Eltűnőben a szögedi, virágzik a palóc – mi történik a magyar tájszólásokkal?

A fővárosi buborékban úgy tűnhet, hogy alig akad már olyan honfitársunk, aki tájszólásban beszél. A köznyelvből annak ellenére kiveszni látszanak az egy-egy tájegységre jellemző „ízes” nyelvváltozatok, hogy az akadémikus és önjelölt nyelvművelő mozgalom már korántsem olyan erős, mint az előző évtizedekben.

De mit mondanak a tájszólások kihalásáról a nyelvészeti, dialektológiai kutatások?

Ami maradt

A hazai egyetemek nyelvtörténeti, szocio- és geolingvisztikai, dialektológiai tanszékein működő munkacsoportok mellett a Nyelvtudományi Kutatóközpont Magyar történeti fonológiai és dialektológiai kutatócsoportja manapság is aktívan kutatja a mindennapi nyelvhasználatot a Kárpát-medencében és a határos magyarlakta földrajzi régiókban.

Ma már elsősorban nem a tájegységenként egymástól gyakran merőben különböző el- és megnevezések, tájszavak néprajzi ihletettségű gyűjtése, hanem az eltérések és hasonlóságok, a magyar nyelv térbeli változatossága, illetve az anyanyelvváltozatokat övező egyéni és közösségi attitűd a kutatások tárgya – mondja Vargha Fruzsina Sára, a Nyelvtudományi Kutatóközpont munkatársa. A jelenleg a salgótarjáni diákság „palócságát” kutató dialektológus szerint a nyelvváltozatok sokféleségének mértéke a biológiai, ökológiai vagy genetikai diverzitáshoz hasonlóan jelzi egy-egy nyelv aktuális állapotát. Ebben a tekintetben a magyar ugyan elmarad az olasz, a spanyol, a német vagy a francia mögött, de az országhatárokon kívüliekkel együtt a mai nyelvtudomány még így is tíz, egymástól markánsan elváló régiót tart számon önálló nyelvterületként.

Szegedi SZÖSZI

Kontra Miklós, Németh Miklós és Sinkovics Balázs Szeged nyelve a 21. század elején kötetben közel tíz éve már egyértelműen kimutatták, hogy a szegedi és Szeged környéki nyelvjárás az ö-zéssel együtt visszaszorulóban van. Az adott időpillanatban vizsgált, egyazon beszélőközösségen belüli adatközlők eltérő korcsoportjainak, nemzedékeinek nyelvhasználatát felmérő és összehasonlító Szögedi Szociolingvisztikai Interjúban (SZÖSZI) a természetes társalgást utánzó, de persze irányított, tematikus beszélgetés keretében meghatározott modulokról, témákról (iskola, család, katonaság, udvarlás, házasság, munka, játékok, baráti csoportok) kérdezték az adatközlőket.

A mindennapi tapasztalatokra ráerősítve arra jutottak, hogy

„a változás irányát az előzetes várakozásoknak megfelelően a sztenderdhez és az e-zéshez közeledés határozta meg”.

Az iskolás korosztály az 5189 ö-zhető szótagból csupán 155-ben ö-zött, ami nem éri el a 3 százalékot sem. Ebből a 155-ből 114 a sztenderdben is e-t ö-vel váltakoztató szópárok, alakváltozatok (pl. fel ~ föl, seper ~ söpör) ö-ző tagja. Ha ezektől eltekintünk, akkor az iskolás korosztály ö-zésének mértéke az 1 százalékot sem éri el. Ezzel szemben a 60 év fölötti korcsoportban a 29 213 ö-zhető szótagból 1 adatközlő 91 százalék fölötti, 9 adatközlő 71–90 százalék közötti, 4-4 adatközlő 51–70, illetőleg 31–50 százalék közötti, 5 adatközlő 11–30 százalék közötti, 7 adatközlő pedig 10 százalék alatti ö-zést produkált. A legerősebben ö-ző beszélők vagy a korábban önálló falvat képező, mára szegedi városrésznek számító, ám még ma is falusias jellegű területekről származnak, illetve ma is ott élnek (Szőreg, Tápé, Szentmihály), vagy valamely Szeged környéki faluból költöztek Szegedre (Pusztamérges, Ruzsa, Székkutas). A legerősebben e-ző beszélők vagy kiskundorozsmaiak (tehát a már említett nem ö-ző nyelvjárássziget képviselői), vagy olyan szegediek, akiknek szülei más nyelvjárásterületen születtek, esetleg életéveik egy részét más településen töltötték. Akad köztük olyan is, aki a katonaévek alatt „szokott le” az ö-zésről. A legerősebben ö-ző adatközlők a város falusias jellegű peremövezeteinek lakói, a város belső részein élők gyengébben ö-znek . Az imént ismertetett nyelvi változást igazolja a két korcsoport tájszóismerete is. Míg az iskoláskorúak a gondosan kiválasztott 14 tájszó 40 százalékát ismerték, addig az idős korosztály 82 százalékos eredményt ért el.

