Napjaink városai rengeteg problémával küzdenek. Forgalmi dugók nehezítik a közlekedést, hőhullámok teszik egyre elviselhetetlenebbé a betonrengeteget, a légszennyezettség súlyosan rontja a lakók egészségi állapotát, az élhető zöldfelületek pedig rohamosan fogynak. Mindehhez a korábbi, kizárólag mérnöki szemlélet vezérelte beavatkozások is hozzájárulnak: a túlméretezett közlekedési csomópontok szétszabdalták a város szövetét, a plázák sok helyen ellehetetlenítették a helyi kisvállalkozásokat, a túlzsúfolt lakótelepeken hiányoznak a közösségi terek és a helyben elérhető szolgáltatások. Ez további terheket ró a közlekedésre, ahol még mindig az autók élvezik az előnyt – annak ellenére, hogy ugyanazon útfelületen tömegközlekedéssel négyszer-ötször annyian tudnak utazni, mint autóval.

A várost pusztán technikai rendszerek és infrastrukturális hálózatok összekapcsolásaként értelmező megközelítés jelentősen alábecsülte az emberi kapcsolatok, a találkozóhelyek, a közterek, a kulturális és társadalmi sokféleség jelentőségét. Hiszen a város összetett társadalmi ökoszisztéma, amelynek működését az emberek közötti interakciók, a kollektív emlékezet, az identitás és a helyhez fűződő érzelmi viszonyok legalább annyira formálják, mint a fizikai infrastruktúra. Az elmúlt évek során több mint 60 kutatási célú interjún és beszélgetésen keresztül igyekeztem feltárni a fent említett problémákra adható lehetséges válaszokat és megoldásokat, így összetett képet alkothattam arról, hogyan értelmezik és kezelik a különböző szereplők – legyenek azok civil aktivisták, várostervezők, kulturális szervezetek képviselői vagy a helyi lakosság – a városi terek átalakulását, a társadalmi részvétel lehetőségeit, valamint a közösségi és piaci logikák közötti feszültségeket.

Ezek alapján egy olyan sokszereplős, dinamikus városi ökoszisztéma rajzolódott ki, amelyben az évek során számtalan helyi ötlet, kezdeményezés és tudás gyűlt össze, amelyek elősegítik az emberi léptékű szemlélet érvényre juttatását. A technológiai fejlődés adta lehetőségeket természetesen ki kell használni, de nem szabad szem elől tévesztenünk az emberi tényezőt sem, hiszen az élhető város nem csupán szervezett és hatékony, hanem élettel teli és inspiráló, amelynek sava-borsát a spontán találkozások, a kreatív önkifejezés és a közösségi élmények adják. Ahogyan egy budai önkormányzati képviselő fogalmazott az egyik interjú során: „az életminőséged attól is függ, hogy beszélsz-e két mondatot a boltossal vagy a szomszéd nénivel, aki épp az utcát sepregeti.”

Kreativitás mindenek felett

A városok belső szövetének átalakítása visszatérő beszédtémának számít a kortárs városfejlesztésben. Az ezredforduló környékén egyre többen kezdték el felismerni a technológiai fejlesztések hatékonytalanságát, és elkezdtek keresni valami újat. A mérnöki szemléletet felváltotta a kultúra és a kreativitás dicsőítése: a „kreatív osztály”, a „kreatív város” és a kultúravezérelt városfejlesztés elméletei a városok fejlődésének motorjaként a fiatal menedzsereket, dizájnereket, grafikusokat, építészeket, kutatókat és az egyéb kreatív, illetve kulturális területen dolgozó szakembereket jelölték meg.A kutatók abban hittek, hogy a gazdasági fejlődés kulcsa, ha városukba csábítják a kreatív osztály tagjait, és megfelelő környezetet alakítanak ki számukra ahhoz, hogy kreatív potenciáljukat kiaknázhassák. Az elméletek papíron jól mutattak ugyan, de mára elmondhatjuk, hogy nemigen váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A „kreatív fellegváraknak” kikiáltott városokban nem növekedett gyorsabban a népesség, mint másutt, és az ingatlanárak egekbe szökésével az egyenlőtlenségek tovább növekedtek. Továbbá kimutatták, hogy a kreatív vállalkozások bevonzásában nem az új szakpolitikák, hanem sokkal egyszerűbb tényezők játszottak kulcsszerepet, köztük az alacsony adók és a vállakozóbarát jogi környezet.

