Mi lenne, ha végleg leszámolnánk az érettségivel?

Túlfeszített időszak, rengeteg készüléssel, kialvatlansággal és stresszel, ráadásul sok esetben tétje sincs, mi az? Érettségi. Néhány napba sűrített számadás arról, hogy mit tanultunk a középiskola évei alatt. Ha nagy tétje van, mert felvételi is egyben, akkor még inkább stresszes, és akár sok pénzbe is kerülhet, mert különórákra, magán előkészítőre kell járni. Ha éppen indiszponáltak vagyunk, vagy szorongós típusok, és túl szigorú körülmények között, nagy nyomás alatt rosszabbul teljesítünk, akkor életre szóló negatív tapasztalat lesz belőle. Ezen felül folytonos viták övezik, időnkénti halvány megújítási kísérletek – mint például most, a magyar nyelv és irodalom érettségik esetében –, örökös dilemmák, hogy adatszerű ismereteket kérjen-e számon, vagy kompetenciákat mérjen, kényszeredett összekapcsolási kísérletek az egyetemi felvételik intézményével, hogy aztán az egyetemen kiderüljön, hogy annak sikeres abszolválásához valójában nem az érettségire van szükség.

El lehet-e gondolni egy olyan oktatási rendszert, amelyben nincs érettségi? Bizonyítvány van helyette, amely igazolja, hogy elvégeztük a középiskolát. Sem alapszintű, sem emelt szintű vizsga nincs – legföljebb abban az esetben volna valamiféle teszt, ha tovább akarunk tanulni. Vagy esetleg akkor sem: én amellett érvelnék, ne legyen semmiféle stressz, mindenki menjen olyan egyetemre, amilyenre akar, ne legyen felvételi sem, és legyen ingyenes a felsőoktatás mindenkinek. Jó, értem, ez messzire vezetne, úgyhogy ebben a gondolatkísérletben foglalkozzunk most egyelőre csak a középiskolával!

A munkaerőpiac már rég beárazta az érettségit: nagyjából semmire sem jó és nem sokat árul el a munkaerőről sem. Álláshirdetésekbe olykor beleírják ugyan, de mára leginkább statisztikai kategóriává vált, és lassanként az egyetemi BA-szintű diploma lesz az, ami valaha az érettségi volt, vagyis az edukáltság, a kvalifikáció, a teljesítmény valamiféle jelzője. A statisztikákhoz és a kvalifikáció jelzéséhez azonban elég volna egy végbizonyítvány is. Minden évben leosztályoznak bennünket és alkalmasint – legalábbis az „én időmben”, bizonyos iskolákban így volt –, egyes tantárgyakból rendre magasabb követelményeket voltunk kénytelenek teljesíteni, mint az érettségin. Nyilvánvalóan ma is vannak erősebb középiskolák és vannak „versenyistállók”, ahol végig magasan van a léc. Ott tényleg semmi másra nem jó az érettségi, mint hogy plusz egy stresszfaktor legyen. Ahhoz azonban nagyon hamar hozzászoktatja a tizenéveseket, hogy mit jelent ebben a társadalomban a verseny: látszólag egyenlő feltételeket, látszólag egyenlő esélyeket és látszólag érdemalapú kiválasztódást. A diákok nagy többsége számára az érettségi rengeteg megtanulnivaló anyagot jelent, amelyet másnap egy delete gombbal törlünk az agyunkból, vagy elpakolunk valahová hátra, egy rejtett tárhelyre, ahonnan időnként előkerülnek majd bizonyos ismeretdarabkák.

Nem valószínű persze, hogy hozzá lehetne nyúlni az érettségi intézményéhez az iskolarendszer teljes átgondolása nélkül. Régóta tudható, hogy a magyar iskolarendszer a társadalmi és anyagi helyzetből fakadó hátrányokat nem segít ledolgozni, sőt, konzerválja, a hiányokat nemigen kompenzálja, az esélyegyenlőséget nem növeli, a tehetséget pedig sok esetben kifejezetten elnyomja. Egy – jobbára már csak képzelt – középosztályi műveltség- és tudáskonstrukciót erőltet és kér számon, ez a merev és poroszos karaktere pedig Hoffmann Rózsa óta csak erősödött, míg mára a rendszer tökéletesen fenntarthatatlanná és elkeserítően idejétmúlttá vált.

És, hogy mi is a helyzet az ismereteink szavatosságával? Visszaugranék egy pillanatra az „én időmhöz”. A nyolcvanas években érettségiztem, és leginkább már akkor is a pedagógus személyén, képességein, egyéni ambícióján múlt, hogy egy-egy tárgyból mit és milyen mélységig sajátítottam el. (Meg persze a saját érdeklődésemen, amit leginkább az úgynevezett fakultáción tudtam kiélni.) A tananyag döntő többsége már akkor is fontoskodó, túlbonyolított és anakronisztikus volt, kimerítő alapossággal tanultam az endoplazmatikus retikulumról (itt adtam föl végleg a biológiával mint diszciplínával való próbálkozásaimat), de nem tudtam megkülönböztetni egy pintyet egy vörösbegytől. Nem akarnám kárhoztatni az iskolákat, amelyekbe jártam, mert a kor viszonyaihoz képest jó színvonalúak voltak, de tény, hogy a rajtam számon kért ismeretek egy jelentős részét pillanatokon belül meghaladta, leváltotta a megváltozó világ. A szocialista gazdaságföldrajzzal (és ilyen módon politikai indoktrinációval) átitatott földrajztanulmányaim már két évvel az érettségi után érvényüket vesztették (noha azért a bazaltorgonák bazaltorgonák maradtak), a történelemismereteim nagy részét pedig már akkor is kétféleképpen tanultam meg: volt egy hivatalos, iskolai verzió és volt az otthoni. Viszont megtanultam, milyen a kettős beszéd, kettős gondolkodás, mi a hivatalos emlékezetpolitika és mi a családi emlékezet.

A gyerekeim számára hasonlóképpen avultak el bizonyos tudások már a bemagolásuk pillanatában, csak az esetükben nem feltétlenül a politikai, hanem a technológiai kontextus megváltozása világított rá az iskolai tananyag és módszertan tarthatatlanságára.