Több diák számolt be arról, hogy kinevették a nyelvjárási beszélőt, netán „parasztosnak”, „idegesítőnek”, „zavarónak”, vagy ha lánytól hallották, „nem nőiesnek” nevezték az ö-ző beszédet. Volt olyan adatközlő, aki úgy fogalmazott: azt, aki „hibázik”, „olyan jó kijavítani”. A SZÖSZI egyik, az iskoláskorúak 30 fős mintáján kívüli, 12 éves adatközlője arról számolt be az őt kérdező terepmunkásnak, hogy az alsó tagozatos osztályfőnökük úgy szankcionálta, ha az egyik tanuló „rosszul mond[ott] valamit”, hogy a „hibázó” diáknak tíz guggolást kellett végrehajtania az osztály előtt. A gyakorlatot tovább folytatták a diákok, és jelenleg, immár a felső tagozatban egymást büntetik „vétségenként” tíz guggolással. Jellemző, hogy az a fiatal adatközlő, aki az otthon, családi körben használt makói típusú ö-ző beszédet tekinti normálisnak, nem pedig az iskolában elvárt nyelvváltozatot, a teljes interjú alatt e-zve beszélt. A 60 év fölötti korcsoport adatközlői ezzel szemben azt mesélték, hogy elemi (általános) iskolás korukban az osztályban mindenki ö-zve beszélt, az egyik adatközlőt még csúfolták is „zalai tájszólása” miatt. Ettől függetlenül általában beszámoltak tanári helyesbítésekről, egyikük úgy fogalmazott, hogy őt ugyan csak egyetlen alkalommal javították ki, de az „úgy azér möglepő vót és egy kicsit orrba vágott”.

Intézményes szegényítés

A szegedi felmérés idős adatközlői, akik anyanyelvváltozatukként nyelvjárást beszéltek, gyakran hivatkoztak első, meghatározó nyelvi élményként arra az életszakaszra, amikor otthoni nyelvi közegükből bekerültek az általános vagy a középiskola első osztályába – olvasható Németh Miklós 2020-as elemzésében.

Az ország egyik vidéki egyetemi központjában, egy magyartanári szakot végző diákkal történt a következő eset 2018-ban, gyakorlótanítása idején. A magyar szakos szakvezető tanár az első néhány gimnáziumi magyar nyelv és irodalom óra értékelése során szóvá tette a jelöltnek, hogy ne használjon a magyarórán ö-ző alakokat (például köll, mögír), mert ezek „nem a tanítási órára valók”. A hallgató meglepődött ezen, mert az előző félévek során azt hallotta egyetemi tanáraitól, hogy a nyelvjárások ugyanolyan értékesek, mint a sztenderd nyelvváltozat. Vitába azonban nem szállt a szakvezetőjével. Meglepődését az is indokolhatta, hogy olyan városban teljesítette a tanítási gyakorlatát, amelynek nyelvétől nem idegen az ö-zés.

A SZÖSZI interjúi között olyan is akad, amelyben az adatközlő arról beszél, hogyan változott meg a nyelvhasználata az egyetemi környezetben: az általa elmondottak valamiféle öncenzúra működésére utalnak. A „nyelvi felettes én” működését a beszámoló szerint nem egy konkrét negatív élmény, hanem maga az egyetemi környezet váltotta ki a maga sztenderd nyelvhasználati közegével. A bölcsészkari környezetnek a saját beszédére gyakorolt hatásáról így vall a tanár szakos adatközlő: „Saját magamon észrevettem, hogy nyelvjárásban beszélek, mióta bekerültem az egyetemre. Míg Makón éltem, ez nem zavart egyáltalán. Igazából most sem azt mondanám, hogy ez zavar, de megpróbálok odafigyelni rá, hogy inkább e-vel mondjak szavakat. Gúnyos megjegyzéseket nem kaptam érte, mivel a társaságom és a csoporttársaim is megszokták a beszédstílusomat. Sokszor inkább csak viccesnek tartják egyes szóhasználataimat és azt, hogy milyen hirtelen tudok ö-ről e-re váltani”.

Jánk István 2019-es – Nyelvi előítélet és diszkrimináció a magyartanári értékelésben című – monográfiája Németh szerint „számtalan empirikus bizonyítékkal szolgál arra, hogy a magyartanár egy tartalmilag tökéletes, nyelvileg jól kidolgozott szóbeli feleletre a következő okok miatt nem ad jeles osztályzatot. A diák a palóc nyelvjárás zoboraljai változatát használja – annak minden hangtani sajátságával, továbbá egy alaktani »főbűnnel«, a suksüköléssel. A magyartanárnak a jegyhez fűzött rövid szöveges indoklása így hangzik: »A súlyos nyelvhelyességi hibák miatt lett jó (4) az érdemjegy«. Ez a tudatlanságból eredő tanári magatartás azért káros, mert a növendékek körében önstigmatizációs tendenciákhoz, bizonyos esetekben identitás- és önértékelési problémákhoz vezethet”.

Németh tanulmánya egy felettébb tanulságos esettel világítja meg, hogy miért is több holmi szépkiejtési igazgatásnál a nyelvváltozatok intézményesített elszegényesítése, rendszerszintű homogenizálása: