Cory Doctorow kanadai science-fiction-írót az utóbbi években nem annyira regényei, mint inkább az internettel kapcsolatos gondolatai tették híressé. Amit kimondott, világszerte sokakból váltott ki helyeslő és támogató reakciókat. Úgy tűnik, nagyon jól ráérzett, hogyan változik meg az általános közhangulat — vagy legalábbis annak egy szignifikáns része — az internettel kapcsolatban. Doctorow 2023-ban jelentetett meg egy cikket a Wired magazinban, amiben azt fejtette ki, hogy a platformok, mint például a videomegosztó TikTok, életciklusában három fázis különböztethető meg. Ahogy fogalmazott, „először jól bánnak a felhasználókkal; majd elkezdik bántalmazni őket, hogy az üzleti partnereiknek kedvezzenek; végül az üzleti partnereket bántalmazzák, hogy mindent maguknak kaparintsanak meg. Ekkor pedig meghalnak.” Doctorow ezt a folyamatot egyetlen szóban foglalta össze: enshittification, avagy magyar műfordításban elszaródás, ahogy az már Doctorow cikkének címében is szerepelt: The Enshittification of TikTok – Or how, exactly, platforms die. Maga a szó és az általa közvetített gondolat is hatalmas karriert futott be azóta: a szót 2023-ban az American Dialect Society az év szavának választotta, 2025-ben pedig Doctorow könyvvé bővítve jelentette meg gondolatmenetét, még jobban megerősítve azt a diskurzust, miszerint az internet „elromlott”, és úgy általánosságban „rossz hely lett”. [Az internet „elszaródásáról” tavaly novemberben Horváth Bence írt a 444-en”.]

Elromlott az internet?

Miért gondolhatja mostanában annyi felhasználó és elemző, hogy az internet elromlott? És mik azok a gondolatok, amelyek az utóbbi évtizedben egyre erősödő és bővülő, az „internet rossz hely lett” diskurzus legfontosabb elemei? Az egyik ilyen fontos szempont a digitális eszközökhöz kapcsolódó függőség problémája, amelynek kiterjedt tudományos szakirodalma is van, de a közbeszédbe ironikus módon éppen a Netflix által készített The Social Dilemma című féldokumentumfilm hozta be 2020-ban. A film központi üzenete az volt, hogy az egyes social media platformok architektúrája és működése vezet el a felhasználók függőségben tartásához, a személyre szabott algoritmikus ajánlórendszerek által folyamatosan erőltetett tartalomfolyam és a hozzá kapcsolódó állandó értesítés-áradat által.

Az okostelefon- és internetfüggőség mellett, és azzal összefüggő módon, egy másik gyakran említett válságtünet az úgynevezett filterbuborék-jelenség. Ezt a buzzwordöt szintén meglehetősen ironikus módon az egyik első, kimondottan social médiában elért viralitásra optimalizált tartalomgyártó médiafelület, az Upworthy alapítója, Eli Pariser hozta be a köztudatba még 2011-ben. Az elmélet szerint azáltal, hogy a közösségi média algoritmusai próbálják kikövetkeztetni a felhasználók ízlését és preferenciáit, és mindig annak megfelelőnek gondolt tartalmat ajánlanak nekik, bezárják őket egy olyan visszacsatolási körbe, amelyben csak ugyanazok a hasonló jellegű tartalmak ismétlődnek, kizárva az új, ismeretlen, más típusú tartalmakat. Ez a jelenség pedig érintkezik és összekapcsolódik további, jellemzően az internethez kötött és ijesztőnek gondolt fejleményekkel. Az egyik ilyen a polarizáció, azaz a különböző értékrendeket, véleményeket képviselő közösségek elválásának, eltávolodásának, egymástól való elszigetelődésének folyamata.

