Toxikus filantrópia: a múzeumtámogatás sötét oldala
Egyre gyakrabban fordul elő, hogy olyan intézmények vagy magánszemélyek ajánlják fel a támogatást, amiktől, illetve akiktől azt a múzeumok nem, vagy nem szívesen fogadják el. Vagy, ha a múzeumok le is csapnának a pénzre, a közvélemény, a szakma, vagy az aktivista-körök nyomása visszakozásra kényszeríti őket. Előfordulhat persze, hogy a megajánlott támogatás illegális forrásból származik és a pénz tisztára mosását szolgálná – ilyenkor nincs is miről beszélni. Azonban sokkal gyakoribb eset, hogy a pénz legális ugyan, de a múzeum, a művészeti szakma vagy a nagyközönség értékrendjével ellentétes, például a környezetet súlyosan károsító vagy hadiipari tevékenységből származik. Mint ahogy az sem ritka, hogy nem a pénz forrásával, hanem a potenciális adományozó rasszista vagy homofób nézeteivel van baj.
Érthető, hogy a múzeumi vezetők ilyenkor valamivel kevésbé érzékenyek, mint a művészek vagy az aktivista csoportok, hiszen minden támogatásra nagyon rá vannak utalva, de azért vannak határok, amiket ők sem lépnek át. Vagy ha mégis, akkor a tiltakozások hatására visszavonulót fújnak. Tény az is, hogy sokszor nagyon nehéz megvonni a határt a még vállalható és az elfogadhatatlan támogatások között.
Nyíltan beszélt erről a problémáról például a MúzeumCafé magyar folyóiratnak adott tavalyi interjújában Dr. Reinhard Spieler, a hannoveri Sprengel Múzeum igazgatója. Szerinte nehéz általános szabályokat megfogalmazni, minden egyes esetben a konkrét körülményekből kiindulva kell dönteni. Hozzátette azt is, hogy az egyes támogatások ellen tiltakozók magatartásában is van időnként némi ellentmondás, amikor például egyfelől szívesen tankolnak valamelyik nagy olajcég benzinkútjánál, nem mérlegelve, hogy a cég tevékenysége mennyire káros a környezetre, de tiltakoznak, amikor ugyanez a cég egy kiállítást tervez támogatni.
A Tate nem kér a BP-ből
Az olajos példa bizonyára nem véletlenül jutott a német direktor eszébe, hiszen a BP (British Petrol) volt talán az első igazán nagy cég, amelynek támogatásai a múzeumi szférában komoly tiltakozást váltottak ki a Deepwater Horizon nevű fúrótorony 2010-es felrobbanása után – és azóta lényegében folyamatosan. A Mexikói-öblöt súlyosan szennyező katasztrófa ugyan sajnos nem egyedülálló, de minden korábbinál nagyobb publicitást kapott, és nemcsak anyagi, de erkölcsi értelemben is óriási károkat okozott a cégnek. A BP kitűnő eszközt látott imázsának rehabilitálására a művészetszponzorációban – egészen addig, amíg meg nem kezdődtek ellene a kitartó tiltakozó akciók. A BP több vezető brit közgyűjtemény támogatói listáján szerepel előkelő helyen – tegyük hozzá, hogy nemcsak az említett katasztrófa óta – ám többen, így a Tate is befejezte velük az együttműködést, ami rendszerint nem egy érvényes szerződés látványos felbontásával, hanem „finomabb” módon, az éppen lejáró szerződések meg nem hosszabbításával történt.
