„Jó kis dráma ez" – egyszerre illik tragédiába és bohózatba az SZFE kinyírásának igaz története
Van néhány kulcsjelenet a Színház- és Filmművészeti Egyetem, az SZFE volt rektora, Upor László Majdnem lehetetlen című, április elején megjelent könyvében, ami az intézmény autonómiáért folytatott harcát mutatja be. Nem is elsősorban a könyvben, hanem abban a 2020 táján lezajlott folyamatban, amelyet a kötet dokumentarista eszközökkel végigkísér.
Az egyik ilyen kulcsjelenet kétségkívül az, amikor a „modellváltásba” erőszakkal belekényszerített egyetem vezetői, akik már lemondtak, a már a hallgatók blokádja alatt álló egyetemnél taxiba ülnek, és elmennek a Nemzeti Színházba Vidnyánszky Attilához „egyeztetésre”. Sem tétje, sem értelme nincs már ennek, hiszen az intézmény sorsát meghatározó, lényeges dolgok eldőltek; az egyetemet, a vezetőivel, a szenátusával, a diákságával együtt az egész folyamatból kihagyták, az általuk megírt szervezeti és működési szabályzatot, az SzMSz-t a fenntartó minisztériumnál olvasatlanul bevágták egy fiókba, és helyette a vezetők kezébe nyomtak egy olyat, amely gyakorlatilag minden autonómiájától megfosztja az intézményt, és ami annyira felületes munka, hogy itt-ott még a benne szereplő MOME adatait is elfelejtették átírni SZFE-re.
Ekkor már hetek óta a legpiszkosabb sajtókampány folyik a diákok ellen, akiket jobbára beragasztózott Lenin-fiúkként ábrázol a kormányzati trash-média. A diákság nem ismeri el legitimnek a szeptember 1-vel alapítványi fenntartásba került egyetemet és új kinevezettjeit, elfoglalta az egyetemet, és saját kezébe kívánja venni a sorsát. Vidnyánszky ebben a helyzetben ad időpontot Upor László volt megbízott rektornak, Bagossy Lászlónak, a színházi intézet volt vezetőjének és Németh Gábornak, volt szenátusi tagnak. Jellemzően a Nemzetibe, holott nem mint a Nemzeti vezérigazgatója (netán vezető rendezője) vesz részt az SZFE privatizációs folyamatában. Folytonosan sarzsik, pártfeladatok, szerepek keverednek nála, és ha már szerepek, itt jön a leglényegesebb: az áldozati póz és a vele összefonódó tragikus hősi szerep. A meeting legmegdöbbentőbb része ugyanis éppen ez, vagyis, hogy Vidnyánszky az áldozat szerepét veszi magára, a sértett, mindenből kihagyott, kirekesztett emberét. Aki csak jót akar, de akinek baráti jobbját rendre elütik, akit „nem engednek be” az egyetemre. Aki kénytelen erőszakot alkalmazni.
Eközben ténylegesen arról van szó, hogy az egyetemi hallgatók minden létező jogát lábbal tiporták, és ha belegondolunk, több mint dermesztő, ahogy az állam elárulja fiatal polgárait, és a hatalom a teljes fegyverarzenálját tizen-huszonévesek ellen veti be. Csak zárójelben: emlékezetesen cinikus megjegyzés volt Gulyás Gergelyé, akit az ATV-ben kérdeztek az után a demonstráció után, amelyen az SZFE-n (amúgy példás pontossággal) megfogalmazott egyetemi chartát vagy tízezer fős élő lánc juttatta el a parlamentig. Gulyás az irodája ablakából látta a Kossuth téri akciót, és az érzéseit firtató riporteri kérdésre olyasmit mondott, hogy az járt a fejében, milyen jó, hogy ez egy szabad ország, és egy ilyen tüntetés, amellyel ő ugyan nem ért egyet, megtörténhet békésen, szabadon. Kínosan rímel mindez az elcsépelt viccre, amelynek a keserű a poénja ugyebár az, hogy akár közéjük is lövethetett volna. (Az külön ízléstelen, ahogy sajnálkozva hárítja a felelősséget, mondván, hogy a kormánynak az SZFE-ügyben nincs lehetősége bármit is tenni, miközben valójában leginkább a kormánynak volt.)
A cikk innentől csak a Qubit+ előfizetőinek elérhető. Csatlakozz, és olvass tovább!
Ha már van előfizetésed, lépj be vele. Ha még nincs, válassz csomagjaink közül!