Az egykor undergroundnak számító, kulturális fellegvárakként ismert városnegyedekben elszaporodtak a mainstream, globális üzletláncok, amikkel a helyi művészek már nem tudtak lépést tartani, így épp azok szorultak ki ezekből a negyedekből, akik népszerűvé és autentikussá tették őket. Az újonnan beköltöző kreatív osztály „loft és cappucino csillogása” (vagy a korral lépést tartva: latte avokádó csillogása) mögött már nem az időközben elpusztított autentikus kultúra, hanem a kultúrát a pénzügyi haszon oltárán feláldozó, városi tereket uniformizáló, fogyasztásorientált gépezet bújik meg. Az eredeti közösségek kiszorulása során paradox módon pénzügyileg egyre tehetősebb, kulturális értelemben viszont egyre szegényebb emberek költöznek a környékre, ami így elveszíti azt a karakterét, ami különlegessé tette. Hamar világossá vált, hogy bár a víziók papíron jól mutattak, elitista természetük alkalmatlanná tette őket a városok valódi problémáinak kezelésére – éppen ellenkezőleg, csak tetézték azokat.

Megkezdődött az útkeresés, aminek központi kérdése volt, hogy miként tudunk társadalmilag igazságos és befogadó városokat építeni. A tervezők felismerték, hogy a neoliberális logika, amely a tőkevonzást és az ingatlanfejlesztést helyezte előtérbe, nem tud mit kezdeni a mélyülő társadalmi egyenlőtlenségekkel. Az új hullámban olyan koncepciók kezdtek előtérbe kerülni, amelyek a kultúrára nem pusztán eszközként tekintettek, hanem a helyi közösségek összetartó erejeként. E megközelítés alapján a városi tér nemcsak fogyasztásra ösztönöz, hanem kiszolgál, inspirál és közösséget is teremt. Budapesten számos példa igazolja, hogy a kulturális és közösségi funkciók előtérbe helyezése valódi alternatívát kínál a kizárólag piaci logikán alapuló fejlesztésekkel szemben. A továbbiakban két olyan városnegyedet mutatok be, amely a kulturális szereplők és önkormányzatok együttműködésének köszönhetően vált az élhetőbb, emberi léptékű városi környezet megteremtésének példájává.

Kultúrával a közösségekért

A top-down kreatív szakpolitikák – és tágabb értelmezésben a felülről irányított önkormányzás – kudarcai, az információátadás felgyorsulása és a globális problémáktól való egyre növekvő szorongás az önszerveződési kultúra fellendülését eredményezték. A klasszikus kulturális városfejlesztés eszméit társadalmi bevonással kiegészítve olyan tereket kaphatunk, amelyek valóban a helyi lakosok igényeihez vannak igazítva. Ez feloldja azt az ellentmondást, ami a korábbi elméleteket terhelte: a várost azokra kell fejlesztenünk, akik valóban ott laknak, nem pedig azoknak, akiket odaképzelünk. A közösségi terek újraértelmezése – legyen szó ideiglenesen használatba vett üres telkekről, közösségi kertekről vagy független kulturális helyszínekről – azt a célt szolgálja, hogy a helyi közösségek aktívan alakíthassák saját környezetüket. Ez pedig nemcsak az utcaképek rendbetételét, hanem egyúttal a társadalmi szolidaritás erősödését és a várospolitika demokratizálódását is elősegíti.

A Bartók Béla út Móricz Zsigmond körtér és a Szent Gellért tér közötti szakasza az 1900-as években a főváros meghatározó szellemi központja volt: virágzott az irodalmi és kávéházi élet. Ez a reputáció az évszázad végére megkopott, a környék fokozatosan beleszürkült az átlagos városi környezetbe. Az ezredforduló után az önkormányzat kiemelt célként tűzte ki a száz évvel ezelőtti miliő visszaállítását, és a városfejlesztési stratégiában egy kulturális városközpont létrehozását tűzte ki célul. A 2010-es évek elején meg is hívtak néhány galériát a Bartók Béla útra, hogy elősegítsék a terület funkcióváltását, azonban ez még nem hozta meg a sikert. A lendület megtorpanása után színre lépett a helyi lakosság: a galériatulajdonosokból, vendéglátósokból és civil aktivistákból verbuválódott csapat létrehozta a Bartók Béla Boulevard Egyesületet. A cél világos volt: a felülről vezérelt fejlesztési elképzeléseket egy alulról szerveződő, közösségi alapokra helyezett megközelítés egészítse ki. Az egyesület tagjai nem csupán gazdasági vagy kulturális érdekeltségeik mentén működtek együtt, hanem közös jövőképet kívántak létrehozni a városrész számára. „Az itteni szereplők bevonásával egy humanizáltabb Bartókot tudunk teremteni, amelynek továbbra is a kultúra a hívószava” – fogalmazta meg az egyesület képviselője.