A British Museum ugyanakkor a heves tiltakozások ellenére egyelőre kitart a BP mellett; amikor a múzeum tavaly november és idén február között megrendezte a BP támogatásával az Ashurbanipal vagyok, a világ királya, Asszíria királya című kiállítását, az arab kultúra bemutatására szakosodott londoni P21 galéria A British Petrol vagyok, a kizsákmányolás királya, az igazságtalanság királya címmel rendezett tárlatot, dokumentálva azokat a károkat, amiket az olajcég iraki tevékenysége okozott az elmúlt évtizedekben. Ami pedig a National Portrait Galleryt illeti, épp a múlt héten követelte 78 művész, köztük a Turner-díjas Anton Gormley, Anish Kapoor és Rachel Whiteread, hogy a múzeum ne újítsa meg a BP-vel 2022-ben lejáró szerződését, melynek keretében az olajcég az intézmény Portrait Awardjának névadó szponzora. A National Portrait Gallery postafordultával válaszolt, de nem foglalt egyértelműen állást az ügyben. Az utalás arra, hogy az állami támogatás csak költségvetésük egyharmadát fedezi, továbbá a BP hosszútávú támogatásának meleg szavakkal történő méltatása inkább azt sejteti, hogy a múzeum egyelőre inkább az együttműködés folytatása felé hajlik.
Gyógyszercég a múzeumban
Lássunk néhány egészen friss példát más ügyekben is! Az utóbbi hónapok legnagyobb publicitást kapott ügyei az amerikai Sackler családhoz és múzeumi partnereikhez kapcsolódnak. A család vagyonát a tudomány és a művészetek területén egyaránt komoly tehetséget mutató Arthur M. Sackler alapozta meg, aki pszichiátriai kutatásaival, s még inkább a gyógyszermarketing területén végzett munkájával szerzett nevet és vagyont magának. Műgyűjtőként a világ legnagyobb kínai magánkollekcióját építette fel, amit aztán 1982-ben a washingtoni Smithsoniannek adományozott, megfejelve azt 4 millió dollár készpénzzel, a gyűjtemény elhelyezésére szolgáló múzeumi szárny építési költségeihez való hozzájárulásként. Az 1987-ben elhunyt Sackler családja alapítványain keresztül folytatta a kulturális intézmények nagyvonalú támogatását, ám közben nevükre súlyos árnyék vetült: Purdue Pharma nevű cégük fejlesztette ki az Oxycontin nevű opioid fájdalomcsillapítót, amihez hasonló készítményeket korábban csak kórházi felügyelet mellett, végstádiumban lévő betegeknek adtak. Sacklerék elérték, hogy a szer könnyebben hozzáférhető legyen, és agresszív marketingkampányt folytattak széles körű használatáért. A veszélytelennek nyilvánított gyógyszer súlyos függőséget okoz; egyes felmérések szerint 200 ezer amerikai ember halála hozható összefüggésbe szedésével. 2007-ben 20 millió dollár megfizetésével kerültek el egy pert, de jelenleg is számos, egyelőre bizonytalan kimenetelű eljárás folyik ellenük. Sokan vélik ezért úgy, hogy akármekkora összegeket is adományozott a család korábban múzeumoknak, elfogadhatatlan, hogy nevüket ezen intézmények épületszárnyai, termei viseljék.
Időközben számos más, korábban a Sackler család jelentős adományaiból részesült intézmény, így a New York-i Metropolitan Museum és a Guggenheim, a londoni National Gallery és a berlini Zsidó Múzeum is bejelentette, hogy a továbbiakban nem fogad el támogatást a családtól. Az érintett intézmények ugyanakkor, részben a Smithsonian-hez hasonló jogi okokra hivatkozva, nem tervezik Sackler nevének eltávolítását. Néhányan közülük inkább diszkréten kezelik e helyzetet, míg mások nyilvános vitákat is terveznek az „etikus mecenatúráról”. Mindegyiküket foglalkoztatja ugyanakkor a névfelvételi szabályok módosítása; a névviselés 20 évre történő korlátozása, amit a Smithsonian már bevezetett, a többség számára elfogadható megoldásnak tűnik.
