durván megsértett korábban elfogadott nemzetközi szerződéseket. Először akkor, amikor bejelentette a légierő megszervezését, majd az általános hadkötelezettséget, majd akkor, amikor bevonult a Rajna-vidékre. Ezt követte Ausztria bekebelezése és Csehszlovákia térdre kényszerítése 1938 őszén, az elhíresült müncheni egyezménnyel, amelyben a nagyhatalmak úgy tárgyaltak Csehszlovákia sorsáról, hogy az érintettet meg sem hívták. Végül ezt követte 1939 márciusában a maradék Csehország államiságának megsemmisítése.

Hitler természetesen minden követelését úgy adta elő, hogy az a legutolsó. Ez aktuálisan „legutolsót” 1939 nyarától a lengyel „korridor” azaz a Kelet-Poroszországot Németországtól elválasztó terület illetve a formailag népszövetségi ellenőrzés alatt álló Danzig Szabad Város jelentette. Hitler addigi tapasztalatai alapján nem alaptalanul gondolta azt, hogy a francia és brit kormány ezúttal is be fogja adni a derekát. A megelőző három évben bőséges tapasztalatot szerezhetett a nyugati hatalmak döntésképtelenségéről és elvtelenségéről. Ebben csak erősíthette, hogy brit részről még ekkor is olyan ajánlatokat kapott, amelyek arra utaltak, hogy ellenfelei még mindig nem fogták fel teljesen, hogy mire megy ki a játék. Neville Chamberlain brit miniszterelnök legfontosabb bizalmasán, Sir Horace Wilsonon keresztül ugyanis augusztus 21-én felvetette Fritz Hesse londoni német diplomatának, hogy Nagy-Britannia hajlandó volna egy 25 éves szövetségi szerződést kötni, valamint fokozatosan visszaadni a német gyarmatokat, ha Hitler lemond európai agresszív terveiről. Bármennyire is jámbor volt ez a javaslat, kifejezetten szerencsétlennek bizonyult, ugyanis csak erősítette azt a német taktikát, amely más országok felett tárgyalt azok ügyeiről – Franciaországot ugyanis Chamberlain ezekbe a szondázásokba nem vonta be, mert egyébként biztosra vehette azt, hogy terveivel a francia kormány is egyetért. Hatásában azonban ez a tárgyalási mód kontraproduktív volt.

Hitler ekkor még reménykedett abban, hogy a korábbiakhoz hasonlóan most is fog tudni blöffölni – vagy legalább el tud érni annyit, hogy a nyugati szövetségesek ismét passzívak maradnak. Ezért 1939. augusztus 11-én titokban magához rendelte a Népszövetség danzigi Főmegbízottját, a svájci Carl Burckhardot. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos abban, hogy meg fog tudni állapodni a Szovjetunióval – amellyel a később Hitler-Sztálin paktumként elhíresült megállapodást csak 1939. augusztus 23-án kötötték meg.

A Berghofon megrendezett találkozó lényege az volt, hogy Hitler minden erővel bizonygatta Burckhardtnak, hogy tettei egyáltalán nem a nyugat ellen irányulnak. Bízhatott abban, hogy Burckhardt ezt az üzenetet pontosan át fogja adni az illetékeseknek. Erre annál is inkább szüksége volt, mert másnap Benito Mussolini veje, Ciano Galeazzo gróf is a Berghofhoz érkezett, és közölte Hitlerrel, hogy Mussolini nem tudja támogatni a katonai akciót.

Nemcsak Hitler, hanem a katonai vezetés is abból indult ki, hogy Lengyelország megtámadása nem vezet szükségszerűen a nyugati hatalmak beavatkozásához. A Luftwaffe Hadinaplójába 1939. augusztus 15-én azt jegyezték be, hogy a Lengyelország elleni hadjárat előkészületei az OKW azon utasításának megfelelően készültek, amely szerint „mint valószínűtlennel, nem számolnak a konfliktus nyugati kiterjesztésével.” A nyugati frontra felvonult 25 német hadosztály csak három csatanapra elegendő lőszerrel rendelkezett. Mindezek miatt a német vezetés meg volt győződve arról, hogy egy nyugati szövetségesek által indított offenzíva 14 nap alatt elérte volna a Rajna vonalát.

Azt, hogy a német félnek mennyire nem volt oka optimizmusra, talán a Wehrwirtschafts- und Rüstungsamt 1939. szeptember 1-i kimutatása igazolja leginkább. Ezek szerint a tervezett négy hónapra elegendő lőszerkészletből a következő mennyiségek hiányoztak:

• pisztolytöltény 70%
• puskatöltény 60%
• 2 cm nehézpuska ill. harckocsiágyú 95%
• gránátvető töltény 88%
• aknavető töltény 90%
• könnyű gyalogságiágyú-lőszer 75%
• nehéz gyalogságiágyú-lőszer 65%
• hegyiágyú-lőszer 85%
• könnyű taracklőszer 60%
• nehéz taracklőszer 45%
• nehéztüzérségi lőszer 75%

A legjobban még a Luftwaffe állt, mert raktáraiban három havi javadalmazásnak megfelelő bombalőszert tároltak. Míg Németország 1918-ban havi 14 000 tonna, az antanthatalmak pedig 40 000 tonna robbanóanyagot gyártottak, 1939 februárjában a német gyártás csak 7 ezer tonnát tett ki, miközben Nagy-Britannia már ekkor is 21 000 tonna gyártására volt képes.