A harmadik tünet a fake news-jelenség, az álhírek tömegének megjelenése az interneten. Ez a ma széles körben bevett nézet szerint nemcsak hogy az internetnek köszönhető, de ráadásul egyfajta új, „igazság utáni korszakot” korszakot is elhozott az emberiség történetében, amelyben már nem is tudhatjuk, mi az igaz, és mi nem, és ráadásul már az igazság is elvesztette korábbi értékét és viszonyítási pont szerepét. Az álhírekhez kapcsolható még a politikai kommunikáció totális platformizációjával előtérbe kerülő digitális politikai propaganda, amelyet a globális színtéren például Donald Trump első és második ciklusának kampányaiban és egyéb megnyilvánulásaiban vagy az orosz propagandaüzenetek terjedésén keresztül figyelhettük meg, Magyarországon pedig egyszerűen csak a kormányzati kommunikáció hétköznapi működését figyelemmel kísérve.

Mindezek a jelenségek az utóbbi években az AI-alkalmazások elterjedésével újabb réteget és csavart kaptak külön-külön és együtt: az AI alkalmas arra is, hogy a saját maga által generált, akár teljesen félrevezető vagy propagandacélokat tartalmazó tartalmat optimalizálja és terítse a felhasználók felé, ezáltal további buborékokat létrehozva, polarizálva és függőséget okozva, még jobban kiüresítve és tönkretéve az internetet.

Az „internet elromlott” narratíva szerint a digitális világ meghibásodásáról értelemszerűen maga az internet tehet. A technológia az oka az egésznek. A függőséget az okostelefonok, a rajtuk elérhető social media platformok kódjai, az algoritmusok okozzák. Ugyanígy, az ajánlórendszerek által kurált feedek hozzák létre és fokozzák a polarizációt, táplálják az álhíreket és a propagandát, és hozzák ki a legrosszabbat a társadalomból. Amiből pedig az is következik, hogy a technológiai problémát kellene megoldani a helyzet megváltoztatásához. Ha mások lennének vagy másképpen működnének az eszközök, platformok és kódok, akkor nem ez lenne a helyzet. Így lehet az oka az internet és a digitális média a mai legnépszerűbb értelmezések szerint a társadalom lejtmenetének. Jonathan Haidt, a New York-i Egyetem professzora szerint egy egész generációt tett mentálisan és lelkileg is beteggé a digitális technológia (The Anxious Generation: How the Great Rewiring of Childhood Is Causing an Epidemic of Mental Illness), vagy éppen az egész emberi létezést kiüresítette, ahogy azt a koreai származású, Németországban alkotó Byung-Chul Han tanítja több könyvében (The Burnout Society, The Crisis of Narration).

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy mielőtt azt kezdtük volna gondolni, hogy az internet elromlott és magával rántotta a társadalmat a mélybe, abban a hitben voltunk, hogy az internet a legjobb dolog, ami történhetett az emberiséggel. Ugorjunk vissza ehhez az időben bő három évtizedet, a kilencvenes évek közepére. 1994 októberében indult el az egyik első online híroldal a világon, a Wired.com, ugyanaz a felület, ahol Cory Doctorow már idézett cikke is megjelent, a digitális világ máig meghatározó médiuma. Nem sokkal később, 1995. november 13-án jelent meg először az Internetto, az első magyar, naponta frissülő hírsite.

Ez az időszak tekinthető a mai értelemben vett, mediatizált internet kezdeteinek, és egyben ekkortájt lett hozzáférhető az internet a hétköznapi felhasználók számára. Ebből következően ekkoriban kezdődött el az internet és társadalom viszonyáról való gondolkodás, amelynek első hulláma egyértelműen optimista volt. Egymás után születtek meg és kezdtek elterjedni a legváltozatosabb ideológiák, utópikus, hurráoptimista és reménykedő elképzelések arról, hogy az internet milyen radikálisan pozitív hatással lesz majd az emberi kreativitásra, kooperációra, tudásmegosztásra, alkotásra. Ezek közül a művek közül talán a leghíresebb az 1995-ös Being Digital Nicholas Negroponte-tól, aki az MIT Media Lab alapítójaként az internet egyik első gurujának számított, és az elkövetkező bő évtizedben is szép számmal jelentek meg olyan művek, amelyek vagy az internetes hálózatok tudásmegosztásra és -felhalmozásra gyakorolt pozitív szerepéről (mint például a Harvardon tanító és kutató Yochai Benkler 2006-os munkája, a The Wealth of Networks), vagy éppen az emberi kreativitást és kooperációt elősegítő és fokozó voltáról (amire a New York-i Egyetemn dolgozó Clay Shirky 2008-as Here Comes Everybody-ja lehet példa) szóltak. Természetesen ezekben a lelkes elképzelésekben is a technológia volt a hajtóerő és az okozó, az az erő, ami alakítja és megváltoztatja a kultúrát és a társadalmat.

A digitális média társadalma felé

De vajon tényleg az internet és annak elromlása tehet róla, hogy már nem a kooperáció és a fejlődés ösztönzője, hanem az általános széthúzás és hanyatlás okozója? A válaszhoz érdemes megvizsgálni egy radikálisan másik szempontot, ami nem más, mint maguk az emberek, akik alkotják az internetet, és ezzel alapvetően meghatározzák, hogyan néz ki és hogyan működik a digitális média. Ahhoz, hogy az internet utóbbi évtizedekben lezajlott átalakulása érthetővé váljon, elsőként azt érdemes megnézni, hogyan változott a felhasználók mennyisége és összetétele, globálisan és Magyarországon.

Ha visszaugrunk a már felidézett 1995-be, akkoriban globálisan összesen mintegy 40 millió internetfelhasználó volt. A Föld akkori, mintegy 5,7 milliárdos lakosságának elenyésző aránya használta az internetet. A többi sokmilliárd pedig vagy nagyon keveset, vagy semmit nem tudott még a létezéséről sem. Most, 2026-ban több mint 8 milliárdos népesség mellett globálisan nagyjából 6 milliárd internetfelhasználó van (amiből az is következik, hogy még mindig nagyon sokan vannak internet nélkül a világban), az internet pedig a legelterjedtebb és legismertebb médiává és kommunikációs felületté vált. Egy-egy népszerűbb platform felhasználói bázisa sokszorosa a korábbi teljes internetfelhasználói csoportnak: jelenleg a Metához tartozó Facebook, WhatsApp és Instagram is több mint 3 milliárd havi aktív felhasználóval rendelkezik, a YouTube, a TikTok kétmilliárd felettivel, és a kínai WeChatnak, a Facebook Messengernek, a Telegramnak és a LinkedInnek is több mint egymilliárdos felhasználói bázisa van.

Magyarországon ugyanebben az évben, 1995-ben a lakosság kevesebb mint 10 százaléka rendelkezett egyáltalán számítógéppel (ami akkor az internethez való hozzáférés egyetlen eszköze volt), és ezeknek csak töredéke volt rákötve a hálózatra. Az internetpenetráció 0,68 százalék volt, ami nagyjából 70 ezer felhasználót jelentett. Ez a 70 ezer ember volt az akkor induló Internetto (és minden más online tartalom vagy szolgáltatás) teljes potenciális célközönsége. Bár az ezt követő években rohamosan terjedt el az internet Magyarországon, nagyon sokáig nem volt minstreamnek nevezhető az elérése, hiszen az internetpenetráció még 2005-ben is csak 37 százalék volt. 2025-re ez már 94 százalékra nőtt, és a magyar piacot is a már ismert globális platformok uralják.

Kik voltak, honnan jöttek a korai internet felhasználói? 1995-ben globálisan az öt legtöbb internetezőt adó ország listáján az első helyen az Egyesült Államok állt 25 millió felhasználóval. Messze-messze a második helyen következett Japán 2 millióval, a harmadik helyen Németország 1,5 millióval, majd Kanada és Nagy Britannia 1,2 és 1,1 millió felhasználóval. 2026-ban ugyanez a lista teljesen másképp néz ki. Mindössze egyetlen ország szerepel rajta az előző listából, és az is másik helyen. Az első helyen immár Kína áll (több mint 1,3 milliárd felhasználóval), majd India (közel egymilliárd internetezővel), őket követi az Egyesült Államok (318 millió), Indonézia (204 millió) és Brazília (186 millió). A magyarországi internetezők körében, bár egy teljesen más skálán, de hasonlóan radikális és hasonló irányú átalakulás ment végbe. A kilencvenes évek közepének kevés internetezője egy nagyon szűk és nagyon szelektív demográfiai profilt rajzolt ki: a felhasználók főként fiatal, városi (azon belül is budapesti), magas jövedelemmel rendelkező, és nemcsak technológiailag képzett, de az új technológiákra különösen nyitott társadalmi rétegekből kerültek ki.

A belépési küszöb globálisan és lokálisan is fokozatosan, de jelentősen lejjebb került. A kezdetekkor a hozzáférés nagyon drága volt: kellett hozzá egy személyi számítógép, legalább egy telefonvonal, és az előfizetés magas összegét is állni kellett. Emellett viszonylag munkaigényes is volt, és egy bizonyos fokú technológiai tudást vagy legalábbis készséget is feltételezett, hiszen a modem beszerelése, működtetése és a hibaelhárítás is jóval bonyolultabb feladat volt, mont manapság. Hasonlóképpen, az internet használata, a tartalmak megtalálása és fogyasztása is bizonyos fokú felkészültséget igényelt a keresők előtti weben tájékozódó felhasználótól. Ezzel szemben ma már a legegyszerűbb okostelefon is elegendő a csatlakozáshoz, nem szükséges hozzá külön infrastruktúra, és a mindenféle tartalmak is mindössze pár gombnyomásra vannak, vagy készen adják őket az alkalmazások.

Az internet mint technológia hozzáférési küszöbének megváltozásával, a médium elterjedésével pedig annak a közönsége is gyökeresen átalakult. Ebben a folyamatban kulcsfontosságú volt, hogy az internet nem arányosan növekedett a népességben, azaz nem a társadalom egészének sokszínűségét reprezentáló kisebb mintából nőtt egyre nagyobbra, hanem egy szűk, elit rétegből jutott el a társadalom többi szegmensébe. Ahogy világszerte az úgynevezett globális Észak gazdag és fejlett országai (az USA, Kanada és Nyugat-Európa) felől terjedt a globális Dél felé, úgy Magyarországon is a budapesti belvárosból és a nagyobb városokból indult az ország többi része felé. Miért fontos ez? Azért, mert az internet működését, a rajta folytatott kommunikáció módját, az általa gozzáférhető tartalmak jellegét alapvetően meghatározza a felhasználói tömegek mennyisége és jellege. Nem mindegy, hogy a leggazdagabb, nyugati országokban lakó néhány ezer fiatal, jómódú geek által alkotott homogén, szűk, elit közeg, vagy a világ minden szegletének sokféle kultúrájából jövő, a társadalom minden szegmensét reprezentáló milliárdok formálják a saját képükre a technológiát.

Ez a demográfiai átalakulás a kulcsa egy sor olyan jelenség megértésének, amelyet jelenleg az internet elromlásaként, vagy éppen az internet és a digitális média társadalomra gyakorolt negatív hatásaként értelmeznek. A felhasználók, az emberek kulcsfontosságú szerepe ezért nem pusztán abban merül ki, hogy az idő előrehaladtával egyre többen lesznek az interneten, hanem azt mutatja meg, hogy a társadalom aktívan alakítja a digitális világ szerveződését, jelentőségét, domináns formátumait és tartalmait.

A „klikkelj rám!”-tól az AI szemétig

Erre az egyik leglátványosabb példa az online politikai kommunikáció átalakulása, globálisan és Magyarországon egyaránt. Bár az Amerikai Egyesült Államokban már az 1996-os választási kampányban is szerepeltek internetes felületek (ami nagyrészt az elnök Bill Clinton és a republikánus szenátor Bob Dole honlapjait jelentette), a mai értelemben vett közösségi média először Barack Obama első, 2008-as kampányában kapott már jelentősnek tekinthető szerepet. A főként a Twitteren, a Myspace-en, a Facebookon, és a YouTube-on zajló kampányban már jelen volt a mai digitális politikai kommunikáció számos fontos eleme: okostelefonokon lehetett követni a valós időben közvetített eseményeket, a politikusok már számos tartalmat kimondottan a közvetítő online platformokra szánva állítottak elő, és több virális, milliók által like-olt és megosztott tartalom is született, mint például Yes we can című dal Will.i.am-től.

Nem sokkal később tette meg a magyar politika is az első nagyobb lépéseit az interneten. Hasonlóképpen az amerikai mintához, itt is a web volt a fő felület és eszköz. Kezdetben a pártok honlapjain elhelyezett információk tették ki az online kommunikáció legnagyobb részét, majd a kétezres évek közepétől jelentek meg a már informálisabb, egyre inkább meggyőzésre és a választókkal való interakcióra, a bevonásukra törekvő tartalmak, elsőként blogok formájában. Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök indította az első politikusi blogot 2006-ban, és már 2008-ban Orbán Viktor is tett fel az internetre videóüzeneteket. De az eszközök, felületek és a technológiai megoldások a nagy képnek csak egy részét jelentik. Ami leginkább meghatározta az akkori online kampányok jellegét, az a felületeken futó, azokon elérhető üzenetek funkciója és jellege, azaz, hogy mit is próbáltak mondani, és kiknek. Ahogy minden digitális platform kezdeti korszakában, a kibontakozó webes politikai kommunikációban is az egyik kommunikációs üzenet az újdonság hangsúlyozása volt, egyben a felhasználók figyelmének megragadása, biztatása a bevonódásra. Erre talán az egyik legikonikusabb példa Gyurcsány Ferenc 2007-es videója, amelyben így szólította meg közönségét: „Én nem félnék, én rám klikkelnék! Nem kell hozzá nagy bátorság, klikkelj a miniszterelnökre. Ne izgulj, csapjunk bele! Ja nem, klikkeljünk bele! Csak nem félsz? Gyere az egérrel az arcom közepéig, s ott klikkelj rám. Nincs vesztenivalód, ehhez kevesebb bátorság kell, mint a reformok többségéhez. Klikkelj rám! Én nem félnék! Én rám klikkelnék!” Maguk a politikai üzenetek pedig elsősorban a pártok programjainak, jelöltjeinek, fontos arcainak a bemutatásáról szóltak, vagy éppen a politikai ellenfelek valós vagy állítólagos hibáinak hangsúlyozásáról.

Az azóta eltelt időszakban a digitális politika eszközei és formátumai, továbbá üzenetei és tartalmai is radikálisan megváltoztak. A korábban kizárólag a személyi számítógépek képernyője által meghatározott digitális világot felváltotta a sokképernyős, okostelefon-központú ökoszisztéma, a tartalmak fő megjelenítői és közvetítői pedig az először közösségi oldalaknak, később platformoknak nevezett szereplők lettek, és a webről az appok felé mozdult el a mindennapi internethasználat. Ezzel párhuzamosan a politikai kommunikáció fő formátumai is átalakultak. A blogok és a korai közösségi oldalak korában a szövegek és a képek, majd a videó, a TikTok globális sikerét követően pedig a már csaknem minden jelentősebb platformon (a TikTokon és YouTube-on túl a Facebookon és Instagramon is) elérhető rövid videó lett a domináns formátum, az amerikai és a magyar digitális politikai életben egyaránt. A mindennapokat leginkább átható, az átlagember számára talán legszembetűnőbb változás azonban a digitális felületeken elérhető és fogyasztható politikai üzenetek átalakulása, amit a közhangulat az internet elromlásának egyik fő tüneteként értelmez.

