A nyugati tudományos körökben már nem divat a cionizmus

Egyre több nyugati akadémikus állítja – köztük olyanok is, akik kifejezetten kritikusak Izrael belpolitikájával és a Hamász ellen vívott háborújával szemben –, hogy a tudományos közegben egyre inkább legitim álláspontnak számít az antiszemita anticionizmus, és ennek ma már gyakorlatilag szerves része az a tétel, miszerint Izrael genocídiumot, azaz népirtást követ el Gázában. Ezt a tendenciát szerintük jól jelzi, hogy nemcsak neves közéleti személyiségek, írók és médiaszereplők, köztük Arundhati Roy és Sally Rooney, hanem tudósok és egyetemek is beálltak be a BDS aktivista mozgalom mögé, amely „stratégiai radikalizmussal”, azaz kulturális, gazdasági és politikai bojkottal harcol Izrael ellen – korábban a palesztinok elnyomása, most pedig már a gázai népirtás miatt is. A több mint két évtizede működő BDS (Boycott, Divest, Sanction) egyik friss globális kampányának célpontja a Microsoft, ami a Guardian, az AP és a +972 izraeli-palesztin magazin oknyomozása szerint jelentős szerepet vállal a mesterséges intelligenciával felgyorsított genocídiumban, olvasható a kampány felvezetőjében a BDS honlapján. A BDS radikális stratégiájának az akadémiai bojkott is a része, mert „az izraeli egyetemek jelentős, készséges és kitartó bűnrészesek Izrael katonai megszállásra, telepes-gyarmatosításra, apartheidre és most már népirtásra is berendezkedett rezsimjében”. Jórészt a társadalomtudományok képviselői azok, akik támogatják az akadémiai bojkottra irányuló kezdeményezéseket: a genderkutató Judith Butler, a holland egyetemi tanárok mellett az Amerikai Antropológiai Társaság is csatlakozott a bojkotthoz. Boaz Golani, a tel-avivi műszaki egyetem, a Technion professzora és munkatársai azt vizsgálják, hogy kimutatható-e, hogy 2021 és 2024 között egyes akadémiai folyóiratok a benyújtott cikkek minőségével szemben a szerzők affiliációja miatt utasítottak vissza tanulmányokat. A jobboldali Jerusalem Post Golanival készített interjúja szerint az adatelemzés még zajlik, de az előzetes eredmények arra utalnak, hogy ahhoz képest, ahogyan a globális akadémiai közösség az orosz kutatókhoz viszonyult 2022-ben, az izraeli kutatók most sokkal nagyobb mértékű elutasításnak vannak kitéve. „Az én olvasatomban ennek a különbségnek nagyon egyszerű az oka: antiszemitizmus! Néhányan úgy vélik, hogy az antiszemitizmus kihalt, de a szomorú igazság az, hogy még mindig itt van velünk… ott ólálkodik az árnyékban, és várja a megfelelő alkalmat, hogy újra elődughassa a ronda fejét” – mondta a lapnak Golani.

Nevezhető-e antiszemitának október 7.?

2022-ben a tudományos életben tapasztalható politikai buzgalomra válaszul jött létre a jelenkori antiszemitizmust kutató központ, a London Centre for the Study of Contemporary Antisemitism, amit a Goldsmiths’ College-ban oktató szociológus, David Hirsh alapított, és hozzá hasonló, baloldali gyökerű gondolkodókat tömörít – mondja Berkovits Balázs szociológus, aki a Haifai Egyetem kutatóintézetében dolgozik, illetve maga is kötődik a londoni központhoz. Az intézményben március 29. és április 1. között zajlott egy nemzetközi konferencia, aminek Berkovits is egyik szervezője és panelbeszélgetések előadója, illetve moderátora volt. A konferencia szervezői szerint ma az antiszemitizmus tagadása, trivializálása, normalizálása zajlik, áldozathibáztatással és az izraeli felelősség felnagyításával. 1945 után az új európai konszenzus szerint nyugaton nem lehetett antiszemitizmus, hiszen az nem volt legitim önkifejezési forma, emlékeztet Berkovits. Ma pedig hivatalosan csak rasszizmus és iszlamofóbia tapasztalható a bevándorlókkal szemben, antiszemitizmusról a nyugati akadémiában gyakorlatilag csak anticionista megközelítésből lehet publikálni, teszi hozzá. A London Centre létrehozására azért volt szükség, hogy legyen olyan platform, ahol kutatók anticionista felhang nélkül is írhatnak a jelenségről.

