Miért hasonlítanak annyira egymásra a nemzeti himnuszok?

Nincs abban semmi rossz, ha minden nemzetnek a maga himnusza tűnik a legszebbnek és legeredetibbnek. Ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy észrevegyük, adott esetben mennyire hasonló anyagból gyúrták ezeket a zeneműveket.

Nemcsak a modalitásra gondolunk, vagyis a haza nagyságát, az odaadó hazafiságot, a nemzeti dicsőséget, büszkeséget kifejező megszólalásmódra, arra a nem kevés pátoszra, amit hordoznak, hanem a zenei stilisztikai azonosságokra és rendre fel-felbukkanó kompozíciós megoldásokra is. Elsőre tarkának tűnik a kép, hiszen a karakterek eltérők. Vannak pattogósabb, indulószerű, előretörő dallamvilágú, felvillanyozó zenék – mindenki ismeri a dicső Marseillaise-t, vagy az olaszok szinte már vígoperai Il Canto degli Italianiját, a spanyolok menetelős La Marcha Realját, az argentinok Himno Nacional Argentinója pedig pár percbe sűrített miniopera, különféle karakterű tételekkel. Vannak emelkedett, hömpölygő, szó szerint himnikus jellegűek, előfordulnak lassúak, líraibbak, fohász-jellegűek – egy ilyet biztosan ismerünk, Erkel Ferenc zeneművét.

Van, ahol több himnuszt is használnak, máshol annak az egynek sincs szövege

Arra nincs szabály, hogy mi lehet és nem lehet himnusz. Vannak himnuszok, amelyek hivatalosan nem azok, például a God Save the King (illetve Queen). Pontosabban az angoloknál nincs egyetlen, kodifikált, hivatalos dal, de vannak dalok, amelyek betöltik a himnusz szerepét – ezek közül az egyik a God Save the King, de olykor használják a Jerusalem címűt is, sőt mást is. Bizonyos eseményeken, ceremóniákon bizonyos zeneszámoknak el kell hangzaniuk. Miközben természetesen az Egyesült Királyságban eltérő a himnusz a skótoknál, a walesieknél, az észak-íreknél.

Van olyan himnusz is, amelyiknek éppen nincs elfogadott szövege, ezért a sportolók némán állják végig, erre példa a fent említett spanyol himnusz, amelynek igazából sosem volt egyezményes szövege, bár voltak rá kísérletek – például Franco diktatúrájában –, de ezek nem bizonyultak hosszú életűnek. Olyan is van, hogy egy országban hivatalosan két himnuszt használnak, mint Dániában és Új-Zélandon: a dánoknál a királyi családdal kapcsolatos eseményeken szól a Kong Christian stod ved højen mast, a polgári helyzetekben pedig a Der er et yndigt land, míg Új-Zélandon használják a God Save the Kinget, de a God Defend New Zealandet is, ráadásul maori fordításban.

„Az, hogy sok himnuszt hasonlónak érzünk, nem véletlen, hiszen hasonlítanak is” – mondja a Qubit kérdésére Molnár Szabolcs zenetörténész. „Jó néhány himnusz katonai indulóból lett, mint például a Marseillaise. De az, hogy a zömmel a 19. században létrejött himnuszokban hasonló mintázatokat találunk, az sok esetben az operából jön, mert többnyire az operák hordozzák ezeket a zenei mintázatokat. Azok az operák, amelyekben a tömeg, a nép megjelenik, és mint erőforrás jelenik meg, például bevonul és elsöpör valamit.”

Operák és plágiumok

Molnár Szabolcs szerint a zeneszerzők személyéből, hátteréből is következnek az efféle hasonlóságok. Ha kiválasztanánk tíz nemzetet, benne európaiakkal, dél-amerikaiakkal, akár ázsiaiakkal, és megvizsgálnánk, kik írták a himnuszukat, számos zeneszerzőt találnánk, aki kapcsolódik az operához. „Ha másképp nem, legalább olyan módon, hogy operai karmester volt.”

Vannak olyan hasonlóságok, amelyek pedig kifejezetten plágiumgyanút vetnek föl. A BBC Alex Marshall Republic or Death! Travels in Search of National Anthems című könyvét ismertetve ír Bosznia-Hercegovina himnuszáról, amelyet 1998-ban a boszniai szerb Dušan Šestić írt. Egy pályázatra nevezett be vele, de Marshall szerint Šestić nem igazán akarta megnyerni, lévén, hogy leginkább jugoszláv patriótának érezte magát, és nem tette boldoggá, hogy különböző államokra bomlott szét az egykori közös ország. De megnyerte, és ezzel számos szerb nacionalista haragját is kivívta. Ráadásul 2009-ben valaki azzal állt elő, hogy a győztes himnusz nagyon hasonlít az 1978-as National Lampoon's Animal House című (magyarul Party zóna címen bemutatott) film zenéjéhez, és ebből kisebbfajta botrány kerekedett.

link Forrás

Šestić, a jugoszláv hadsereg zenekarának egykori karnagya, a spliti opera karmestere, hirtelen szalagcímekben találta magát, és magyarázkodnia kellett. Marshallnak nyilatkozva azt mondta, nem tudott a filmről, de hallva a zenéjét nagyon megdöbbent. Azon töprengett, hogy talán hallhatta egyszer valahol és beleivódott a dallam. Ugyanakkor kiemelte a két műben meglevő zenei különbségeket is. „Nem mindenki tolvaj vagy korrupt ebben az országban" – összegzett keserűen. „Ha az lettem volna, akkor valószínűleg politikus leszek, és sokkal jobban élek."