Hogyan zajlott le ez az átalakulás? A korai internetes politikai kommunikáció információkra, jelszavakra, mozgósításra koncentráló felületei mellé a 2010-es évektől folyamatosan becsatlakoztak azok a médiatartalmak, amelyek korábban csak a nyomtatott bulvársajtóban vagy a szórakoztató elektronikus médiában, a kereskedelmi rádióban és a televízióban voltak megszokottak. Megjelentek a politikusok mindennapjait, személyes oldalát bemutató anyagok, az online politikai bulvár. A közösségi média elterjedésével pedig a saját politikusi profilok és kommunikációs felületek, amelyeken keresztül a politikusok akár naponta többször is közvetítik véleményüket, gondolataikat, mindennapjaikat, követve a platformok folyamatosan változó belső szabályrendszerét és formátumait. És megjelentek még azok a tartalmak is, amelyek már évszázadok óta a politikai kommunikáció médiahasználatának megszokott elemei voltak az interneten kívüli világban: a karaktergyilkosság, a propaganda, a legkülönfélébb álhírek és félrevezető tartalmak, legújabban a mesterséges intelligencia által generált formájukban.

Ennek a folyamatnak a kulcsa viszont egyáltalán nem az internet elromlásában, még csak nem is átalakulásában rejlik. Hanem abban, ahogy a társadalommal való viszonya megváltozott. Miért nem volt a kilencvenes évek közepén a politika aktívan jelen az interneten? Azért, mert maga a hálózat alkalmatlan lett volna erre? Inkább azért, mert a politikusok legnagyobb része vagy nem ismerte, vagy nem mozgott otthonosan az interneten, és azért, mert az elérhető közönség elenyészően kicsi volt. A politika akkor kezdett felfigyelni az internetre mint potenciális kampányeszközre és kommunikációs felületre, amikor az internet egyre szélesebb társadalmi rétegek számára vált elérhetővé. Ezzel pedig elkerülhetetlenül megváltozott a politikai kommunikáció tartama, stílusa, jellege is. Nem romlott el sem az internet, sem a politika, hanem az utóbbi felköltözött a maga teljességében az internetre, magával hozva mindazt, ami a lényege volt addig is.

Párhuzamos TikTokok és digitális zenei univerzumok

A változó demográfia internetes formátumokat és tartalmakat formáló működését egy-egy platform példáján is be lehet mutatni. A TikTok 2011-es indulását követő első pár évben, a kilencvenes évekbeli internethez hasonlóan nem az egész társadalom reprezentatív metszetében, hanem annak csak egy nagyon szűk rétegében volt ismert, majd népszerű: a fiatalok, közöttük is a nagyon fiatalok között. Amikor a platform létezése a szélesebb nyilvánosság tudomására jutott, az első reakció a felhördülés és a morális pánik volt. A mainstream média tele volt olyan cikkekkel, amelyekben a hüledező újságírók és az addigra már intézményesült felületeken befutott influenszerek csodálkozva vagy éppen ítélkezve számoltak be a platformhoz kapcsolódó hírekről, olyan címekkel, mint hogy „Megint életveszélyes kihívás terjed a TikTokon” vagy „Tátogással keres milliókat naponta a 17 éves tinilány.” Eltelt pár év, és a TikTok a pár százezres tini felhasználói körét lecserélte egy globálisan többmilliárdos, Magyarországon is több milliós közönségre, amely ha átlagban valamivel még most is fiatalabb, mint az Instagram vagy főleg a Facebook közönsége, ezzel együtt már minden társadalmi osztályt és korosztályt magába foglal. Ennek megfelelően a platform által közvetített tartalom is gyökeresen átalakult. A különféle zenékre táncoló tinik mellé tartalomgyártóként felsorakozott az internet szinte minden lehetséges lakója a gasztrovloggerektől, kisállatoktól és humoristáktól kezdve a gipszkarton-forgalmazó kkv-kon át egészen a politikáig. Ezt a folyamatot szemlélve jósolta meg Cory Doctorow a platform közeli halálát.

