Ha eltűnik az iskolából a művészettörténet, az csak tovább növeli a társadalmi szakadékot

Első ránézésre nem sok értelmét látni annak, hogy a középiskolákban már választható tárgyként sem lehet művészettörténetet tanulni, és ilyenformán érettségizni sem lehet belőle. A rend kedvéért tegyük hozzá: a művészeti szakgimnáziumokban még tanítják a tárgyat, de érettségizni már ott sem lehet belőle. Mindez egy olyan időszakban, amikor a felsőoktatásban számos helyen, egyre többféle művészeti képzés érhető el – valószínűleg azért, mert van rá igény.

Tavaly év végén nagy port kavart a hír, hogy 2024-től kikerül a tantárgyak köréből a művészettörténet, pedig valójában már a szeptemberi tanévkezdettől nem lehetett oktatni ezt a tárgyat, mint ahogy a változtatás ténye sem újdonság, hiszen a 2020-ban megjelent, átdolgozott Nemzeti alaptantervből (NAT) már kimaradt a művészettörténet, mint önálló tantárgy.

A változtatás innen nézve akár tudatos és tervezett is lehetett, mégsem egyszerű választ találni arra kérdésre, hogy mi értelme volt. Kinek, miért lesz ettől jobb? A NAT-ban a művészettörténettel kapcsolatos ismereteket (inkább azok egy részét) egyszerűen betolták a vizuális kultúra nevű tantárgy keretei közé, pedig a visual culture studies mint tudományterület a kilencvenes években épp annak nyomán kapott hatalmas lendületet, hogy a művészettörténet számára bizonyos jelenségek észrevétlenek maradtak, vagy a maga módszereivel nem volt képes megközelíteni azokat. A középiskolás vizuális kultúra tantárgy viszont most mintha a célját és értelmét vesztené, miközben az is kérdéses, hogy a neki szánt jelentéktelen óraszámban egyáltalán mire lehet elég.

Az átdolgozott NAT-ról és annak művészeti tartalmairól Tatai Erzsébet, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének munkatársa publikált elemzést az akkor még nyomtatott formában megjelenő művészeti folyóirat, a Műértő 2020. márciusi számában, Miért fáj nekünk a NAT? A vizuális kultúra, a művészetek és a Nemzeti Alaptanterv 2020-ban címmel. A cikk a vizuális kultúra fejezetet szemlézve így fogalmaz:

„Mondjuk úgy, nagyon leegyszerűsödött, értékes tartalmak, fejezetek tűntek el, így: a Kapcsolódás a kompetenciákhoz és Kapcsolódás a többi tanulási területhez és tantárgyhoz. Az értékelésre pedig – ami a tanári és tanulói munka alapvető mércéje lenne – egyetlen szót sem vesztegetnek. Az egyes nevelési-oktatási szakaszok tárgyalásából eltűnt a Fejlesztési területek és a hozzájuk kapcsolódó eredménycélok és a kompetenciák. (Mit is fejlesztünk, és miért?) A Fő témakörök közül kimaradtak az 5–8. évfolyamon: alkotások, stílusok; design, divat; tárgyak, funkció; a 9–10. (!) évfolyamon: műalkotások létrehozása és befogadása; új médiumok; környezetkultúra. Az egész szövegre felerészben jellemző az általánosságokba vesző vagy zavaros megfogalmazás.”

Ennek alapján úgy tűnik tehát, hogy miközben az alaptantervbe részben belefoglalták a művészettörténet ismertanyagát is, az mégis eljelentéktelenedett.

„Azzal, hogy a művészettörténet már nem is választható, és még a művészeti gimnáziumokban sem lehet belőle érettségizni, lényegében betiltás történt – árnyalja a képet Tatai Erzsébet a Qubit kérdésére. – Ez a tantárgy mégiscsak a képértést, a képolvasást, a képek társadalmi kontextusának jobb megértését segíti elő, és ez az, amire aztán ráépülhet a vizuális kultúra tantárgy. Itt tehát nem szépelgésről volt szó, hanem a kritikai gondolkodás fejlesztéséről. A mostani helyzet végső soron azt eredményezi, hogy növekszik a szegregáció, növekszik az a szakadék, amely az elit társadalmi rétegek és a többiek között van. A vizuális kultúra értése és egyben uralása az elit kiváltsága marad.”

Tatai úgy véli, az egyetemek felől is érkezhetne nyomás, hogy ez a helyzet megváltozzon. „Tavaly 180-an érettségiztek művészettörténetből, ami nem tűnik nagy számnak. Pedig lehetne ez akár sokkal több is, ha a művészeti egyetemek kérnék a művészettörténet érettségit – csakhogy nem kérik. Ha pedig az egyetem szempontjából nem jelent kreditet, akkor persze, hogy elsorvad.”