A tetoválás ma már nemcsak divat, hanem önterápia is

A 24 éves Zsófi a Dunakanyarban egy kávézóban dolgozik pincérnőként, ahová Pestről ingázik mindennap, hogy ne a túl ingergazdag belvárosban kelljen felszolgálnia. 16 évesen költözött el otthonról; 18 évesen csináltatta az első tetoválását a nyakára egy gyerekkori rajza alapján. Iskolásként ADHD-val diagnosztizálták, és a nagymamájával sokat rajzolt mandalát, ami egyben első állandó testdíszítése lett. „Amikor úgy érzem, hogy elveszítem az erőmet – mondja –, a tetoválásaimra nézek, és elmosolyodom, mert emlékeztetnek rá, hogy honnan jöttem. Segít távolabb lépni az adott helyzettől.”

Szandra, aki most 32 éves, 25 évesen tetováltatta a csuklójára a FOCUS szót, mert úgy érezte, hogy túlságosan szétszóródik a figyelme. A 27 éves, amerikai konzervatív katonacsaládból származó McKayla, aki irodalomszakosként egy éve egy budapesti gimnáziumban dolgozik angoltanárként, gyerekkorában filctollal firkálgatott a testére. 16 évesen depresszióval és szorongással diagnosztizálták. Amikor ebből a helyzetből kijött, akkor csináltatta első tetoválását, ami egy végtelen nyolcas jel a vállán, sréhen alatta nyomtatott betűvel az „erő” szóval. Mint mondja, „a tetoválásaim a gyógyulásom útját jelentik a számomra; emlékeztetnek, hogy miken küzdöttem át magamat, és mit értem el. Nem akarom, hogy a régi dolgok elfelejtődjenek”.

Ami a kultúrát illeti, a nyugati társadalmakban egyre jellemzőbb az egyes jelenségek, folyamatok pszichológiai megközelítése. A bestsellerszerzők között rengeteg a pszichológus, és egy vasárnapi ebédnél vagy egy kávézóban senki sem lepődik meg, ha olyan szavak hangzanak el, mint a traumatizált, PTSD, nárcisztikus, bipoláris, mindfulness, gyermeki én vagy gázlángolás. „Folyton folyvást pszichologizálunk: a politikai vagy háborús konfliktusokat zakkant agyú politikusok toporzékolásaként, a technológiai változásokat nárcisztikus techmilliárdosok szeretethiányaként próbáljuk leírni és megérteni – mérsékelt sikerrel. Előszeretettel küldjük pszichológushoz szüleinket, partnereinket ás gyerekeinket – mintha a hatékony konfliktuskezelés előfeltétele lenne az, hogy előbb mindenki feldolgozza – foldozza a maga lelki nyavalyáit” – írja Réz Anna a kényszeres bűntudatról és szégyenről szóló filozófiai esszékötete, a Mardos első fejezetében. Tehát van egy tabutlanítása és divatja a témának.

Nem véletlen, hogy a testdíszítés és a body art területén is ezzel találkozunk, magyarázza Keszeg Anna, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) docense, kultúrakutató, aki szerint minderre a populáris média is ráerősít. Míg a keleti kultúrákban a tetoválás hagyományosan közösségi, szakrális rítus, gyakran egy beavatási szertartás része, az egyént előtérbe helyező nyugati világban nemcsak újra divattá vált, hanem a pszichés önelbeszélés eszközévé is. Noha a 20. században javarészt a devianciával és a bűnöző szubkultúrával azonosították a tetoválást, a 19. században még az elit is előszeretettel tetováltatta magát. Nemcsak V. György angol királynak volt kék-piros sárkány a karján, hanem Erzsébet magyar királynénak, Sissynek és Horthy Miklós kormányzónak is volt tetoválása, sok más notabilitással egyetemben. Mára a tetováltatás osztályhatárokat nem ismerve keresztbe kasul átjárja a társadalmakat, amit Keszeg angol kifejezéssel trickle across mozgásnak nevez, tehát se nem alulról jövő, se nem felülről leszivárgó viselkedésmintáról van szó, hanem olyanról, ami keresztülcsorog a rétegek között.