Az értelmiségi szféra toleranciaküszöbének eltolódását jelzi, hogy 2025-ben a Penguin Books kiadta az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő indiai esszéista és publicista, Pankaj Mishra könyvét (The World After Gaza), amit a Guardian 2025 leginkább várt könyveként harangozott be, a Time pedig a hónap legjobb könyveként dicsőített. Az említett londoni konferencián több előadó is botrányosnak nevezte az író állításait. Mishra a történelmet a rasszizmus és a dekolonizáció szemüvegén keresztül szemléli, ahol minden nyugati hatalom a globális faji rend fenntartásán ügyködik, írta a könyvről szóló kritikájában a Guardian egyik újságírója. „A nácizmus e nézet szerint pusztán a kolonializmus kiterjesztése volt, amit Hitler importált az európai kontinensre, a holokauszt pedig csak a folytatása azoknak a népirtásoknak, amiket a fehér ember a világ egyéb tájain követett el. A holokauszt kollektív emlékezete, idézi a Guardian újságírója Mishrát, „nem organikusan jött létre mindabból, ami 1939 és 1945 között napvilágra került, hanem utólag konstruálták, gyakran kifejezetten tendenciózusan, speciális politikai célokra”.

A holokausztot tehát felnagyították és eszközként használták, magyarázza Berkovits Mishra gondolatmenetét. Az indiai szerző szerint szerint ma már maguknak az izraelieknek a cselekedetei is a fehér népirtók mintázatába illeszthetők; a gyilkolás üteme, a tömegsírok feltöltése, a mészárlás gonosz személytelensége (a mesterséges intelligencia használata) az éheztetés, orvosi ellátás ellehetetlenítése, mind a nácik és az izraeli hadsereg hasonszőrűségét igazolják. Berkovits szerint Mishra mint közíró az élő lelkiismeret szerepében tetszeleg a tények legcsekélyebb ismerete nélkül, és megfeddi a világ vezetőit és a közvéleményt, mert engedik, hogy Gázával megtörténjen a legszörnyűbb atrocitás. Akkor is ugyanilyen tétlenül néznek, amikor a világ magára hagyta a varsói gettó zsidóit. Ehhez képest érdekes módon, bár erős összefüggésben az előző véleménnyel, teszi hozzá Berkovits, számos neves holokauszt- és antiszemitizmus kutató, köztük Raz Segal vagy az amerikai Brown Egyetemen oktató izraeli-amerikai Omer Bartov nyílt levélben tiltakoztak az ellen, hogy az október 7-i Hamasz-vérengzést párhuzamba állítsák a holokauszttal, vagy népirtásnak nevezzék. Szerinte ez azért van, mert implicit módon a terrorista mészárlás antiszemita jellegét tagadják. Bartovék álláspontja szerint kizárólag az erőszak spirálja vezetett a Hamasz cselekedetéhez, ami bármennyire is gyűlöletes, a megszállás miatti ellenállás egy formájának nevezhető. Mi több, maguk az izraeli vezetők is eszközként használják az antiszemitizmust, ami feljogosítja őket arra, hogy saját szabályaik és logikájuk mentén cselekedjenek, figyelmen kívül hagyva a nemzetközi szabályokat, például a népirtás megelőzését és büntetését taglaló 1948-as genocídium-egyezményt. Berkovits szerint ezzel az antiszemitizmust kiszakítják a történelmi kontextusából, kontinuitásából, beleolvasztják a rasszizmus általános masszájába, és így tagadják létezését a jelenben. Az antiszemitizmus olyan rasszizmus, ami jelenleg üres halmazt rajzol ki: nincsenek beletartozó esetek, ugyanakkor ezt a nem létező jelenséget létezőnek hazudva használják Izrael védelmére, a zsidók „privilégiumainak” biztosítására, a nyugati államok által a zsidók és intézményeik számára biztosított fokozott védelemre és a holokauszt történelmi emlékezetének „kivételezettségére”. Ezért mondhatják, folytatja Berkovits, hogy október 7. csak külsőségeiben hasonlított egy pogromhoz, de valójában nem azért történt, mert az izraeliek zsidók, hanem azért, mert izraeliek; ugyanakkor az izraeli válaszcsapást megpróbálják népirtásként értelmezni, ami szerinte holokauszttagadással, de legalábbis holokauszttorzítással ér fel.