Hasonló dinamikáról árulkodik az a különbség, amit meg lehetett figyelni 2019 és 2023 között a két legnagyobb zenei streaming platformon, a YouTube-on és a Spotify-on hallgatott zenék között. A két platformon zajló zenehallgatás egészen eltérő ízlésmintázatokat rajzolt ki, globális és hazai szinten egyaránt, bár különböző módokon. Amíg a globális Spotify legnépszerűbb zenei tartalmai inkább egy angolszász fókuszú, a globális Észak műfajait és szereplőit felülreprezentáló, addig a globális YouTube toplistái egy nemzetközileg nyitottabb és kulturálisan diverzebb, a globális Dél előadóinak is nagyobb teret adó világot mutatnak be. A Spotify globális toplistáját a világszerte széles körben ismert nevek töltik meg, Bad Bunny-tól és a The Weekndtől Justin Bieberen és Billie Eilish-en át Dua Lipáig, Drake-ig és Post Malone-ig. Eközben a 20 globálisan legnépszerűbb YouTube-on hallgatott előadó között olyanokat találunk mint Jubin Nautiyal, Neha Kakkar vagy Shilpi Raj. A YouTube szélesebb körben és könnyebben elérhető, mint a Spotify, amivel az is együtt jár, hogy felhasználói körének összetétele is más: amíg a Spotify-demográfiában felülreprezentált a globális Észak, addig a YouTube demográfiában a globális Dél – így lehet az, hogy a második legtöbb internetfelhasználót és egyben a legtöbb YouTube-felhasználót is felmutató India digitális zenéjét Indián kívül nem feltétlenül ismerik, de hallgatásának mennyisége, ezzel kulturális súlya olyannyira megnőtt, hogy az már a globális skálán is a top20-ba került. A globális trendekhez hasonlóan a Spotify Magyarországon is inkább az angolszász, nemzetközi, kozmopolita trendeket tükrözi, ezzel szemben a YouTube-on a lokális, szélesebb körben elérhető zenék fogyasztása dominál. A YouTube-on erőteljesebb a globális és a hazai toplisták elkülönülése is: a hallgatók kevésbé igazodnak a nemzetközi trendekhez, és markánsabb a helyi dominancia. A magyar Spotify-on a top 20 előadóból 10, a YouTube-on eközben 20-ból 20 volt magyar. Azahriah, Manuel, DESH, T.Danny, VALMAR, ByeAlex és a Slepp, Bruno X Spacc és a Follow the Flow szerepelt mindkét listán, ők voltak azok, akik mindkét platform közönségénél a legsikeresebbek voltak. A listák azonban nagyon más sorrendet mutattak a két platformon. Az olyan előadók, mint G.w.M, Burai, Curtis, KKevin, Majka, BSW, L.L. Junior, Nemazalány, DR BRS, Lotfi Begi, Missh és Rácz Gergő csak a YouTube top 20-ban voltak benne. Dzsúdló és Beton.Hofi pedig csak a Spotify top 20-ban. Ez, hasonlóan az eddigiekhez, a két platform által elért eltérő demográfiák különbségeivel magyarázható.