Mobilalkalmazás, ami eltünteti a támogató nevét
A Sackler név eltávolítását követelőkhöz csatlakozott a német médiaművész, Hito Steyerl is, akinek jelenleg éppen a londoni Serpentine Galleries egyik bemutatóterében van kiállítása – történetesen abban, ami Sackler nevét viseli. Power Plants című tárlatának sajtóértekezletén egy olyan applikációt mutatott be, aminek segítségével a mobiltelefonok kijelzőjéről eltűnik a kiállítóhely bejárata feletti, a Sackler nevet is tartalmazó felirat. Ez már sok volt a Sackler Trustnak: bejelentették, hogy Nagy-Britanniában nem kötnek új támogatási szerződéseket. Indokul azt hozták fel, hogy az ilyen szerződések a kedvezményezetteket a munkájukat is akadályozó nagy nyomás alá helyeznék, és egyúttal burkoltan hangulatkeltéssel vádolták meg a sajtót. Nos igen, a felelősség áthárítása a sajtóra nem új keletű módszer, ha gondok merülnek fel. A Trust egyébként eddig 75 millió dollár értékben támogatott nagy-britanniai művészeti, tudományos és kulturális intézményeket.
Ami magát a Smithsoniant illeti, Jeff Merkley oregoni szenátor a közelmúltban írásban kérte az intézményt Sackler nevének eltávolítására a múzeum egyik galériájának faláról – noha Arthur M. Sackler halálakor az Oxycontin még a láthatáron sem volt, mi több, az azt gyártó Purdue is csak négy évvel később alakult. A Smithsonian azzal tért ki a kérés elől, hogy a Sacklerrel annak idején kötött szerződés korlátlan időre kötelezi őket a névhasználatra. Hozzátették: ők maguk is felismerték, hogy ez a gyakorlat problémákat okozhat, ezért már 2011-ben úgy módosították szabályzatukat, hogy az adományozók nevét egy-egy épület vagy épületrész csak 20 évig viselheti.
Sacklerék a Louvre-ben
A Sackler elleni tiltakozás eddig jobbára megmaradt az USA és Nagy-Britannia határai között, a napokban azonban megjelent a kontinentális Európában is, méghozzá rögtön a világ leglátogatottabb múzeumában, a párizsi Louvre-ban, ami 12, antik keleti műtárgyakat bemutató termében ugyancsak megörökíti a nagyvonalú adományozó nevét. A család még 1997-ben juttatott a híres múzeumnak tízmillió frankot. A párizsi akciót a Sackler P.A.I.N nevű csoport szervezte, amit két éve hozott létre a neves amerikai fotográfus Nan Goldin. Ő korábban maga is az Oxycontin rabja volt, így pontosan tudja, miről beszél (személyes beszámolója erről itt).
A csoport szerint a Sackler-családnak nem kulturális intézmények támogatásával kéne imázsát polírozni, hanem pénzüket azok kezelésére kéne fordítaniuk, akiknek rovására meggazdagodtak, azaz az Oxycontin-függők felvilágosítására és terápiájára. A Sackler P.A.I.N csoport 40 tagja hatalmas molinón követelte Sackler nevének eltávolítását a Louvre falairól, majd erre egy die-in akcióval is felhívták a figyelmet. „A Louvre-nak, mint a világ leglátogatottabb múzeumának példát kell mutatnia a kifogástalan etikából, és meg kell szabadulnia a filantrópia eme bűnöző válfajával fenntartott kapcsolatától” – hangsúlyozták közleményükben, hozzátéve: elfogadhatatlan, hogy egy, az állam és az adófizetők által finanszírozott intézmény egy gyilkos vállalkozást ünnepeljen.
Könnygázzal a művészetért
A másik név, ami az utóbbi időben igen gyakran bukkant fel hasonló összefüggésben a sajtóban – igaz, jobbára csak az amerikaiban – Warren B. Kandersé. Kanders a Whitney Museum of American Art alelnöke és anyagi értelemben is egyik jelentős támogatója, másfelől viszont a fegyveres erők és testületek számára főleg önvédelmi eszközöket, így gázspray-ket és golyóálló mellényeket gyártó The Safariland Group tulajdonosa és elnök-vezérigazgatója. A biztosítékot sokaknál főleg az verte ki, hogy a rendvédelmi szervek a mexikói határon ennek a cégnek a könnygázát vetik be a bevándorolni szándékozókkal szemben.