1948 és 1967 összemosása: a telepes-gyarmatosító Izrael és a kifehérített zsidók

„A zsidó gyarmatosítás mindenekelőtt nacionalizmus volt, és a célja a nemzetépítés, nem pedig egy már létező nemzet hatalmának a kiterjesztése volt. Ennek a nacionalizmusnak a hajtóereje szegény, nincstelen bevándorlók voltak, olyanok, mint a mai eritreai és szíriai menekültek, akik kísértik az európaiak lelkiismeretét. A cionizmus megoldást kívánt adni arra a világban lévő ontológiai bizonytanságra, amit a muszlimok, a keresztények, tudományos és nacionalista (nézetek) – teremtettek a zsidók számára” – írja Eva Illouz francia-izraeli baloldali szociológus válaszul a neves francia antropológus, Didier Fassin vádjára, amely szerint az izraeliek a 21. század legdrasztikusabb népirtását követik el éppen Gázában. „A cionista zsidók tehát alapvetően hibridek voltak: egyszerre gyarmatosítók és a történelem nagy üldözöttjei, akik azért voltak gyarmatosítók mert a történelem üldözöttjei voltak – állítja a K. Jews, Europe, the XXI. century online folyóiratban megjelent írásában Illouz. – Lehetetlen párhuzamot találni egy erős nemzet birodalmi gyarmatosítása és egy csapat mezítlábas nacionalizmusa között, akik a saját életben maradásukért küzdenek és ehhez megkapták a nemzetközi közösség jogi és erkölcsi jóváhagyását” – magyarázza a szociológus, hogy miért abszurd a zsidókat a nagy német birodalmat megálmodó nácikhoz hasonlítani. „Annak, hogy nem léphettek be a posztkoloniális áldozatok panteonjába, három oka van: a zsidó nemzetet az ENSZ legitimnek ismerte el 1948-ban; a zsidók számos egymást követő háborút megnyertek az arabok ellen, és az egykori zsidó áldozatok, akik most győztesek, új áldozatokat hoztak létre, a palesztinokat, akiket elüldöztek a földjeikről, és azóta is az izraeliek könyörtelen uralma alatt élnek, mely elnyomás fokozata az adott korszaktól függ” – írja Illouz, aki nemrégiben azért nem kapott meg egy izraeli állami kitüntetést, mert nem vonta vissza az aláírását egy olyan petícióról, amiben a ciszjordániai emberi jogi visszaélések miatt tiltakozott. Mindazonáltal, bármilyen kritikus is saját kormányával szemben, október 7. után szkeptikusabb lett a nemzetközi bíróságokkal kapcsolatban. „Már nem tekintek rájuk úgy, mint megkérdőjelezhetetlen tisztaságú intézményekre. Ha ennyi ország követ el szörnyű bűntetteket anélkül, hogy felelősségre vonnák őket, akkor miért éppen Izrael ellen emeltek vádat – egy kis ország ellen, amelyet minden oldalról fenyegetések érnek?” – írta az izraelinfo.hu a szociológus állásfoglalásáról a baloldali lapra, a Haaretzre hivatkozva.

Berkovits ezt azzal egészíti ki, hogy a zsidók a nemzetközi színtéren is „ki lettek fehérítve”, abban az értelemben, hogy a nyugati társadalmakban bizonyos társadalomkritikusok és kisebbségi szószólók szerint ők lettek a privilegizáltak, az államhatalom kedvezményezettjei, az új faji rend haszonélvezői és fenntartói. A diskurzus egyre inkább olyan irányba megy el, hogy ma a zsidó figura az, aki Izraellel a háta mögött gyarmatbirodalmat épít. Az 1967-es hatnapos háború okai pedig, amikor a környező arab államok együttes erővel akarták eltörölni a föld színéről Izraelt, kényelmesen a homályban vannak hagyva.