Akárcsak a politika internetre költözésében vagy a platformok demográfiájának kiterjedésében, a digitális zenében is látható, hogyan változtak meg az interneten népszerű zenék azzal, ahogy az online zenehallgatás már nemcsak egy szűk kör alkalmi, hanem minden társadalmi réteg mindennapi szokásává vált. A kétezres évek elején az olyan zenekarok, mint a Radiohead vagy az Arctic Monkeys voltak az akkori internet sztárjai: olyan pop-rock zenével, amely az akkor az internetet meghatározó angolszász demográfia ízlésének megfelelt. Ma — a csak lokálisan, de ott hatalmas mennyiségben hallgatott indiai zene mellett — globálisan a hip-hop, a reggaeton, a latin zene és a K-pop uralja a világot, és ez pontosan tükröződik az internethasználók milliárdos közönségének preferenciáiban is.

Az internet elérhetetlen tökéletessége

Mindezek az internetről való gondolkodás megváltozását is más megvilágításba helyezik. Az internetről szóló korai utópiák egy olyan térre és felhasználói rétegre alapozták optimista elképzeléseiket, amely a világ éppen legkiváltságosabb helyzetben lévő felhasználóit tömörítette. Ezek a kezdeti utópiák vagy egyáltalán nem számoltak azzal, hogy amennyiben valóban mindenki hozzá fog férni a hálózathoz, akkor az elkerülhetetlenül meg kell hogy változzon, vagy éppen rosszul skálázták a digitális média szerepét és annak társadalmi rétegekhez kötöttségét. Azaz nem jól mérték fel, hogy merre és hogyan fog változni a digitális világ és a társadalom viszonya. A korai internet természetére alapozó digitális utópiák így eleve nem valósulhattak meg, de nemcsak azért, mert túlságosan hittek a technológia önálló fejlődésében, és sokszor figyelmen kívül hagyták a technológia társadalmi beágyazottságát. Hanem főleg azért, mert a bizakodó jóslatoknak egy olyan internet ágyazott meg, ami majdhogynem a társadalmon akkori valóságán kívül működött. Egy szűk réteg kísérleti lombikja volt, egy privilegizált csoport játszótere.

Mindeközben az internet használata és életünkben betöltött szerepe is megváltozott. Átalakulásának lényege, hogy a digitális tartalom — szövegek, képek, zene, videók, médiaként és személyközi kommunikációként egyaránt — lett az internet hétköznapi felhasználásának legfőbb módja. Emellett a digitális média lett a globálisan a legnagyobb és legtöbbet fogyasztott média, a társadalom tükre. Azzal, hogy az internet magának a társadalomnak a metszete lett, megjelennek rajta a legkülönfélébb kulturális és társadalmi rétegek preferenciái, szokásai, konfliktusai, annak minden velejárójával. Az egymástól távolságot tartó társadalmi csoportokkal, függőséggel, álhírekkel és propagandával. Amikor tehát valaki úgy érzi, hogy az internet elromlott, akkor valójában a világ megszokott dinamikájának az interneten való megjelenését érzékeli.

Az internet mainstreammé válása egy hasonlattal élve úgy zajlott le, mint egy népszerűvé váló turisztikai célpont életútja. Kezdetben sokan vágynak oda, de kevesen tapasztalják meg, viszont mindenki idealizálja és áradozik róla, így egy darabig még fenn tudja tartani az autentikusság és érintetlenség varázsát. Azzal az ígérettel együtt, hogy ha odalátogatunk, mi is megtapasztalhatjuk, részesei lehetünk a világnak. De ahogy egyre többen ott vagyunk, és egyre nagyobbra nő a tömeg, először csak a főtéren, majd a kisebb mellékutcákban is, egyre kevésbé érezzük vágyottnak és autentikusnak a helyet, éppen a hozzánk hasonló odalátogatók miatt. Végül maga a hely is teljesen átalakul, de nem önmaga miatt, hanem azok miatt, akik azért mentek oda, hogy megtapasztalják a korábbi, tökéletes, és talán soha nem létezett állapotát.

A szerző médiakutató, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense. Az írás részlet készülő, A digitális média társadalma című könyvéből.