Előbb a Whitney közel száz dolgozója követelte Kanders távozását az intézmény vezetésében betöltött funkciójából, majd a múzeum legfontosabb kiállítására, a május 17. óta látogatható Whitney Biennialra meghívott művészek fele is visszalépésre szólította fel Kandert. Volt olyan művész is, aki a személye elleni tiltakozás jegyében részvételét is lemondta. A Kanders elleni fellépés fő szervezője a Decolonize This Place nevű akciócsoport, ami főleg a kisebbségek védelmét szolgáló kezdeményezéseivel vált ismertté.
Támogatóik között többen vannak olyanok is, így például Nan Goldin, akik a „toxikus filantrópia” előbb ismertetett másik ügyében, a Sackler-ügyben is exponálják magukat. A csoport elszánt; minden héten akciókat szerveznek a múzeum és Kanders háza előtt, s ezeket az akciókat terveik szerint mindaddig folytatják, amíg Kanders vissza nem lép. Maga az érintett azt állítja, hogy cége az általa gyártott termékeket csak a használatukra engedéllyel rendelkezőknek, bel- és külföldön egyaránt főként állami szerveknek adja el, és ezek az eszközök a közbiztonságért felelős szervezetek tagjainak személyes védelmét, azaz közérdeket szolgálnak. Szerinte tehát annak a problémának, ami a tiltakozókat foglalkoztatja, nem ő az okozója. A múzeum maga nem nagyon nyilatkozik a kérdésben, de magatartása arra utal, hogy kitartanak Kanders mellett.
A szakma és a közvélemény nemcsak a mecénásokkal és szponzorokkal szemben érvényesít egyre erőteljesebb elvárásokat, hanem kritikus szemmel figyelik azt is, hogy milyen egyéb forrásokból származik még bevétele a múzeumoknak. Az alapelv ugyanaz: az együttműködés alapfeltétele a képviselt értékek azonossága vagy legalábbis közelsége. Friss példa erre az a ceremónia, amit a Brazil-Amerikai Kereskedelmi Kamara az American Museum of Natural Historyban (AMNH) tervezett megtartani, hogy ott adja át Az év embere díját Jair Bolsonaro brazil elnöknek. Bolsonaro fogadása ellen – akit Bill de Blasio New York-i polgármester nagyon veszélyes, rasszista és homofób nézeteket valló emberként jellemzett – ebben az esetben főként környezetvédelmi szervezetek emeltek kifogást, mivel szerintük az idén januárban hivatalba lépett elnök „közvetlen veszélyt jelent Brazília ökoszisztémájára”. A múzeum végül visszalépett a nyilván jelentős bevétellel kecsegtető rendezvénytől, mondván a New York-i intézmény „nem lenne optimális helyszín”.
Nem véletlen, hogy példáink nagyobbik része amerikai; egyrészt az ilyen jellegű mecenatúrának itt van a legnagyobb hagyománya, másrészt a múzeumok is itt vannak a legjobban ráutalva a szponzorokra és mecénásokra. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a múzeumokba áramló magánpénzekhez az USA-ban igen jelentős adókedvezmények társulnak, így az állam szerepe a finanszírozásban közvetve mégiscsak nagyobb, mint az első ránézésre látszik.
A múzeumi vezetők mindenesetre nincsenek könnyű helyzetben. Az Artnet News nem véletlenül fogalmaz úgy, hogy a tiltakozók kinyitották Pandóra szelencéjét. Az „etikus mecenatúra” komoly erkölcsi érték, de a támogatók egy részének kizárásával – és egy másik részének esetleges elbizonytalanításával – kevesebb pénzt jelent a múzeumok számára. Nem véletlen, hogy ebből kiindulva egyre erősödnek azok a hangok, amik a múzeumok egész támogatási rendszerének alapvető újragondolását szorgalmazzák.
A cikk szerzője Emőd Péter, az írás eredetileg az Artportalon jelent meg július 8-án.